Az ukrán-orosz háború Európa számára nagyon gyorsan átalakult az energiahordozókért folytatott kereskedelmi-gazdasági világháborúvá. Eleinte senki sem gondolta, de az Északi Áramlat elleni merénylettel bebizonyosodott, hogy a tét Németország, és ezzel az Európai Unió gazdasági jövője és túlélése. Ezt viszont Németországban még mindig kevesen fogják csak fel.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

Nem, ezt a cikket nem Németország 1938-as helyzete indokolta.

Sokan talán úgy gondolják, hogy a németek álszent, vagy éppen beteges külpolitikát folytatnak azzal, hogy gazdaságuk alapját jelentő energia szerződést kötöttek Oroszországgal, majd minden lehetséges módon, akár fegyverek szállításával is, segítik Moszkva ellenségét, Ukrajnát. Hogy Moszkva valódi ellensége nem az ukránok, azt kár is lenne tagadni.

„A berlini politikusok úgy viszonyulnak az ukrán-orosz háborúhoz, mintha a fősodratú média üzenetei határoznák meg döntéseiket. Mintha nem lenne önálló német külpolitika, és mintha a jelenlegi német kormány koalíció egyes tagjai a szellemi korlátoltságukkal akarnának érdemeket szerezni”

A német fősodratú média (ZDF, die Welt stb.) persze a globális propagandát fújja, és nyakatekert összeesküvés elméleteket hangoztat, miszerint az oroszok voltak a tettesek, holott egyetlen nyomorult orosz hadihajót, vagy tengeralattjárót nem tudnak megnevezni, amely a kritikus időszakban a Bornholm-szigetnél lett volna. Viszont szeptember 26. és 29. között az Egyesült Államok 6. flottájába került Kearsarge-csoport ott állomásozott.  Sigmar Gabriel egy TV műsorban azzal állt elő, hogy Moszkvának azért állt érdekében a robbantás, nehogy Németország kilopja a csövekben lévő 177 millió köbméter „műszaki” gázt. Ez a 177 millió köbméter gáz, nagyjából két hétre elegendő mennyiség.

„Úgy tűnik, hogy a németek is kezdenek ébredezni, bár kétségtelenül nehéz dolguk van a lefizetett újságírók és a rövid pórázon tartott média propaganda miatt”

Viszont léteznek kisebb internetes fórumok, online újságok, mint Nach Denk Seiten (https://www.nachdenkseiten.de), amely magát „a kritikus website”-ként hirdeti. Ennek főszerkesztője a politikai blogger Jens Berger egyik cikkében („Csővezetékek felrobbantása a barátok között, ez nem így működik”, szeptember 28.) a következőket írta: „A Balti-tenger nemcsak az egyik legkisebb, hanem a világ egyik legjobban ellenőrzött beltengere is. Már a hidegháború alatt ez volt a NATO, a Varsói Szerződés, valamint a semleges szomszédos államok, Svédország és Finnország haditengerészeti erőinek játszótere. A Varsói Szerződés összeomlása után az ottani régi ellenségek még mindig macska-egér játékot játszottak. Én magam is a német haditengerészetnél voltam az 1990-es években, és … teljesen lehetetlennek tűnik, hogy egy állami szereplő jelentős haditengerészeti műveletet hajtson végre ennek a szigorúan ellenőrzött területnek a közepén anélkül, hogy a part menti államok számtalan aktív és passzív érzékelője észrevenné; különösen nem közvetlenül Bornholm-szigete előtt, ahol dánok, svédek és németek találkoznak…”

„Berger szerint eltételezhető, hogy manapság egyetlen felszíni, vagy víz alatti jármű sem hagyhatja el Szentpétervár vagy Kalinyingrád kikötőit Bornholmba anélkül, hogy a NATO szonár- és víz alatti mikrofonjai ne engednék át a tempóján. Hiszen ha lenne ilyen bizonyítékuk orosz vízi járművek jelenlétére vonatkozóan, akkor azt már nyilvánosságra hozták volna”

