//Moszkvai séták Vologyával
Viszockij 1968-ban Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik #moszkvater

Moszkvai séták Vologyával

MEGOSZTÁS

Egy két évtizede papírra vetett írással emlékezünk Vlagyimir Viszockijra

Viszockij, mint Hamlet a Taganka színházban 1970-ben #moszkvater
Viszockij, mint Hamlet a Taganka színházban 1970-ben
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik

Vlagyimir Viszockij… Már túl lenne a nyolcvanon. Még kimondani is furcsa, olyan régen elment. Ez a név már viselője életében legendává vált. A tőle elválaszthatatlan gitár akkordjai, rekedt hangja kitörölhetetlenül beleivódtak egy nemzedék emlékezetébe. Az a belső tűz, amely mindent, mindenkit magával ragadott, amely megperzselte a hatalmat és felmelegítette a lelkeket, végül őt is elemésztette 42 éves korában. Százezrek búcsúztak tőle a Tagankán. Ott, ahol függönybe kapaszkodó Hamletként próbálta helyére cibálni a „kizökkent időt”. Azóta már legalább három nemzedék felnőtt, ám a színész-költő-énekes, a Brezsnyev-korszak „rekedt lelkiismerete”, mindenki Vologyája ma éppúgy aktuális. Költészetének erejét is mutatja, hogy annak minden álságos pátoszával és őszinte szeretetével együtt a halála után szétömlő hullámot és az emlékezések sorát is kibírta.

A nyugati országok többsége által bojkottált moszkvai olimpia megnyitóján a mosolygós Misa maci luftballonként repült az ég felé. Néhány nappal később felszállt az égi színpadra Vlagyimir Viszockij lelke is. E beteg, lángoló, öntörvényű lélek ekkor érezhette először, hogy szabad.

„Nem adnak semmi esélyt a farkasnak. / A vadászkéz még meg sem remeg! / Szabadságunk az erdőszélig tart csak. / Biztos kézzel leterítenek”

Viszockij néhány év alatt igazi bálvány, valóságos élő legenda lett. Ez persze nem tetszett a hatalomnak. Mindent megpróbáltak, hogy megakadályozzák lemezfelvételeit, verseinek kiadását. Előadóestjeit az utolsó pillanatban tiltották be, rendszerint nyomást gyakorolva a szervezőkre. A hatóságok nem bocsátották meg, hogy engedélyük nélkül lett híres költő. Jobban szerették volna, ha nem létezik. De Viszockij létezett, és szeretett énekelni, csak kérni kellett, s már fogta is a gitárját. Mindenki magáénak érezte, titkon, nagy tivornyákon még a hatalom is. A nép hangján énekelte meg fő témáját, a szabadságvágyat, ellentétben az intellektuálisabb, ezért a tömegek számára idegenebb hasonló bárdokkal, Alekszandr Galiccsal vagy Bulat Okudzsavával. A nagy többség magáénak érezte a rekedtes, piás hang miatt is, érezve a mondás önbecsapó, azonban sokszor megélt igazságát: „Reggel igyál egy vodkát, s egész nap szabad leszel!”

Már életében legendák keringtek róla. A sörösbódék körül Petyka, legyen az lakatos, fizikus vagy rendőr, lelkesen mesélte Szerjózsa barátjának, aki összehasonlító nyelvész vagy éppen fizikus, hogy az ismerőse, Kolja együtt ivott Vologyával, sőt még Mercedesen is száguldoztak, s „élőben” látta a francia feleséget, Marina Vladyt.

 Oroszországban közben megváltozott minden, ami megváltozhatott. Ha élne, már biztos állami kitüntetésekkel halmozták volna el. Szobrokat emeltek neki, a televízióban az évfordulókon véget nem érően emlékeznek róla. Egyre kevésbé azok, akik igazán közel álltak hozzá. Az igazán fontos azonban az, hogy a mai Petykák, Szerjózsák és Kolják éppúgy csüngnek Gleb Zseglov történetén, s hallgatják a dalokat. Mert nem is kell nagyon újakat írni. Szólnak azok kicsit a mi csodálatos rendszerváltó életünkről is.

„Lábaink és állkapcsaink gyorsak. / Felelj, falkavezér, mondd meg hát / A puskacsövek elé űznek minket, / Miért nem törünk ki a tiloson át?”

