//Moszkva már hisz a könnyeknek?
„A mai Oroszország tőkeerős, valódi nagyhatalom, amely érzékenyen reagál - mint a Krím esetében -, ha biztonságát, vagy elemi geopolitikai érdekeit veszélyben látja forogni” #moszkvater

Moszkva már hisz a könnyeknek?

MEGOSZTÁS

Az ukrán-orosz konfliktusban az Egyesült Államok számára legfontosabb a politikai előny, amivel az új hidegháború ürügyén fenntarthatják a befolyásukat Európában, s ehhez támogatást kapnak több európai országtól. Moszkvának ebben a komplikált helyzetben nagyon alaposan mérlegelnie kell a lehetőségeit, és a történelmi tanulságokat, hogy helyes döntéseket tudjon hozni.

Papp Krisztián írása a #moszkvater.com számára

„A mai Oroszország tőkeerős, valódi nagyhatalom, amely érzékenyen reagál - mint a Krím esetében -, ha biztonságát, vagy elemi geopolitikai érdekeit veszélyben látja forogni” #moszkvater
„A mai Oroszország tőkeerős, valódi nagyhatalom, amely érzékenyen reagál – mint a Krím esetében -, ha biztonságát, vagy elemi geopolitikai érdekeit veszélyben látja forogni”
Fotó:EUROPRESS/Thibault Camus/POOL/AFP

Vlagyimir Menysov filmje, a Moszkva nem hisz a könnyeknek 1979-ben került a mozikba, és valami furcsa okból a következő évben Oscar-díjat kapott. Tudjuk jól, hogy az Oscar és a Nobel-díj esetén nem egyszer politikai okokból hoznak döntést, nem pedig az adott művészeti termék kvalitásai miatt. Menysov filmje nem történelmi, mivel három orosz munkásnőről szól az 1950-es években.

„Viszont a film címét könnyen át lehetett értelmezni a hidegháború légkörében, ezért elképzelhető, hogy az amerikai film akadémikusok nem csak a film művészeti értékeit ismerték el a neves díjukkal”

A történelmi áthallás egyértelmű, a Szovjetunó fővárosa, a legfőbb döntéshozók székhelye, bizony nem hallja, és nem akarja látni, hogy mennyi fájdalmat okozott a világban és otthon. Ráadásul mondvacsinált indokokkal a film bemutatásának évében vonult be Afganisztánba a szovjet hadsereg, tovább dramatizálva a cím értelmezését. És persze a korábbi intervenciók (1967, Csehszlovákia, 1956, Magyarország stb.) mind rögtön visszaköszöntek a világhírűvé tett film, vagy inkább annak címe kapcsán. Az amerikaiak nagyon jól értenek a fordított propaganda alkalmazásához, ebben mondjuk a szovjetekben méltó partnerre találtak. Az amerikai film akadémikusok odáig persze nem szoktak visszatekinteni, hogy a szovjetek előretörést Európában elsősorban az amerikai leand-lease program fegyver- és hadianyag szállításai tették lehetővé.

„Sajnálatos módon a hidegháború újra jelen van Európában, és egyre erősebb hullámokat látszik vetni”

A Közép-Európát is érzékenyen befolyásoló ukrán(-amerikai)–orosz konfliktus nem hogy lecsillapodni látszik, de inkább fokozódik. Mert való igaz, Oroszország az elmúlt 170 év alatt egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy egy másik országgal háborúzzon, ha attól geopolitikai előnyöket remélhetett. Kétségtelen, hogy az oroszok Nagy Katalin óta expanzív politikát folytattak, azonban még sem lehet figyelmen kívül hagyni az 1990-es nagy összeomlást, amely olyan gyors és váratlan volt, hogy arra senki nem volt felkészülve. Sokan úgy vélték a magyar történészek közül is, hogy a szovjet birodalom még évszázadokig fennmarad. Csak ha az orosz történelmet figyelmesen vizsgáljuk, és gondolunk az 1917-es katonai összeomlásra, vagy 1855-re a szevasztopoli vereségre, akkor érzékelhetjük, hogy bizony az oroszok sem legyőzhetetlenek.

