„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Stier Gábor
Fotó:Tóth Tibor
– Kedves Stier Gábor, Klaus Bachmann történész a Berliner Zeitung január közepén megjelent cikkében a 2022 tavaszi béketárgyalásokról így írt: „Ami erről a nyilvánosságra került, az nem volt más, mint egy tűzszünet előkészítése, de azt akkor egyik fél sem akarta aláírni.” Egy dologban azonban biztos a szerző: „a nyilvánosságban keringő isztambuli tervezet különböző változatainak közös magja még egy tűzszüneti megállapodáshoz is kevés, nemhogy egy békeszerződéshez”. Tudomása szerint miről tárgyaltak 2022 márciusában?
– Természetesen az első és legfontosabb kérdés a tűzszünet volt, a tárgyalások azonban ezen túlmenően már hosszabb időre néztek előre, a béke feltételeiről szóltak. Ezekre a tárgyalásokra azért kerülhetett sor, mert mindkét oldalt sokkolták a 2022. február 24-ét követő események. Ukrajnát maga az intervenció, és egy elhúzódó háború kilátásai, míg Oroszországot az, hogy az ukránok ellenállnak, ezzel az A-terv, egy „kabuli forgatókönyv” kudarcba fulladása, és így egy nem tervezett hosszú háború esélye. Úgy tűnik, hogy ekkor még mindkét fél elég józanul mérte fel a helyzetet, Ukrajnának esze ágában sem volt győzelemről álmodozni, míg Oroszország úgy látta, hogy gyorsan, még különösebb arcvesztés nélkül ki tud szállni a konfliktusból. Ezek a körülmények lehetővé tették a tárgyalások konstruktív irányát, amelyet minden erejével igyekezett erősíteni a közvetítő Törökország. Egy ideig úgy tűnt, hogy ez Washingtonnak is megfelel, ám miközben a tárgyalások folytak, átgondolták a dolgot, miután úgy látták, hogy itt a kínálkozó alkalom Oroszország végleges meggyengítésére.
– Bachmann szerint a semlegesség és az Ukrajna számára nyújtott biztonsági garanciák csak másodlagos jelentőségűek: „A leghevesebben vitatott szempont, amely a tervezet minden változatában megjelenik, egyben a legkevésbé releváns is.” Hozzátette: „Valamiért cserébe, amit addig nem is akart (NATO-tagság), Ukrajna olyasmit kapott volna, ami már régóta megvan (biztonsági garanciák), de ami 2014 óta semmilyen előnyt nem hozott számára.” Hogyan értékeli ezt, különösen, hogy a javaslatok magától Kijevtől érkeztek, mint azt ukrán politikusok és a 2022. március 29-i tárgyalásokon résztvevők nyilatkozatai is mutatják?
– Nem igazán értem a szerzőt. Miért lett volna Ukrajna számára másodlagos a semlegesség és a biztonsági garanciák kérdése? Olyan értelemben talán igen, hogy számára akkor a legfontosabb a tűzszünet volt, ám Kijev a jelenlegi, a valóságtól már elrugaszkodott látvány politikájával ellentétben akkor még reálisan gondolkodott és komplex módon kezelte a megoldás kérdését. Ennek szellemében tisztában voltak azzal, hogy egy megállapodásról mindkét fél részéről kompromisszumokra van szükség, és erre is törekedtek. Így például 15 évre jegelték volna a Krím kérdését, és elfogadták volna a semlegességre vonatkozó orosz feltételt. De nem akárhogy szólt a formula, hanem úgy, hogy semlegesség biztonsági garanciák mellett.
Tehát olyan a megfogalmazás, amelyből Ukrajna a garanciákra, míg Oroszország a semlegességre helyezhette a hangsúlyt. A semlegesség Ukrajna számára a kisebbik rossz volt, a garanciák pedig nagyon is fontossá váltak, mivel az invázióval a cikkben említett 1994 óta érvényben levő garanciák mindegyike okafogyottá vált. (Bachmann: „Az Oroszországgal kötött 1997-es kétoldalú barátsági szerződés, a határok kölcsönös elismeréséről szóló 2003-as szerződés, az 1994-es Budapesti Memorandum és a fekete-tengeri flotta felosztásáról szóló megállapodás, valamint számos többoldalú megállapodás – a Helsinki Záróokmánytól kezdve az emberi jogok európai egyezményén át az ENSZ Alapokmányáig.”)
