Egyre nehezebb helyzetbe kerül az ukrán haderő a Donbassz északi területein. Liman elesett, amelyet Szeverodonyeck követhet. A harctéri veszteségeket immár Kijev sem tudja tagadni, bár lehet, hogy a felelősség eltolása leszámolássá fajul a kormány és a hadsereg közt. A sokak által csodafegyvernek tekintett amerikai rakéta-sorozatvetők pedig, mint kiderült a szenzációkeltésen túl érdemben nem múlják felül szovjet társaikat.

Az elmúlt napokban a korábbiakhoz képest némileg alacsonyabb intenzitást mutattak az ukrajnai stratégiai célpontok elleni rakétacsapások. Ennek ellenére többek közt találat érte a Déli-Bug folyó torkolatánál található Dnyeprovszkoje település elektronikus hírszerzési központját, és Dnyepropetrovszk egyik gyakorlóterét. Míg előbbi támadásban az orosz védelmi minisztérium adatai szerint 15 külföldi személy is meghalhatott, addig utóbbinál sokkal magasabb lehet a veszteséglista. Bár a hivatalos ukrán közlés csupán 10 főre teszi a halálos áldozatok számát, helyi becslések szerint a valós érték ennek többszöröse, az eszközparkban bekövetkezett veszteségről nem is beszélve.

A Dnyepropetrovszkot ért támadás utóhatásai

„A frontvonalak esetében a fő összecsapások helyszíneként jelentkező Donbassz és Nyikolajev mellett a harkovi front továbbra is a hadműveleti szünet jeleit mutatja”

Bár a nyikolajevi frontvonalon többségében még mindig a helyi szintű pozícióharcok zajlanak, pénteken Davidov Brod falu térségében az ukrán alakulatok sikertelen átkelést kíséreltek meg az Ingulec folyón. A diverzáns alakulat egy részét az orosz csapatok bekerítették, a maradék pedig visszavonult az érintkezési vonal ukrán oldalára. A jövőben sem várhatóak nagyobb léptékű összecsapások, miután az orosz fél a régióban jórészt védekező pozíciókat vett fel, amelyek áttörése legalább kétszeres ukrán túlerőt igényelne.

„Herszon után pedig Zaporozsje orosz integrációja is gőzerővel halad”

A Vlagyimir Putyin által aláírt rendelet alapján mindkét régió lakosai jogosultakká válnak az orosz állampolgárság és okmányok felvételére. Utóbbi esetében külön létesítmények nyílnak a Krím határ menti régióiban ennek felgyorsítására. Ezzel párhuzamosan a gépjármű nyilvántartás is az orosz rendszerre vált át, hamarosan az eddig használt ukrán rendszámtáblákat oroszok fogják leváltani. Az ukrán mobil- és internetszolgáltatók kivonulásával helyüket elsősorban a krími és donbasszi társaik vették át, de várható az orosz nagyvállalatok megjelenése is a piacon. Immár külön orosz SIM kártyákat lehet igényelni Melitopol és Herszon több pontján, illetve a donbasszi népköztársaságokhoz hasonlóan az orosz ellenőrzés alatt álló területek szintén átállnak az ukrán +380-ról az Oroszországban használt +7 előhívóra.

„A Donbasszban viszont egyre kritikusabb az ukrán csapatok helyzete”

Az észak-donbasszi harctéren felettébb felgyorsultak az események, nem kizárt, hogy napokon belül az ukrán védelem részlegesen összeomlik, vagy végzetesen meggyengül. Az elmúlt napokban az orosz csapatok teljesen elfoglalták a stratégiai fontosságú Limant, amivel a közlekedési útvonalak mellett megnyílt az egyenes út Szlavjanszk városába. Egyes helyi jelentések szerint az orosz csapatok a Szlavjanszktól kevesebb, mint 10 kilométerre található Rajgorodok városában tartózkodnak. Vélhetően a szeverodonyecki katlan lezárása, és a terület megtisztítása előtt nem fog megindulni a Szlavjanszk-Kramatorszk elleni offenzíva. Főképp azért sem, mivel Kramatorszkkal együtt gyakorlatilag egy nagyjából 250 ezer fős agglomerációról van szó, amelynek a védelmére jelentős erőket vont össze az ukrán hadsereg. Szlavjanszk egyben szimbolikus jelentőséggel bír a kelet-ukrajnai konfliktus szempontjából, mivel 2014-ben e város számított az új kijevi hatalommal szemben szerveződő népi milíciák központjának. Sok esetben épp az ukrán védők használják azokat a lövészárkokat, amelyeket a szakadárok még 2014-ben alakítottak ki.