Viszockij Ljubimov világraszóló avantgárd kísérletének indulásakor, 1964-ben – tehát a kezdetektől – ott van a Tagankán, amelynek nagy korszaka zárul le halálával. – Megismerkedésünk nagyon is prózai volt – mesélte egyik találkozásunkkor Jurij Ljubimov. – Az ismert simléderes sapkában, gitárral a kezében lépett be. Meg is jegyeztem, jól megtanították magának, hogy a főnök szereti a gitárt! Elmosolyodott. Valamit felolvasott Majakovszkijtól, aztán húsz percet énekelt. Rákérdeztem, ki írja ezeket a dalokat, mire ő megmondta, hogy ő. Ezután még vagy félórányit énekelt, majd mondtam neki, hogy holnap reggel várom – emlékezett még évekkel ezelőtt boldog atyai mosollyal, mégis szomorúan Ljubimov.

Ők ketten ettől fogva elválaszthatatlanok voltak egymástól. – Valóban úgy üldözték őt, mint a farkasokat. Semmit nem csinálhatott, lemezt, könyvet tőle nem adtak ki, leszámítva a halála előtti nyomorult kislemezt. Pedig ő úgy szerette volna ezt! Úgy akart normális ember lenni! Nehéz volt élnie azért is, mert rendkívül élesen érezte, mi történik vele, s a szabadság hiánya óriási teherként nehezedett rá. Nem engedték ki Marinához sem. Pedig ez óriási szerelem volt, igazi robbanás, még ha egy idő után érezhetően el is hidegültek egymástól – réved el a Taganka rendezője, vezetője.

Viszockij 1968-ban Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik #moszkvater
Viszockij 1968-ban
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik

Viszockij intenzíven élt. Rendkívül keményen dolgozott, közben koncertezett s egyre többet ivott. Amikor már a vodka sem volt elég, jött a kábítószer.– Elég hamar, hajnali ötkor tudtam meg a halálhírt. Betegen feküdtem otthon, s veszetten csengett a telefon. Munkatársam, Borovszkij csak annyit mondott: „Nos, vége a vetélkedésnek Viszockijért!” Ezzel arra utalt, hogy különösen szerettem a gárdából Vologyát. Mikor odaértem a lakásba, már rengetegen voltak. Éreztem már, hogy valami szörnyű történik vele, de bíztam abban, hogy valamiképpen meg lehet gyógyítani, s hatni rá. Nem tudtam azonban, hogy már ennyire a kábítószer rabja lett. A feleségem, Katyja figyelmeztetett először, hogy milyen furcsán jár, szinte repül. Akkor kezdtem el erősen gondolkozni, amikor egyszer így betoppant a szobámba. Talán ha nem vagyok beteg, s időben észreveszem, mennyire elragadta már a drog, akkor talán még közbe lehetett volna lépni. Mondják azonban, hogy ő maga is véget akart már vetni ennek a szörnyű függőségnek. Néhány napja kemény önmegtartóztatással nem vett be kábítószert. De hát a szíve… szétdurrant az aorta.

„Én csupán elmondom egy kicsit versben. / Nincs is többre felhatalmazásom. / Bűnben nemzettek engem, úgy ahogy kell, / Izzadtam reszketve a nászágyon”

A Taganka ezen a napon olyan, mint régen. Ismét sűrűn ajánlgatják drága jegyeiket a nepperek. A színház előtt ott tolongnak a csodában reménykedők, gyülekezik az értelmiségi elit, a művészvilág, s képviselteti magát a politika is. Bent Viszockij hatalmas képe néz szembe velem, előtte virágok. Természetesen a Vlagyimir Viszockijt játsszák. Azt az emlékdarabot, amelyet 1981-ben már a próbák alatt betiltottak, s végül Andropov egyszer engedélyezte bemutatni a rokonoknak, ismerősöknek, barátoknak. A kétszeres katonai kordonon csak meghívóval s személyi igazolvánnyal lehetett átjutni.

Az előadás előtt Ljubimov még próbál a társulattal.– A magyarázat egyszerű. Nagyon akartam, hogy ez az előadás sikerüljön – mondja a világhírű rendező.– A zenei darab nagyon összetett, sok figyelmet igényel. Mint egykor Alfred Snitke mondta, ez volt az első kísérlete, hogy modern operát alkosson. A koncepció egyszerű. Vologya, ugye, játszotta a Hamletet: ő meghal, s a darab Hamlet nélkül megy tovább. – A Hamlet és Viszockij költészete közötti kontraszt adja az alapkonfliktust. Felmerül persze, miként lehet egyesíteni az egyesíthetetlent – magyarázza a világhírű tervező, grafikus, Borisz Messzerer, aki szintén részt vett az alkotói folyamatban. – Itt van Vologya hangja, de nincs itt ő. A darab külön erénye, hogy nem csúszik át zokogásba, megőrzi színházi jellegét – értékelt az azóta már elment régi barát, a költőnő, Bella Ahmadulina.

