Az elmúlt hetek megemelkedett intenzitású ukrán Storm Shadow rakétatámadásai, valamint az Ukrajna elleni augusztus 5-6-i átfogó orosz támadássorozatot követően ismét előtérbe került az ukrán légierő fennmaradó állományának kérdése. Bár minimális számban, de Kijev még mindig képes egykori flottájának maradékát bevetni az orosz célpontok ellen. Hogyan lehetséges mindez, és milyen lépések lennének szükségesek orosz oldalról ennek felszámolására? Egyáltalán meddig üzemelhet még az ukrán vadászbombázó flotta?

Az elmúlt hétvége folyamán – vélhetően részben válaszul a Novorosszijszkot ért ukrán tengeri dróntámadásra – átfogó orosz rakétatámadás érte Ukrajna egész területét. A célpontok közül kiemelkedik a Hmelnyickiji területen fekvő Sztarokonsztantyinov légibázisa. Utóbbi nem véletlen, ugyanis a Petro Franko nevét viselő 7. közvetlen támogató légi dandár honi bázisaként szolgál, amely gyakorlatilag Ukrajna megmaradt Szu-24-es vadászbombázó állományát foglalja magába. Tájékozottabb olvasóinknak mondanunk sem kell miért is fontosak ezek a vadászbombázók, ugyanis

„A brit Storm Shadow és az annak francia változataként létező SCALP-EG cirkáló rakéták révén a Szu-24-ek számítanak Ukrajna legfontosabb mélységi csapásmérésre képes platformjának”

Bár arról megoszlanak a számok, hogy jelenleg mennyi Szu-24M – valamint a dedikáltan felderítő feladatkört betöltő Szu-24MR – áll Ukrajna rendelkezésére, nyugati és orosz becslések e sorok írásáig egyaránt nagyjából 12-16 gép elvesztéséről számoltak be. A Rybar orosz Telegram csatorna információi szerint a háború kitörésekor Ukrajna összesen három századot – 36 darab – tartott hadrendben a Szu-24-es típusból, amelyből két századot – 24 darab – tett ki a bombázó M, további egyet – 12 darab – pedig a felderítő MR variáns.

Volodimir Zelenszkij látogatása egy meg nem nevezett légibázison az ukrán légierő napja alkalmából. A Szu-24M típusú vadászbombázók szárnyai alatt jól kivehetőek a brit Storm Shadow és a francia SCALP-EG cirkáló rakéták

Ezen felül a tartalékállomány részét képezte további 22 darab, szolgálatból kivont Szu-24M és 6 darab Szu-24MR verzió. A tartalékállomány esetében felettébb kérdéses milyen mértékben tudná – vagy tudta eddig – őket Kijev hadrafoghatóvá tenni, ugyanis többségük kivonására több évtizede, a Szovjetunió után közvetlen időszakban került sor az 1990-es évek során. Továbbá miután a sorozatgyártás az egykori Orosz SzSzK területén, a novoszibirszki NAZ és a Komszomolszk-na-Amure-i KnAAZ üzemekben történt, így Ukrajna számára hosszú ideje még pótalkatrészek sem elérhetőek a típushoz.

„Másrészt bár a két altípus közös alapokon nyugszik, mégis a felderítő MR verzió a két önvédelmi R-60 infravörös légiharc rakéta kivételével gyárilag nem képes támadó fegyverzet hordozására”

Ugyanis a csapásmérő feladatkört lehetővé tevő alrendszerek helyére kerültek beépítésre a többspektrumú felderítő berendezések, Így viszont az MR alváltozatok nem is képesek sem hordozni, sem pedig indítani a Storm Shadow/SCALP-EG cirkáló rakétákat. Persze nem elképzelhetetlen, hogy ahogyan az Sz-200 rendszerhez tartozó 5V28 elfogó rakétából vagy a Tu-141 Sztrizs robotrepülőgépekből is minimális változtatásokkal rögtönzött cirkáló rakétákat alakított ki Ukrajna, úgy valamilyen módon a Szu-24MR változat is képes hordozni az említett eszközöket.

Ám ehhez az előbb említett példákhoz képest sokkalta nagyobb átalakítás és tervezői munka szükséges, amit csak megnehezít, hogy számos más szovjet eredetű típussal szemben a Szu-24 átadására nem került sor a Varsói Szerződés tagállamai számára. Tehát szemben például a MiG-29-es vadászgépekkel még az sem lehetséges, hogy Lengyelország, Szlovákia vagy épp Csehország biztosítsa kellő technikai támogatást. Sokkalta valószínűbb, hogy eredeti feladatkörük megtartása mellett a Szu-24MR flotta egy része donorként szolgál a meglévő Szu-24M vadászbombázók életben tartása érdekében.

Alacsonyan repülő ukrán Szu-24

„Miért tudott még a meglévő repülőállomány – nem csupán a Szu-24-ket ideértve – működőképes maradni?”

Nos, a válasz főképp a nyugati felderítésben és annak kiterjedtségében keresendő. Ugyanis, mint számos alkalommal nyert bizonyítást az elmúlt másfél év harcai és légiriadói során, Ukrajna nyugati szövetségesei űrfelderítésükkel és egyéb felderítő eszközparkjukkal nem csupán a front és annak közvetlen térségét, de az orosz hátországot is aktívan figyelik. Avagy Washington lényegében már az adott rakéta indításakor tudomást szerez róla, majd rövid időn belül meg is tudja állapítani annak lehetséges kijelölt célpontját. Kiemelten igaz ez a hangsebesség alatti cirkáló rakétákra- H-55, H-101, Kalibr –, legyenek azok tengeri vagy légi indításúak.

