„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Hárfás Zsolt írása a #moszkvater.com-on
„Németország különösen érzékenyen élte meg ezt a változást. Az ország hosszú időn keresztül Európa legnagyobb villamosenergia exportőrei közé tartozott. Mára azonban rendszeresen importra szorul, különösen azokban az időszakokban, amikor a nap- és szélerőművek termelése visszaesik”
Fotó:EUROPRESS/Christof STACHE/AFP
2023. április 15-én, amikor az utolsó három német atomerőművi egység – az Isar-2, a Neckarwestheim-2 és az Emsland – is leállt, a döntést történelmi sikernek nevezték. A politikai kommunikáció szerint lezárult egy korszak, amelynek már nem lehet visszaútja. Az atomenergia a múlté lett, a jövőt pedig az időjárásfüggő nap- és szélerőművek jelentik. Néhány nappal később „Fekete nap a német energia- és klímapolitikában”címmel írtam elemzést a döntés várható következményeiről. Akkor sokan túlzónak érezhették ezt a címet.
„Az azóta eltelt több mint három év eseményei azonban egyre inkább azt mutatják, hogy a német energiapolitika valóban olyan pályára lépett, amelynek hosszú távú következményeit ma már magában Németországban is egyre többen kérdőjelezik meg”
A kérdés súlyát jól mutatja, hogy ma már nem csupán energetikai szakmai fórumokon zajlik erről vita. A közelmúltban német atomerőművek korábbi vezetői és nukleáris szakemberek nyílt levélben fordultak Friedrich Merz kancellárhoz, Katherina Reiche gazdasági miniszterhez és Jens Spahn CDU akkori frakcióvezetőjéhez. Arra kérték a német politikai vezetést, hogy állítsa le a még folyamatban lévő bontási munkálatokat, módosítsa az atomtörvényt, és vizsgálja meg a korábban leállított atomerőművek újraindításának lehetőségét.
Már önmagában az is figyelemre méltó, hogy ezt nem politikusok vagy civil szervezetek fogalmazzák meg, hanem olyan mérnökök és vezetők, akik évtizedeken keresztül maguk üzemeltették Németország legnagyobb nukleáris létesítményeit. Ennél azonban talán még fontosabb, hogy a levéllel szinte egyidőben megjelent egy negyvenkét oldalas részletes szakmai tanulmány is, amely minden korábbinál átfogóbban vizsgálja meg a német atomerőművek újraindításának műszaki és gazdasági lehetőségeit.
A Radiant Energy Group jelentésének egyik legfontosabb megállapítása már az első oldalakon olvasható. A szerzők szerint az atomenergia németországi kivezetését gyakran véglegesnek és visszafordíthatatlannak tekintik, ez azonban szerintük nem felel meg a valóságnak.
„A jelentés arra a következtetésre jut, hogy a német atomerőművek újraindítása műszakilag továbbra is megvalósítható, gazdaságilag pedig versenyképes lehet. A legnagyobb akadály ma már nem műszaki, hanem politikai természetű”
Ez a megállapítás önmagában is figyelemre méltó. Még érdekesebbé teszi azonban az a környezet, amelyben megszületett. Az elmúlt években Európa energiarendszere olyan kihívásokkal szembesült, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. A földgázválság, az orosz-ukrán háború következményei, a rendkívül magas villamosenergia árak, a növekvő importfüggőség és az ipari versenyképesség romlása alapjaiban változtatták meg az energiapolitikai gondolkodást. A német energiapolitika egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben az atomenergia kivezetését a klímavédelem egyik szimbólumaként mutatták be, a kieső szabályozható termelői kapacitások pótlása érdekében hosszú időn keresztül továbbra is jelentős szerep jutott és a mai napig is a lignittüzelésű erőműveknek.
Ennek érdekében Észak-Rajna–Vesztfáliában egész településeket tettek a földdel egyenlővé, történelmi templomokat bontottak le, hogy a külszíni lignitbányák tovább terjeszkedhessenek. Az Energiewende történetének nincs ennél beszédesebb ellentmondása. Miközben Európa egyik legalacsonyabb szén-dioxid kibocsátású villamosenergia termelési technológiáját számolták fel, addig a barnaszén kitermelés érdekében évszázados települések tűntek el a térképről.