A Nach Denk Seiten főszerkesztője tovább is megy a következményeket boncolgatva: „Németország nyilvánvalóan túl naiv. Ha megnézzük az Északi Áramlat térképét, láthatjuk, hogy a vezetéket olyan államok veszik körül, amelyek mindig is ellenezték. Ez Finnországgal, Svédországgal és Dániával kezdődik, és a balti köztársaságokon keresztül Lengyelországgal bezárólag. Oroszország és Németország kivételével a Balti-tengerrel határos valamennyi ország szókimondó ellenzője volt ezeknek a vezetékeknek, és ma senki sem fog könnyet ejteni értük. Ezért az sem valószínű, hogy valaha is kemény adatokat fogunk látni, amelyekből az elkövetők levezethetők. Ez nem azt jelenti, hogy ezek az adatok nem léteznek. Minden bizonnyal léteznek, és valószínűleg ebben a pillanatban minden érintett számára elérhetők, beleértve a német szövetségi kancelláriát is. Magától értetődik, hogy nem érdeke, hogy ezeket az adatokat nyilvánosságra hozzuk. A barátok között felrobbannak a csővezetékek, ez egyszerűen nem lehetséges.”

Az egy nappal korábbi írásában („Az Északi Áramlat elleni támadások, és az elefánt a szobában”): „Mindenekelőtt megdöbbentő, hogy senki sem foglalkozik az elefánttal a szobában. Nem arról van szó, hogy nincs gyanúsított. Az Egyesült Államoknak megvan az indítéka és a technikai eszközei ahhoz, hogy elkövesse ezeket a cselekményeket, és már előre kijelentette, hogy kétség esetén <véget vet az Északi Áramlat 2-nek>.”

„Berger szerint „nem kérdés, hogy az Egyesült Államoknak nagy érdeke fűződik ahhoz, hogy hosszú távon megakadályozza Oroszország nyersanyagellátását Németországba. Küszöbön áll, hogy az Egyesült Államok legyen Európa legnagyobb LNG-beszállítója. Azok a milliárdok, amelyeket tavaly még Oroszországba fizettek energiaellátás céljából, most nagyrészt Amerikába kerülnek”

Mivel az LNG lényegesen drágább – folytatja a gondolatmenetet Berger -, mint a vezetékes földgáz, ez természetesen hatással van az európai energiaárakra. Európa már nem versenyképes. Mind a gáz, mind a villamos energia körülbelül tízszer olcsóbb az Egyesült Államokban, mint Németországban, és Amerika már most is tömegesen használja ki ezeket az árelőnyöket, hogy meggyőzze a német vállalatokat arról, hogy termelési kapacitásaikat az Atlanti-óceánon helyezzék át.

„Gazdasági háború van – zárja összegzését Berger – nemcsak a Nyugat és Oroszország között, hanem az Egyesült Államok és az EU között is. Csak ezzel senki nem foglalkozik ebben az országban. A balti-tengeri vezetékek lebontása erről a háborúról szól”

A német független gondolkodás ismert alakja Oskar Lafontaine politikus, kancellárjelölt, a Saar-vidék miniszterelnöke (1985-1999), és számtalan magas politikai tisztséget töltött már be. Lafontaine 2022. szeptember 17-én Pleisweiler nevű településen tartott beszédet, a Nach Denk Seit szervezésében. Az előadásnak beszédes címe volt: Vége az enyhülés politikájának? Ha békét akarsz, meg kell szabadulnod Amerikától. Az enyhülés politikáját Willi Brandt szorgalmazta.

Lafontaine ezen a közönség találkozón, melyen nem véletlenül nem volt jelen a sajtó részéről senki, hiszen a Nach Denk Seit-tet ellenségnek tekintik, világos geopolitikai elemzést nyújtott. Abból indult ki, hogy az Egyesült Államok nyíltan megfogalmazott állítása, hogy ő az egyetlen világhatalom. Kína és Oroszország felemelkedése pedig veszélyezteti Amerika vezetés iránti igényét. Lafontaine felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, miszerint az Egyesült Államok azt állítja, hogy ő az egyetlen vezető hatalom, mivel Amerika így nem vezethetne olyan védelmi szövetséget, mint amilyennek a NATO állítja magát. A nyugati rendszert uralomra és terjeszkedésre tervezték, nem pedig a határokat megőrző önvédelemre.