S feldörög az ismert bariton. Ezt a darabot itt senki sem először látja, de érzi, hogy különleges ez az este. A színészek, Zolotuhin, Antyipov, a fiatalok mindent beleadnak. Mindenki egy emberre gondol. A vastaps fergeteges, s Ljubimov és Luzskov, hatalmas virágcsokrot helyezve a magányos gitár elé, tiszteleg Vologya művészete előtt. A fogadáson mindenki ott van. Voznyeszenszkij, Ahmadulina, Messzerer, a Taganka mai vezető színésze, Zolotuhin, egykori sztárja, Hmelnyickij s mások. Röpül az idő, azóta már ők is az égi színpadon játszanak.

Bepillantok az egykori öltözőbe. Az asztalon még ott a virág. Mint ahogy a hatalmas portré előtt is. Még egyszer betekintek a már üres színpadra. Épp akkor ereszkedik le a Vologya emlékére mindig ott égő lámpa.

„Tapossatok sárba, dobjatok a vízbe / csak gitárom húrjait ne bántsátok, kérlek / De eltiporták a lelkem, megtört akaratom / S széttépve lógnak az ezüsthúrok is”

A feldübörgő rekedt bariton ezen az estén minden korábbinál ellenállhatatlanabbul markolt a szívembe s ragadott magával, cibált ide-oda, erősen és kivédhetetlenül. Talán jutalmul a kitartó szeretetért, talán büntetésül a túlságosan közel kerülésért emelt az orosz élet ellentmondásosságában is gyönyörű csúcsaira, hogy onnan pillantsak a mélység húsz év alatt talán még tovább torzult szörnyűségeire, s magamba. Hiszen minden elmúlásban, gyászban egy kicsit önmagunkat is siratjuk.

„Minket a kivégzések már elkerültek, / Mégis szemlesütve éltünk, / A szörnyű orosz évek gyermekeiként, / S vég nélkül ömlött belénk a vodka”

Ezekkel a sorokkal Viszockij híven jellemzi azt a kort, amelyben felnőtt. Szeretett Moszkvájára azonban ma talán Vologya sem ismerne rá – s azért az emberek többsége is felemelte a fejét. Hadd kalauzoljam hát kicsit! Hiszen a GUM-ban például néhány vodka után azt hihetné, hogy Párizsban van, s Marinát keresné. A szomszédos Ohotnij rjád felé haladva pedig megzavarná a helyreállított Kazanyi Szűz Mária-templomot és a Kitajgorodi kaput látva, hogy nemcsak előre, de egyúttal visszafelé is ugrott az időben. A távolba tekintve ugyancsak megrázhatná a fejét a Megváltó Krisztus-székesegyház fénylő kupolájára pillantva. Az végleg megzavarhatná, hogy a Kremlen a cári sas mellett még vörös csillagot is lát, a város érezhetően nagyobb tisztasága pedig igazán megörvendeztethetné. A négyemeletes föld alatti bevásárlóközpontban szintén csupán az eltúlzott, barokkos népi világot idéző, kicsit ízléstelen díszítésről ismerszik meg Oroszország. Ezek után az egymást érő modern irodaházak, a felújított épületek, az épülő körút, teli üzletek mellett elhaladva, a jól öltözött lányok után visszafordulva már csak annyit kérdez: miből tellett minderre? Hosszas magyarázatba kezdek vadkapitalizmusról, maffiáról, oligarchákról, de félbeszakít. Látom, mindent ért, pedig talán már azt akarta mondani, hogy mégiscsak érdemes volt énekelni! Kimondom hát, hogy mindezek ellenére érdemes! De nem folytatom, hiszen már hallom az ismert sorokat arról, hogy „jöhetnek bármilyen nagy változások, elfogadni azokat sem fogja”.