„Érdekes, ami az I. világháború során történik az orosz oldalon, hiszen 1914-ben egy sokmilliós, jól fölszerelt, taktikailag képzett, és tapasztalt haderő zúdul a központi hatalmakra, mégis egyik súlyos vereség éri a másikat”

Kelet-Poroszországban Tannenberg és a második mazuri csata, osztrák-magyar részről Limanova és az északkeleti Kárpátok, ahol egy 1,5 milliós haderő semmisül meg, ami morálisan is annyira megroppantja a cári haderőt, hogy az számukra egy Waterloo-val ér föl. Ezért történhetett, hogy a gorlicei áttöréssel a központi hatalmak a kegyelemdöfést is megadták az orosz „kolosszusnak”, és már a Bruszilov-offenzíva sem tudott döntő hatást elérni. Sőt, inkább az is visszafelé sült el, mert ezeknek a kudarcoknak a folyományaként 1917-ben kitört társadalmi káosz felborította a cári államrendet, és végül a bolsevisták, de leginkább Sztálin kerültek hatalomra.

Amikor Sztálin amerikai pénzmágnások segítségével valódi ipari hatalommá tette Oroszországot, miközben milliók pusztultak el a Gulágon, aközben egy valóban minden ízében új típusú, marxista-leninista állam jött létre. És egy új típusú ember, amely már sokkal öntudatosabb volt, mint a Kárpátokban százezer számra elpusztult orosz muzsik.

„Ez a szovjet embertípus sok vonatkozásban hordozta elődei lelki alkatát, halálra szántságát, fatalizmusát, de már éberebb öntudattal bírt a fegyelmezés hatására, amely a végletekig képes, akár egyedül is harcolni, és nem lehet csorda számra fogságba ejteni, mint az első világháborúban”

A II. világháborúban súlyos, megalázó vereségek után, de Szovjet-Oroszország mindent elért, amit II. Katalin óta csak remélt, hiszen közép-Európa összes fontos fővárosa (Berlin, Prága, Budapest, Varsó) a kezébe került, megnyíltak a török tengerszorosok, a Távol-Keleten pedig Japán kényszerült meghátrálásra. És mindezen eredmények mögött ott van az éhen halt ukránok milliói, a Gulágon elpusztított és megkínzottak sokasága, a lengyel Katyn szörnyűsége, vagy a hátországban nélkülözésben élők sanyarú helyzete.

Megfigyelhető, hogy minden terror és szenvedés ellenére, az orosz nép jelentős része ma is elismeréssel néz Sztálinra, aki kétségkívül létrehozott egy eurázsiai (világ)birodalmat, és megvédte az országot a „fasisztáktól”. Hogy ez más népeknek, de az oroszoknak is mennyi fájdalomba és vérbe került, az mind másodlagossá válik, mert az elért eredmények fölülírják azokat.

„A szovjet vezetés tehát soha nem vette figyelembe, hogy más népeknek mennyi fájdalmat okoztak, de ennek következményeit, az Oroszországgal szembeni bizalmatlanságot és <bosszút> a mostani vezetésnek kell elviselnie. Putyinnak teljesen tisztában kell lennie, hogy most Moszkva vizsgázik az egykori áldozatai előtt, hogy képes a türelemre és az önuralomra”

A Szovjetunió vezetése Sztálin halálát követően sem tudott megoldást találni az égető gazdasági bajokra, a Ronald Reagan-féle csillagháborús álprogram pedig végül gazdaságilag teljesen padlóra küldte a birodalmat. Nagy szerencse, hogy egy olyan típusú politikus került hatalomra, mint Gorbacsov, aki képes volt ,,csendben” levezényelni a birodalom leépítését. 1990-et követően Oroszország gyakorlatilag visszaszorult a 18. századi határai mögé, és ezt minden vonatkozásban igen rosszul élték meg az oroszok. Ahogy Putyin a Szovjetunió felbomlása kapcsán fogalmazott: ez volt „az évszázad geopolitikai katasztrófája.” (Magyar szempontból viszont Trianon és a II. világháború német-szovjet megszállása jelentette az évszázad geopolitikai katasztrófáját, de másrészről tény, hogy a Szovjetunió összeomlása jóval több népet és országot érintett, ha nem is feltétlenül negatívan, mint a Kárpát-medence feldarabolása, kifosztása.)

„Ha végig nézünk Oroszország 20. századi történelmén, jogosan merül föl a kérdés, hogy ez lenne egy sikertörténet? De lehet, hogy éppen ez a bukdácsoló, vereséget ismerő történelem, és egy esetleges tudás az, amire föl kell figyelnünk a mai, ukrán-orosz konfliktus kapcsán”

Putyin néhány éve mondta egy fórumon, hogy két hét alatt elfoglalhatná Ukrajnát. Akkor miért nem tette meg, kérdezhetnénk, hiszen például Grúzia támadási kísérletét a dél-oszét területen azonnal megakadályozta az orosz hadsereg. Most miért habozik Moszkva? Miért gyakorol a Kreml türelmet?