„Az Egyesült Államok, mint a NATO vezető hatalma, nem egyeztethető össze a transzatlanti szövetség védekező önmeghatározásával. Mind a NATO, mind az Egyesült Államok arra törekszik – állítja Lafontaine -, hogy kiterjessze hatalmát és irányítsa a világot”

Mert ez Amerika világosan és egyértelműen megfogalmazott állítása. Ennek függvényében kell az ukrajnai háborút is vizsgálni, mivel nem Ukrajna szabadságáról és függetlenségéről van szó, sem az emberi jogokról és a demokráciáról, hanem csak a geopolitikai befolyási és hatalmi szférákról.

Lafontaine arra is emlékeztetett beszédében, hogy 2019-ben az Egyesült Államok egyoldalúan felmondta az INF-szerződést is, amellyel Moszkva és Washington megállapodott az összes rövid- és közepes hatótávolságú nukleáris képességű rakéta megsemmisítéséről Európában. Szerinte az Egyesült Államok abban hitt és hisz, hogy egy nukleáris háborút képes lesz Európára korlátozni. És a rakéták egyre rövidebb reakcióideje szempontjából teljesen érthető, hogy Oroszország a nukleáris fegyverek esetleges állomásoztatását a közvetlen ukrán határán biztonsági érdekei megsértésének tekinti, amelyre az országnak reagálnia kell. Ukrajnából történő támadás esetén a reakcióidő még az 1980-as évek fegyvertechnológiájával is tovább csökkenne. A biztonsági garanciák iránti igény azonban, amellyel Oroszország mind a NATO-hoz, mind az Egyesült Államokhoz fordult, megválaszolatlan maradt.

„Lafontaine a német szövetségi kormány külpolitikájának kettős mércéjéről is beszélt. A német külpolitika ellentmondásos. Az Oroszországból származó gáz helyett a német kormány erkölcsi okokból Katartól és Azerbajdzsántól szeretne gázt vásárolni, miközben az emberjogi helyzet mindkét országban sokkal rosszabb, mint Oroszországban. De csak erkölcsi aggályok merülnek fel azokkal az országokkal kapcsolatban is, amelyek elkerülik, elutasítják az Egyesült Államok hegemóniáját. Ez az érvelés világossá teszi a német politika vazallus státuszát”

A Nach Denk Seiten másik publicistája, szerkesztője Albrecht Müller író, korábban az SPD politikusa. Cikkében (A problémánk Amerika. szeptember 29.) arról értekezik, hogy fő szövetségesünk, akit a németek többsége és a hivatalos Németország barátnak tart a politikában és a médiában, lerombolja legfontosabb energiaellátásunk szállítási útvonalát, és így hazánk ipari tevékenységének is fontos alapja. És ez átlátható önérdekből! Müller szerint a gázvezeték robbantásra azért került sor, hogy egy ipari vetélytársat kiüssenek, és a német ipari vállalatokat arra kényszerítsék a magas energiaárak, hogy az Egyesült Államokba települjenek. Gondoljunk bele, hogy ez mit jelent.

„Ha Németországot – amely az Európai Unió gazdasági hajtómotorja – térdre kényszerítik, azzal az EU is a felbomlás szélére fog kerülni, ennek még itthon is sokan örülnének. Azonban vegyük észre, hogy az EU, mint egységes gazdasági övezet nagyon komoly potenciált hordoz magában, leszámítva a balra tolódott és megvezetett brüsszeli bürokratákat, akik hamis ideológiák mentén viszik félre az EU-t”

Müller szerint illúzióink vannak a függetlenségünkkel kapcsolatban. A politikusok és a média túlnyomó többsége nem hajlandó elismerni, hogy még mindig az Egyesült Államok vazallusa vagyunk. És ha ezt nyíltan elmagyarázza, akkor sokan nem akarják beismerni. A publicista úgy látja, Németország problémája valójában az Egyesült Államok. De a hivatalban lévő politikusok elfojtják, vagy elutasítják ezt a problémát. Ennek a magyarázata is egyszerű és nyilvánvaló. A német politikatudomány, mint például a „Stiftung Wissenschaft und Politik”, és a média amerikai befolyási ügynökökkel van tarkítva, melyet engedelmes (pénzzel kitömött) politikusok, újságírók és atlantista lobbi szervezetek összefonódása jellemez.