„Liman elfoglalása után egyértelműen Szeverodonyeck következhet”

A város esetében egyes jelentések szerint az orosz-szakadár erők az összes be- és kivezető útvonalat kontroll alatt tartják, miközben a harcok már a helyi buszpályaudvar közelében zajlanak. Mégis a bekerítés technikailag nem teljes, de gyakorlatilag annak tekinthető. Ugyanis a Szeverodonyecket Liszicsanszkkal összekötő három híd közül a Pavlogradszkij-hidat az orosz csapatok már korábban felrobbantották, a Szinyeckij orosz-szakadár ellenőrzés alatt áll, míg a Szirotyinszkij pedig alacsony teherbírásánál fogva nem képes a nehéztechnika szállítására. Így elméletileg bár megvan annak a lehetősége, hogy Liszicsanszkból még némi ellátmányt és csapatokat juttasson az ukrán fél a szeverodonyecki bekerítésben ragadtaknak, az csak korlátozott léptékű lehet. Ráadásul a hídon az említett súlykorlát miatt csak páncélozatlan járművek tudnak átkelni, amelyek legfeljebb a kimenekítést segíthetik.

„A legfőbb kérdés most az, vajon ki tudja-e még menekíteni a csapatait Kijev a Szeverodonyeck-Liszicsanszk agglomerációból”

Míg Szeverodonyeck esetében nagyjából 4 ezer fős ukrán védelem ragadhatott a városban, addig a legutóbbi jelentések szerint Liszicsanszkkal együtt ez a szám eléri a 11 ezer főt. Ez nagyjából megközelíti a mariupoli katlan kezdetekor említett 14-15 ezer fős értéket. Ráadásul újabb hasonlóság a szélsőjobboldali zászlóalj megléte, ez esetben az Azov helyett a Donbassz képében, bár utóbbi egyelőre töredék figyelmet sem kap, mint mariupoli társa. Bár egyes fogságba esett ukrán katonák elmondása alapján a tiszti állomány önhatalmúlag megkezdte a kivonulást a területről, ez nem nyert további megerősítést.

„Az útvonalak esetében elméleti lehetőségként még szóba jöhet a liszicsanszki ukrán csapatok evakuációja Szeverszk városán keresztül, ám a gyakorlati kivitelezés előtt számos probléma áll”

Maga az útvonal az aszfaltozott Artyemovszk-Liszicsanszk autóúttal szemben jórészt földút, így áteresztő és teherbíró képessége alacsonyabb. Ráadásul az orosz ellenőrzésű Jampol csupán 12 kilométerre található Szeverszktől, azaz az esetlegesen visszavonuló csapatok könnyek az orosz tüzérség hatósugarába, vagy legrosszabb esetben csapdájába kerülhetnek. Továbbá Szeverszk is csupán egy köztes állomás az ukrán csapatok számára, mivel végső cél Szlavjanszk lenne. Oda viszont lényegében csak Limanon vagy Artyemovszkon keresztül lehet eljutni. Itt pedig újra ahhoz a problémához térünk vissza, hogy az oda vezető útvonalak orosz ellenőrzés alatt állnak, legfeljebb terepen lehet megközelíteni a szlavjanszki agglomerációt.

„Az egyértelműen súlyos észak-donbasszi helyzetnek már politikai kihatásai is vannak Ukrajnában”

Már Kijev és Olekszij Aresztovics elnöki szóvivő sem tagadja, hogy ukrán szempontból rendkívül rossz a jelenlegi hadi helyzet. Aresztovics szerint „Liman elfoglalása azt mutatja, hogy nagyon tehetséges parancsnokok vannak ott (orosz oldalt-szerk.), és ez az orosz hadsereg megnövekedett műveletirányítási szintjének, illetve képességeinek a bizonyítéka”. De már a Luganszki terület ukrán kormányzója, Szerhij Gajdar is a visszavonulást pedzegeti közleményeiben. Mégis, egyes ukrán kormányzathoz közeli források jelentése szerint Zelenszkij az összehívott rendkívüli kormányülésen a felelősséget a hadsereg vezérkarára, sőt személyesen Valerij Zaluzsnij vezérkari főnökre próbálta hárítani. Vélhetően utóbbi inkább a katonai és politikai vezetés között megnövekedett feszültség kivetülése.