„Németország különösen érzékenyen élte meg ezt a változást. Az ország hosszú időn keresztül Európa legnagyobb villamosenergia exportőrei közé tartozott. Mára azonban rendszeresen importra szorul, különösen azokban az időszakokban, amikor a nap- és szélerőművek termelése visszaesik”
A német villamosenergia rendszer egyre nagyobb mértékben támaszkodik a szomszédos országok – köztük Franciaország – atomerőműveire, szabályozható erőműveire, miközben saját ipara tartósan magas villamosenergia árakkal kénytelen szembenézni.
Az elmúlt hónapokban ennek több látványos példáját is láthattuk. Napközben, amikor a naperőművek nagy mennyiségű villamos energiát termelnek, gyakran negatív tartományba esnek a nagykereskedelmi árak. Néhány órával később azonban, amikor lemegy a Nap és a fogyasztás továbbra is magas marad, az árak rövid idő alatt meredeken emelkednek. Idén nyáron a német másnapi piacon a 15 perces termék ára elérte a 615 euró/MWh szintet is. Ez nem egyszeri kiugrás volt, hanem annak a rendszernek a következménye, amelyben a villamosenergia termelés egyre nagyobb része az időjárástól függ.
„Éppen ezért különösen érdekes, hogy a most megjelent tanulmány nem három, hanem összesen tizennégy német atomerőművi egység újraindításának lehetőségét vizsgálta meg”
A szerzők három prioritási csoportba sorolták az egyes blokkokat. Az első csoportba az öt legutóbb leállított nyomottvizes blokk tartozik, amelyek műszaki állapotuk alapján viszonylag gyorsan ismét üzembe helyezhetők lennének. A második csoport további három blokkot foglal magában, míg a harmadik csoport olyan erőművekből áll, amelyek már jelentősebb felújítást vagy részleges újjáépítést igényelnének. A tanulmány szerzői ugyanakkor még ezek esetében is gazdaságilag indokoltnak tartják a beruházást.
A számok önmagukért beszélnek. A teljes program megvalósítása közel 18,7 GW nukleáris kapacitást és évente mintegy 150 terawattóra villamosenergia termelést jelentene Németország számára. A villamosenergia rendszer szempontjából ráadásul nem csupán a 18,7 GW beépített teljesítmény a lényeges, hanem az is, hogy ez a kapacitás az év minden napján, napszaktól és időjárástól függetlenül rendelkezésre állhatna. Ez a jelenlegi német villamosenergia felhasználás közel egyharmadának felel meg.
Talán még ennél is meglepőbb a gazdasági elemzés. A jelentés szerint az elsőként újraindítható blokkok villamosenergia termelési önköltsége állami finanszírozási feltételek mellett körülbelül 37 euró/MWh, míg még a legösszetettebb rekonstrukciók esetében is 58 euró/MWh körül alakulhatna. Érdemes ezt összevetni azzal, hogy a német villamosenergia nagykereskedelmi ára az elmúlt években jellemzően 80–100 euró/MWh körül mozgott, miközben az energiaválság időszakában ennél lényegesen magasabb, drámaibb árak is kialakultak.
„A tanulmány szerzői ebből azt a következtetést vonják le, hogy a meglévő nukleáris infrastruktúra újbóli hasznosítása gazdaságilag kedvezőbb lehet, mint teljesen új, nagy kapacitású erőművek építése”
A jelentés ugyanakkor nem állítja, hogy az újraindítás egyszerű feladat lenne. Jelentős beruházásokra, személyzeti utánpótlásra, engedélyezési eljárásokra és politikai döntésekre lenne szükség. A szerzők azonban hangsúlyozzák, a műszaki tudás, a telephelyek, a hálózati kapcsolatok és az ipari háttér jelentős része ma is rendelkezésre áll. Vagyis Németország nem a nulláról kezdene új atomenergetikai programot, hanem egy korábban már felépített rendszer egy részét állíthatná ismét szolgálatba.
Mindez túlmutat Németországon. Az elmúlt években Belgium felülvizsgálta az atomenergia kivezetésének korábbi politikáját, Franciaország új blokkok építéséről döntött, Lengyelország történetének első atomerőművét készíti elő, Csehország és az Egyesült Királyság szintén új nukleáris kapacitások mellett kötelezte el magát.