H-101 cirkáló rakéta indítása egy Tu-95MSz stratégiai bombázóról

Sőt, az olyan légi indítású eszközöknél, mint a H sorozatú cirkáló rakéták vagy részben a Kinzsal hiperszonikus fegyverzet, már a hordozóplatformként szolgáló repülő felszállásakor megkezdődik a nyomon követés. Ugyanez igaz a Fekete-tengeri Flotta Kalibr hordozó hajóegységeire. Miután pedig a hangsebesség alatti cirkáló rakéták esetében akár egy órába vagy annál több időbe is telhet mire a rakéta eléri a kijelölt célpontját, az ukrán félnek a gyors detektálás következtében van ideje a megfelelő intézkedéseket megtenni.

„Általánosságban elmondható, hogy a légiriadók alatt az ukrán légierő állománya a levegőbe emelkedik és egészen a veszély elmúlásáig a számára biztonságos, főképp nyugat-ukrajnai légtérben marad”

Az olyan időérzékeny és mozgékony célpontok ellen, mint a példaként felhozott Szu-24 vadászbombázók, a klasszikus cirkáló rakétákkal vagy drónokkal végrehajtott támadások nem bizonyulnak eredményesnek, mivel mire maguk a rakéták elérik célpontjaikat, azok már a rég a levegőben vannak.

Persze a helyzet önmagában nem ilyen egyszerű, mivel ott van a repülőtechnika üzemeltetéséhez szükséges földi kiszolgáló infrastruktúra kérdése, akárcsak az üzemanyag- és lőszerraktáraké. Utóbbiak viszont a vadászokhoz képest aligha tudnak biztonságos távolságba vonulni. A szükséges kiszolgáló infrastruktúra hiányában, a megfelelő időszakos karbantartások és javítások elvégzése nélkül viszont még ha maga a vadászbombázó át is vészeli az adott támadást, egyszerűen bizonyos idő után repképtelenné válik. Mondani sem kell, üzemanyag- és lőszerraktárak hiányában ugyanúgy értelmetlenné válnak a vadászbombázók.

„Milyen változást hoztak az augusztus 5-6-i rakétacsapások e téren?”

Noha az első műholdképek alapján magát a repülőteret nem, csak az egyik környező, vélhetően nem eredeti rendeltetésének megfelelően használt gabonaraktárat ért találat. A helyszíni felvételek, valamint az elszenvedett károk alapján utóbbit nagy valószínűséggel lőszerraktárként alkalmazhatta az ukrán légierő, potenciálisan akár pont a Storm Shadow rakéták számára.

Az égő raktár

A későbbiekben nyilvánosságra került műholdképeket újabb két becsapódási kráter, illetve részben azzal összefüggésben tüzek nyoma figyelhető meg. Ezek alapján további találat érte a bázis területén fekvő egyik hangárt, illetve a közeli földalatti létesítményt. Gyaníthatóan a becsapódásokkal összefüggésben tűz ütött ki a repképtelen Szu-24 és MiG-29 parkolóiban is.

Noha a legutóbbi támadás során maga a bázis és a hozzá kapcsolódó infrastruktúra is súlyos károkat szenvedett, azok léptéke még mindig nem tekinthető olyan szintűnek, amely megakadályozná a róla történő üzemelést.

„Hogyan tudná Oroszország javítani támadásai eredményességét?”

Egyik oldalról amennyiben arra lehetőség nyílik érdemesebb az adott, üzemelő repülőbázis ellen szuperszonikus Oniksz, hiperszonikus Kinzsal vagy ballisztikus Iszkander rakétákat indítani. Ám ezek sem biztos, hogy minden esetben képesek lennének a rendelkezésre álló szűk idősávon belül elérni célpontjaikat.

P-800 Oniksz rakéta indítása

Helyette inkább a még üzemelő és tartalékként szolgáló szükségrepterek infrastruktúrájának szisztematikus felszámolása szükséges. Ugyanis minden igyekezet és egykori szovjet másod/harmadrangú elhagyatott repülőbázis reaktiválása mellett is azok száma korlátozott. Arról nem is beszélve, hogy utóbbiak többségében a vadászbombázók üzemeltetéséhez szükséges kiszolgáló infrastruktúra teljes mértékben hiányzik, azokat nem lehet könnyen egyik reptérről a másikra áttelepíteni. Ukrajna esetében jelenleg nagyjából további 10 olyan létesítményről tudni, amelyek képesek valamilyen módon a Szu-24-ek befogadására.

„Meddig maradhat még működőképes az ukrán légierő jelenlegi állapotában?”

Mindez nagyban függ az orosz támadások intenzitásától, illetve az ukrán légierő aktivitásától. Amennyiben Oroszország fokozza erőfeszítéseit az ukrán légibázisok és az azokhoz kapcsolódó szükségrepterek, valamint kijelölt autópályaszakaszok felszámolására, úgy pár hónapon belül egyszerűen nem marad helyszín a még nem megsemmisített repülőtechnika üzemelésére.

2019-es emlékezetes videó, amikor egy gyakorlat során az egyik ukrán Szu-27 vadászgép eltalálta a kinn felejtett közlekedési táblát a Csop irányába vezető autópályán leszállás közben

Ráadásul ez az esetleges nyugati vadászgépek átadására is negatív hatással lenne, mivel azokat ugyanúgy nem lehetne sehonnan üzemeltetni. Egyúttal a szovjet típusokkal szemben nyugati megfelelőik sokkalta érzékenyebbek a környezeti hatásokra, így esetükben a potenciális szükségrepterekről történő üzemeltetés sem jöhet szóba. Azt pedig még a leginkább oroszellenes Lengyelország vagy a balti államok sem fogják bevállalni, hogy az ukrán légierő az ő bázisaikról üzemeljen.