„Zelenszkij még mindig saját pozíciójára nézve veszélyként, sőt egy lehetséges puccs vezetőjeként tekint a nála jóval népszerűbb Zaluzsnijra”

Zaluzsnijjel pedig akár Liman vagy Szeverodonyeck elvesztésének ürügyére hivatkozva leszámolhat. Ne feledjük, hasonló történt Nyikolajev esetében is, ahol Vitalij Kim kormányzó szabályosan megbuktatta azt a Dmitrij Marcsenko tábornokot, aki nélkül az ukrán védelem összeomlott volna már a háború kezdetén. De nem sokkal jobb a helyzet a haderő sorain belül sem, mivel többek a területvédelmi erőket – köztük a Kárpátaljáról átvezényelteket – okolják a bekerítést lehetővé tevő Artyemovszk-Liszicsanszk autóút elvágásáért. Pedig a hibát nem bennük kellene keresni, hiszen nem ők voltak azok, akik képzetlen csapatokat a közvetlen frontvonalra küldtek előkészítés, megfelelő felszerelés vagy kellő felkészítés nélkül.

„A fegyverszállítások esetében egyre hangsúlyosabban jelenik meg a rakéta-sorozatvetők kérdése”

Avagy Kijev a fegyverszállítmányok részeként a csöves tüzérséget követően immár rakéta-sorozatvetőket követel. Hasonló csodafegyver érzés lengi körül utóbbi eszközöket, mint amit az M777, Bayraktar TB2 vagy a Switchblade kézi támadó drónok kapcsán láthattunk. Ám mint akkor, úgy most is nagyobb a legenda füstje mint a lángja. Bár tény, hogy az ukrán ellenállás jórészt csak a nyugati fegyverszállítások következtében tudott működőképes maradni, hiba lenne azt gondolni, hogy csupán egy fegyvertípus meg tudná fordítani a háború menetét. Önmagában sem a fentebb említett rendszerek, sem a rakéta-sorozatvetők, sem a Javelinek, sem az NLAW nem tudja az orosz minőségi és mennyiségi fölényt ellensúlyozni.

„De minek is kellenek Ukrajnának rakéta-sorozatvetők?”

Először fontos megjegyezni, hogy az alapvető hadászati doktrínákban fellelhető különbségek miatt a rakéta-sorozatvetők esetén a Nyugatnak a szovjet iskolához képest jóval kisebb mintából van csak merítése. Ugyanis doktrinális eltérés figyelhető meg az amerikai-nyugati, és a szovjet-orosz tüzérségi fegyverfejlesztés terén. Míg utóbbi a második világháború tapasztalatai alapján – főképp a kelet-európai terepadottságokhoz igazítva – fókuszát a minél nagyobb erejű tüzérségi képességekre összpontosította, addig előbbi inkább a légierő dominanciáját helyezte előtérbe. Ennél fogva, míg a szovjet rendszer alapján kialakult haderőknél a csöves mellett nagy számban és változó kaliberben lelhető fel a rakétatüzérség, addig ez a kategória sokkalta kisebb léptékben érhető el Nyugaton.

„A nyugati fejlesztések egyértelműen a pontcélok elleni precíziós csöves tüzérséget preferálták, míg ezzel szemben a szovjet-orosz doktrína az adott területet lefedő úgynevezett területtüzet”

Gyakorlati nyelvre lefordítva mindez azt jelenti, hogy a szovjet-orosz doktrína a tüzérséget inkább terület, mintsem pontcélok ellen alkalmazza, amely esetében egyértelmű a rakéta-sorozatvetők elsőrangú szerepe. A területcélok ellen viszont az amerikai rendszerre épülő nyugati felfogás inkább a légierőt helyezte előtérbe. A rakéta-sorozatvetők képesek gyorsan, nagy mennyiségű rakétát indítani, majd újratöltés után új pozíciót felvéve ismét tüzelni. Ráadásul Nyugaton olyan „ínyencségekről”, mint például a termobárikus elven működő TOSz-1A rakéta-sorozatvető nem is beszélhetünk.