A Taganka környékén sétálva már szomorúan bólintok én is minderre. A fülledt melegben a kerítésnek támaszkodva isszák a sört. Köztük jól öltözöttek is. A guberálók pedig koszhadt szatyraikkal köröznek s csapnak le azonnal a kiürülő üvegekre. Néha össze is vesznek rajta. Ha Viszockij szavaival megkérdezném, hogy

„miféle ház ez, hová jutottam?”, nyugodtan felelhetnék: „mi már csak így élünk hosszú idő óta, s ha erre sem emlékszel, kotródj a pokolba. Füveket eszünk, sóskát rágcsálunk, megfonnyadt a lelkünk, sok a pattanásunk”

Mások pénzt kérnek, s kivételesen adok, ha megmondják, kire emlékezik ma e város a napokban. Természetesen megmondja, s angolul köszön el. Alig van dél, de két, alkoholtól duzzadt arcú, lerongyolódott „vadász” – talán a tegnapi sikeresebb gyűjtés eredményeképpen – már kidőlt. Régen már elvitték volna őket, manapság valamivel elnézőbbek velük a rendőrök.

A város tele van plakátolva a rosszijabeli megaemlékkoncerttel: Húsz év Viszockij nélkül. A drága jegyek mellett kész divatbemutató az egész. Közvetíti a tévé, felvonulnak az aranyifjak, csak hát a lélek, a szív hiányzik az egészből.– Ezt nem igazán értem, hiszen ha ennyi időt leéltek nélküle, akkor miért e gyászos jubileum. Hiszen velünk van ő, végig velünk volt. „Ezért vagyunk szomorúak” – mondja már a vaganykovói temetőben könnyezve valaki. Ide napokon át jönnek a nép egyszerű fiai, csokor virágaikkal, gitárral, magnóval, s énekelnek, szomorkodnak. Valahol kicsit vásári mindez, őszinteségével mégis megható. No, de hová tűntél? Persze tudom, te megírtad, nem kérsz abból, hogy szoborba öntsenek.

Késő van már, éjfél is elmúlt. Lassan bandukolok a metró felé, amikor a lyukasztás előtt megállít a rendőr. Igazolványt kér, majd vízumot. Mire elmagyarázom a friss rendszer lényegét, elejtve persze, hogy újságíróként ezt ugyancsak ismerem. Nem hatja meg, s már rossz sejtelmeim vannak. Innentől egyszer már végigjártam a poklokat. Megpróbálok tanulni belőle. – Nézze, nem vagyok kaukázusi, azért a NATO-tagságért meg mondja meg, mennyi jár!? – vetem fel. Eredménytelenül, hiszen a szomszédos őrszobára tessékel. Hajaj! A ketrecben egy éjszakai pillangó összevissza hadovál, hogy neki sürgős dolga van. Persze, ötven dollárt kellene keresni! A padon elázott Szerjózsa motyog magában. Talán azt, hogy a

„mi mércénkkel mérve nem is ittunk sokat, s ha a vodkát nem fűrészporból főznék, négy-öt üveg nem is volna elég”

Valaki megérint. Á, tehát megjöttél? Itt már megint minden ismerős, a régi? Elnevetem magam e jeleneten, s a törzsőrmester is ezt teszi. Minden kérés nélkül felém nyújtja az útlevelet. Sietek haza, a Tagankára, mert a barátom, Ljonya otthon egyedül emlékezik. A tévében még mindig a te dalaid szólnak. Például a kígyóhajlékonyságú mikrofonról, amely, ha az ember nem szívből énekel, felhangosítja a hazugságot. No, megint mindent értesz. Már a hírek mennek, Putyin, Guszinszkij… Csak ne mondd, hogy már megint keretek közé szorítanak bennünket. Hogy ne vitatkozzak? Hiszen ezt te jobban ismered? Tudom, „ha a lelkemet eltakarom, a görbéből sosem lesz egyenes”. S azt is, hogy az emlékedre írt darabból többek közt éppen az „Ezüsthúrokat” akarták először kihúzni a cenzorok. Mert féltek, hogy nem csak neked van eleged abból, hogy széttörik a számunkra legkedvesebbet, az egyén szabadságát. No, de mára hagyjuk már a fájdalmas témákat. A tévében tovább zúg a dal, „elfáradtam, lovaim kifogtam…”

Vége az utazásnak. A gép felszáll. A felhők tejfehér haván vörösen ömlenek szét a lebukó nap vörös sugarai. Egyre közelebb az égi színpadhoz látom felemelt ujjad, s mind erősebben hallom a szívbe markoló dalt:

„Hé, most már lassabban, lovak! Hé, most már csendesen! Ne vágtassatok, mint a vihar!”

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.