Ukrajna persze jóval nehezebb falat, mint a kis Grúzia, de azért más is van a háttérben. Az oroszok most bebizonyíthatják, hogy tanultak a történelemből, és a szörnyűségekből. Putyinnak érdemes türelmet tanúsítania, hiszen Donald Trump (2017-2021) idején nem volt ennyire kiélezett a helyzet, mint most, amikor minden héten bejelentik, hogy mikor fognak az oroszok támadni (a CIA szerint most, 16-án szerdán, na persze!), vagyis ha Joe Bident leváltják, jöhet egy olyan elnök, aki a feszültség oldásban lesz érdekelt. Trump ugyan nem tudta teljesen feloldani a feszültséget, ami jól mutatja az amerikai államhatalom sajátos működését, azt hogy milyen erős háttérerők irányítják az amerikai külpolitikát, de mindenképpen kedvezőbb légkört tudna teremteni egy kiegyezéshez a Krím-félsziget, és talán a szakadár területek ügyében. Hiszen ez a „rendezetlenség” nem maradhat fenn örökké.

„Előbb vagy utóbb el kell ismerni, hogy az orosz nagyhatalomnak vannak olyan területi érdekeltségei és történelmi jogai, amelyek megilletik őt”

Putyin – úgy tűnik ­– észben tartja a történelmi tanulságokat. Érdemes ebben a vonatkozásban  Szolzsenyicin gondolatait idézni, még a szovjet korszakból: ,,nem a győzelmes háborúk hoznak áldást, hanem a vereséggel végződők. Győzelemre a kormányoknak van szükségük, vereségekre a nemzetnek. Győzelem után újabb győzelemre támad étvágy, vereség után szabadságra – s ezt rendesen ki is harcolja a nép. Úgy kellenek a vereségek a népnek, ahogy a bajok és szenvedések az egyes embernek: arra késztetnek, hogy elmélyüljünk lelki életünkben, keressük a szellem magaslatait.”

Nem tudjuk, hogy az orosz nagypolitika gondolkodásában valóban bekövetkezett-e ez a fajta szemléletváltás, „elmélyülés”, vagyis hogy békés úton, a katonai beavatkozást kizárva, gazdasági eszközökkel igyekezzen kapcsolatban maradni Európával, de erre az elmúlt 8 év is példát szolgáltatott. Hiszen az oroszok számára több, megalázóan nagy háborús vereség bizonyítja, hogy ők Közép-Európába vagy nem tudnak behatolni, vagy ha mégis, akkor ott nem képesek tartósan, évszázadokra berendezkedni. Ez alapján gondoljuk, hogy Moszkva talán belátva súlyos vereségeit, veszteségeit, elfogadva korlátait, lehet, hogy már hinni tud a könnyeknek.

„A mai Oroszország tőkeerős, valódi nagyhatalom, amely érzékenyen reagál – mint a Krím esetében -, ha biztonságát, vagy elemi geopolitikai érdekeit veszélyben látja forogni”

De vajon melyik nagyhatalom nem reagálna érzékenyen hasonló helyzetben? Figyelemre méltó, ahogyan az oroszok pénzpolitikájukat működtetik. Gondolva itt a kedvezményes paksi hitelügyre, vagy arra, hogy 2014-ben Putyin elengedte a szocialista korszakban felhalmozott, 35 milliárd dolláros kubai adósság 90 százalékát. Ez mintha nem egy nyugati típusú, uzsorakamatos, feltétlen adósrabszolgaságot jelentő, vagy könnyen azzá válható pénz filozófiát feltételezne.

Történelmi távlattal figyelve az ukrán-orosz konfliktust, jól látszik, hogy ameddig az angolszász erők számára Németország jelentette a fő veszélyforrást, a fő riválist, addig az oroszokkal keresték a szövetséget. Most viszont, hogy a német politika kezelhető, és pórázon tartott bürokraták gyülekezetévé vált, Moszkva lett a fő ellenség, amelyet legyőzni ugyan nem lehet, térdre kényszeríteni sem nagyon, ezért el kell szigetelni Európától egy újabb hidegháborúval, kissé keletebbre tolva az új, és egyre kevésbé virtuális vasfüggönyt.

MEGOSZTÁS