Kiváló példa az említett elsöprő tüzérségi tűzerőre az alábbi videó. Mint látszik a hat BM-21 Grad indító összesen 240 darab 122 milliméteres rakétát indít. 18 kilogrammos átlagos robbanófej mellett ez összesen 4320 kilogrammnyi robbanóanyag, amely ütegenként egy 14,5 hektáros területen szóródik szét.

„Az ukrán haderő pedig az elmúlt nyolc év nyugati segítsége ellenére alapvetően szovjet elveken nyugvó hadsereg maradt”

Bár hadászati szinten az ukrán egyfajta sajátos keverékét adja a nyugati és szovjet doktrínáknak, mindezt döntő többségében, az egykori Szovjetuniótól örökölt eszközökkel. Más haderőnemekhez hasonlóan a rakétatüzérség esetében is Oroszország után Ukrajna örökölte a második legnagyobb állományt, amely gyakorlatilag minden harctéren felmerülő igényt lefed. Kezdve a 122 milliméteres BM-21 Gradtól, a 220 milliméteres BM-27 Uraganon át egészen a 300 milliméteres BM-30 Szmercsig. Lőtávolság tekintetében ezek az eszközök nagyjából 15-90 kilométer között hatásosak, de a Szmercs esetében az ukrán fejlesztésű „Vilha” rakéta akár 120 kilométerre is képes csapást mérni.

„Ezzel szemben Washington csak az M270 MLRS és az M142 HIMARS rendszereket tudja rendelkezésre bocsátani”

Mindegyik esetében nagyjából egy BM-27 Uragan kaliberű rendszerről van szó – 227 milliméteres rakétákkal –, csak míg a lánctalpas M270 12, addig a kerekes HIMARS csak 6 rakétát hordozhat. Ám lényegüket nem ezek, hanem az MGM-140 ATACMS ballisztikus rakéta adja. A hatos indítók helyére ugyanis egy ATACMS helyezhető be, gyakorlatilag harcászati ballisztikus rakétaindítóvá téve a rendszert. Verziótól függően az MGM-140 hatótávolsága 128 és 300 kilométer között változik, de ukrán kezekben mindenképpen alkalmas lenne Belgorod, Voronyezs, és egyéb, a határ körzetében fekvő orosz városok elleni csapásmérésre.

„Csak éppen a rakéták gyártása 2007-ben a magas költségek következtében leállt”

Bár 2019-ben a modernizáció részeként a Lockheed Martin rövid időre újraindította a gyártást, az a mostani konfliktus szempontjából nem eredményezte az eszközpark jelentős bővülését. A rakéták többségére az amerikai tengerészgyalogság tart igényt, így kérdés, hogy egyáltalán érdemi nagyságrendben tud-e Ukrajnába ATACMS jutni. ATACMS hiányában pedig csupán az M26/M26A1, M30/M30A1 rakéták maradnak. GPS vezérlés csak az M30 család esetében érhető el, az M26-ok a szovjet repeszromboló rakétákhoz hasonlóan nem irányítottak. A maximális lőtáv az M26A1 tekintetében rakéta-póthajtással 45 kilométer, míg M30A1 esetében elérheti a 70 kilométert.

„ACATMS nélkül viszont az egykori sorozatvető rendszerek egyértelműen felülmúlják azokat, amelyeket Washington Ukrajnába tervez küldeni”

Ráadásul az M270/M142 indítók száma korlátozott, a HIMARS esetében eddig összesen nagyjából 400 darab készülhetett. A helyzet az M270 szempontjából sem jobb, mivel a lánctalpas indítók többsége még a Reagan-kormányzat idején állt hadrendbe. Így bár sok híroldal és egyes elemzések kvázi csodafegyverként tekintenek az amerikai rakéta-sorozatvetőkre, azok nem tudják érdemi módon orvosolni az ukrán oldalon elszenvedett eddigi veszteségeket.