A Nyugat évtizedeken át hagyta figyelmen kívül Oroszország biztonsági érdekeit, majd értetlenkedve paranoiának nevezte Moszkva válaszlépéseit. S ha ez nem lett volna elég, Amerika felelőtlenül még hergeli is a posztszovjet térség erre vevő országait. A jelenleg Ukrajna körül vészesen kiéleződött feszültség azonban jelzi, hogy ideje újrarajzolni Európában azokat a bizonyos vörös vonalakat.

A Donbassz körül egyre csak növekvő feszültség – akárcsak korábban a Krímben történtek – már régen nem Ukrajnáról szól, hanem a Nyugat, pontosabban az Egyesült Államok viszonyáról. Ezen belül is a NATO keleti terjeszkedéséről, az orosz érdekek figyelmen kívül hagyásáról, és Moszkva egyre keményebb üzeneteiről. A Kreml már nem egyszer világosan értésre adta, hogy a „vörös vonalak” átlépésének nem lesz jó vége. S ha valaki nem értett volna a szép szóból, nyomatékul ott volt a 2008-as grúziai háború, majd 2014-ben a Krím. Ha a Nyugat, és az általa bátorított, az igazodást folyamatosan túllihegő előretolt bástyái nem feszítik túl a húrt, nem került volna sor Dél-Oszétia végleges elszakadásáról, és a Krím is maradt volna Ukrajna része. Ám Szaakasvili az amerikai támogatástól megrészegedve lövette Chinvalit, a Nyugatot maga mögött érző ukrán ellenzék pedig a biztos sikerrel kecsegtető választásokat be nem várva egy éjszaka alatt megpuccsolta Janukovicsot.

„A lépéskényszerbe hozott Oroszország pedig tette, amit azt általa meghúzott <vörös vonal> átlépésékor a biztonsági érdekei megkívántak”

A világ pedig meglepődött. Nem akart hinni a szemének még másodszor sem. Pedig Vlagyimir Putyin 2007-ben az elhíresült müncheni beszédében már egyértelműen jelezte, hogy rossz vége lesz az orosz érdekek cinikus negligálásának. Most megint ott tartunk, hogy a Kreml szinte ordítva figyelmeztet a közeledő bajra. Az orosz elnök csak az elmúlt hetekben többször is elmondta, értésére adta amerikai kollégájának is, hogy tárgyaljanak az orosz biztonsági garanciákról, mert Moszkva nem fogja karba tett kézzel nézni a NATO közeledését a határaihoz.

„Arról van szó, hogy a német egyesítéssel megkezdődött a korábbi európai biztonsági rendszer lebontása, és az ezután kialakított, az elmúlt három évtizedben működő rendszer már sérti Oroszország érdekeit”

Ennek a kulcseleme a Párizsi chartában lefektetett elv, miszerint minden állam maga választja meg, hogy miként szavatolja a saját biztonságát. Azaz abba a katonai szövetségbe lépbe, amelyikbe akar. Ez ellen vétót senki nem emelhet. S mint tudjuk, 1991 után Európában egyetlen ilyen katonai blokk maradt, mégpedig a NATO. Az észak-atlanti szövetségbővült, mégpedig elsősorban kelet felé. E folyamatot alapvetően politikai-ideológiai, nem pedig katonai szempontok mozgatták. Az új tagok finoman szólva keveset tudtak hozzátenni a szervezet harckészültségéhez. De ez senkit nem érdekelt. A NATO-nak sem nagyon jutott az eszébe, hogy a kollektív védelemről szóló 5. cikkelyt egyszer esetleg alkalmaznia kell.