„A világ számos országában egyre inkább az a felismerés erősödik meg, hogy a klímavédelmi célok, az ellátásbiztonság és a versenyképes villamosenergia árak egyszerre csak akkor biztosíthatók, ha a megújuló energiaforrások mellett megfelelő mennyiségű szabályozható, időjárástól független termelőkapacitás is rendelkezésre áll. Ez pedig a már meglévő atomerőművek üzemidejének további hosszabbításában, illetve új atomerőművi egységek építésében ölthet testet”
Magyarország számára ebből fontos tanulság következik. A Paksi Atomerőmű üzemidejének további hosszabbítása és a Paks II. Atomerőmű megépítése nem egymással versengő, hanem egymást kiegészítő stratégiai elemek. Miközben Európa több országában ma már azon gondolkodnak, miként lehetne visszaszerezni a korábban felszámolt nukleáris kapacitásokat, Magyarország ezzel szemben nem leépíti, hanem tudatosan fejleszti nukleáris kapacitásait. Miközben a Paksi Atomerőmű további üzemidő hosszabbításának előkészítése zajlik, addig a Paks II. Atomerőmű építése is egyre látványosabban halad előre. A két program nem egymás alternatívája, hanem ugyanannak a hosszú távú energiastratégiának a két egymást kiegészítő pillére.
„A német vita talán legfontosabb tanulsága tehát nem az, hogy holnap újraindulnak-e a német atomerőművek. Erre ma még senki sem tud biztos választ adni. A valódi tanulság sokkal inkább az, hogy a villamosenergia rendszerek működését végső soron nem politikai megfontolások, hanem a fizika, a műszaki realitások és a gazdasági összefüggések határozzák meg”
Németország hosszú időn keresztül azt próbálta bizonyítani a világnak, hogy egy fejlett ipari ország atomenergia nélkül is képes fenntartani versenyképességét és ellátásbiztonságát. Kizárólag nap- és szélerőművek által, amelyek beépített kapacitása ma már mintegy 194 000 MW, ám ezek ennek ellenére sem tudnak valós ellátásbiztonságot garantálni.
A jó energiapolitikai döntések értékét gyakran csak évekkel később lehet megítélni. Ugyanez igaz a rossz döntésekre is. A atomenergia németországi kivezetésének története ma már nem csupán arról szól, hogy három évvel ezelőtt leállítottak három atomerőművi egységet is. Sokkal inkább arról, hogy Európa legnagyobb gazdasága ma már egyre komolyabban vizsgálja annak lehetőségét, miként lehetne visszaszerezni azt a nukleáris kapacitást, amelyről néhány évvel ezelőtt önként mondott le.
Az energiapolitika története tele van olyan döntésekkel, amelyekről csak évekkel, vagy akár évtizedekkel később derült ki, hogy helyesek vagy éppen tévesek voltak. Éppen ezért előbb-utóbb minden energiapolitikai elképzelés ugyanazzal a kérdéssel találja szembe magát.
„Képes-e biztonságosan, megfizethetően és folyamatosan ellátni egy országot villamos energiával?”
Úgy tűnik, hogy Németországban ma már egyre többen keresik erre a kérdésre a korábbinál jóval pragmatikusabb választ. Hogy ez végül az atomenergia tényleges visszatéréséhez vezet-e, azt ma még senki sem tudhatja.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Horváth Ervin says:
A történet akkor lesz/lenne teljes, ha azok, akik egykor a németországi atomerőművek felszámolásában részt vettek (mind “zöld”-ként, mind médiaguruként, mind politikusként, és “szakember” -ként), azok vállalnák ezért az anyagi és akár büntetőjogi felelősséget is!
HandaBandy says:
Csatlakozom! Bár a demokrácia legnagyobb rákfenéje, hogy soha sincs igazi, számonkérhető felelős.
Más.
“Magyarország ezzel szemben nem leépíti, hanem tudatosan fejleszti nukleáris kapacitásait”
Had legyek pesszimista! Szerintem az USA és a franciák kinézték már maguknak a Paks II.-t, ha másnak nem tesztpályának. Ha valami mellémegy akkor Párizs és pláne Washington messze van, meg különben is a Kelet-Európa lakossága másodlagos, lenézett tényező.