Egyébként pedig ezt a garanciát nem csupán úgy értelmezhetjük, hogy mely országok garantálják a status quót, hanem az orosz narratíva alapján is, miszerint egy új európai biztonsági struktúrára van szükség, mert csak ez garantálhatja Európa biztonságát.
– Hogyan értékeli a nyugati befolyás hatását, amelynek egyértelmű jele volt Boris Johnson kijevi látogatása?
– A nyugati befolyás Ukrajnára akkor is nagy volt – ezt látjuk abból is, hogy Johnson pillanatok alatt elérte a célját –, ám azért nem akkora, mint ma. Így Ukrajna eleve tárgyalhatott Oroszországgal, és ha nem is teljesen önállóan, de előterjeszthetett egy béketervet. Végeredményben az lett, amit a Nyugat akart. Akkor éppen azt, hogy Oroszországot Ukrajna feláldozásával beleragasszák a háborúba. Ez még akkor is így van, ha egyesek hittek is talán Ukrajna győzelmében.
– Hogyan látja Oroszország kompromisszumkészségét és hajlandóságát a békekötésre? Az ukrán delegáció tagja, Oleksandr Csalij nagykövet szerint 2022 tavaszán „nagyon közel voltunk a békés megoldáshoz”, és Vlagyimir Putyin orosz elnök feltétlenül békét akart.
– Oroszország akkor valóban hajlandóságot mutatott a háború gyors lezárására. Elég őszintének érzem ezt a hajlandóságot már csak azért is, mert a mindig óvatos Putyin gyorsan rájöhetett arra, hogy az eredeti elképzelések kudarcot vallottak, és egy hosszú háború végső soron a Szovjetunió széteséséhez vezető útra terelheti Oroszországot. Tehát felmerülhetett benne, hogy jobb ebből a csapda helyzetből kihúznia a lábát. Nem sikerült, így már ehhez az új valósághoz kellett alkalmazkodni, és a helyzetet Oroszország előnyére kell fordítani. Így jött a felőrlés stratégiája, ami jelenleg is folyik. Végső soron nem elképzelhetetlen, hogy Putyin azzal ér majd közelebb a „különleges katonai művelet” eredetileg kitűzött céljaihoz, hogy a Nyugat nem engedte kiszállni, és belekényszerítette egy hosszú háborúba. Nem mindegy azonban, hogy milyen hosszú lesz ez a háború, hiszen ez meghatározza azt is, hogy milyen áron éri el részben vagy egészen a céljait.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Képtelenségnek tartom, hogy a 2022 évi isztambuli egyezséget bárki elfogadta volna! A Krím elleni 2014 évi katonai akció tulajdonképp meghiúsította annak a lehetőségét, hogy a NATO valaha is bázist építsen Szevasztopolban. Az első szankciók is ekkor kezdődtek Oroszország ellen, és ez nem volt véletlen. (Más kérdés, hogy valamennyi szankció csak az oroszokat segítette, végül teljesen önellátóak lettek gabonatermesztésből is.)
Jelenleg a helyzet súlyosabb, mint volt korábban, mert a svéd semlegesség és a finn különbéke felmondásával gyakorlatilag az egész Baltikum a NATO-hoz csatlakozott. A NATO terjeszkedését már csak délen tudná Oroszország esetleg megállítani, ha az ukránok valaha is aláírják, hogy Ukrajna nem lép be a NATO-ba. (Ámbár az sem jelentene sokat, ha ezt deklarálják, ahogy a svéd és a finn példa is mutatja.) Oroszország körbekerítésének a zárókövét kellene délen lerakni, és ezért olyan elszántak most a nyugati hatalmak.
Jelenleg itt ketrecharc folyik, csak a győztes távozhat az arénából. Ebből következik. hogy csak az orosz győzelem vethet a háborúnak, vagy ennek az ellenkezője. A jelenlegi helyzetben inkább az első lehetőség ami reális, mivel Ukrajna már kivérzett. Úgy látszik, hogy a kollektív nyugat anyagi és katonai támogatása egyre kevésbé tudja meggátolni az ukrán hadsereg összeomlását. A NATO pedig nem fog közvetlenül beavatkozni, mert az atomháborúhoz vezetne.
Jelenleg a háború még folyik, és ki tudja meddig. Ez a harc tétre megy, nem lehet egyszerűen kihátrálni belőle.