„A NATO így saját csapdájába esett, ám ezt csak jóval később értette meg”

Ekkor azonban még esze ágában nem volt senkinek, hogy esetleg Lettországot vagy Litvániát meg kell védeniük Oroszország ellenében. Egyrészt Oroszország térdre rogyott, másrészt sokáig keringtek homályos elképzelések egyfajta közös biztonsági konfigurációról. De ebben az állapotában Moszkvának sem volt halvány esélye sem arra, hogy jogi értelemben kötelező biztonsági garanciákat alkudjon ki a maga számára a nyugati hatalmaktól. De valljuk be, hogy is gondolhatta volna bárki azt, hogy ne a NATO-é legyen az utolsó szó. Így elfogadott elv volt, hogy a bővítésbe sem szólhat bele senki.

„Persze, azért a valóságban volt önmérséklet. Így például a 2008-as bukaresti csúcson Washington ellenében Berlin és Párizs elérte, hogy Grúzia és Ukrajna nem kap csatlakozási útitervet. A kompromisszum jegyében a záró dokumentumba azért bevették, hogy e két ország egykor a NATO tagja lesz. Moszkvát pedig diplomáciai csatornákon azzal nyugtatták, hogy ez csak formalitás”

Az amúgy is egyre kuszábbá váló helyzetet tovább bonyolította, hogy a kelet-európai periférián érintett országok – lásd Szaakasvili – a saját játékukat játszva sokszor önjáróvá váltak. Ez pedig bele-belezavar a nagyok számításaiba.

Mint azonban moszkvai elemzők rámutatnak, Moszkvának három évtized után elege lett az elhallgatások és üzengetések rendszeréből. Ez a biztonsági rendszer a Kreml véleménye szerint elfáradt, nem hatékony, és csak a bizalmatlanság elmélyüléséhez vezet.

„Putyin ezért november 18-án a Külügyminisztériumban nyilvánosan utasította Szergej Lavrovot arra, hogy érje el a nyugati partnereknél Oroszország számára hosszú távú biztonsági garanciák lefektetését”

Mint arra az ismert orosz elemző Fjodor Lukjanov rámutat, egészen pontosan a NATO és a nyugati fegyverzet távoltartásáról van szó. Más szóval, a Párizsi chartában lefektetett, ám Moszkva szerint azóta kiürült elv felülvizsgálatáról. Oroszország arra akar garanciát kapni, hogy a szomszédai nem lépnek be a NATO-ba. Ezért bizonyos kompromisszumokra más téren biztosan kész lenne, egyelőre azonban Amerika hallani sem akar ilyen korlátozásról. Nyilvánosan legalábbis. A már említett Lukjanov ennek kapcsán megjegyzi, hogy Moszkva az 5-ös cikkely érvénybe léptetését tekintve jobban tiszteli a NATO-t, mint a Baltikum vagy Lengyelország orosz lerohanásával riogató, csak a feszültséget gerjesztő tagországok, ám a nyugati katonai blokkon kívüli államoktól nem tűr el ilyen magatartást. Egy a 2008-as grúziaihoz hasonló katonai konfliktus veszélyével jár például, ahogy Ukrajna feszíti a húrt.

„Amikor tehát Putyin arról beszél, hogy a feszültség fenntartása hasznos, akkor arra gondol, hogy ez folyamatosan emlékezteti a Nyugatot a szürke zónában óvatlan lépések lehetséges drámai következményeire”

A Kelet-Európában megnövekedett feszültség tehát mindenek előtt azt jelzi, hogy a 30 éve kialakított biztonsági rendszer már nem működik, azokat a bizonyos vörös vonalakat Moszkva látványosan meghúzta, és ennek átlépését nem fogja komoly válasz nélkül hagyni. Az a tény, hogy az orosz-amerikai tárgyalások folytatódnak, és még a télen újabb csúcstalálkozóra is sor kerülhet, ennek amerikai felismerését jelzi. Kérdés, hogy mit kér érte cserébe, és Moszkva hajlandó lesz-e azt megfizetni. Jó lenne hinni abban, hogy ennek az optimista forgatókönyvnek a megalapozása volt Putyin és Biden mostani kétórás egyeztetése. Ellenkező esetben a karibi válság ismétlődhet Ukrajnában.