„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Ebben a kontextusban már érthetővé válik, hogy hiába károsítja az Egyesült Államok Irán elleni agressziója közvetlenül elsősorban Kínát – kőolaj importjának közel fele a Perzsa-öböl térségéből származik – Peking látványosan kerüli a konfrontációt”
Fotó:EUROPRESS/Daniel Ceng/Anadolu/AFP
Peking óvatossága a leginkább a formálódó világrend körüli elképzelések ütközésének széles kontextusába helyezve érthető. A mindent Peking és főleg Moszkva nyakába varró sztereotíp gondolkodással ellentétben Kína és Oroszország nem érdekeltek abban, hogy lerombolják a fennálló rend minden intézményét, az erőviszonyok átalakulása ugyanis sok szempontból így is nekik kedvez. Trump ugyanakkor éppen a sakktábla teljes átrendezésében, a csak első ránézésre értelmetlennek tűnő rombolásban látja a leghatékonyabban stabilizálhatónak az Egyesült Államok pozícióit. Az amerikai külpolitika abból indul ki, hogy az Egyesült Államok egy az egy elleni összevetésben a világ bármelyik országánál erősebb, és ez vélhetően még így is marad egy-két évtizedig.
„Így Trump és környezete szerint tehát Amerikának egy olyan nemzetközi környezet a kedvező, amelyben minden ország magára van utalva, Washington pedig közvetlenül, gazdasági és katonai nyomásgyakorlással érvényesítheti érdekeit”
Ennek megfelelően az amerikaiak célja az lehet, hogy mindenütt jelen legyenek az eurázsiai kontinensen, hogy megakadályozzák egy hegemón hatalmi centrum kialakulását, és megkerülhetetlenné váljanak az Óvilág ügyeiben is. Ezt célozzák az ukrajnai, kaukázusi és gázai rendezési javaslatok amerikai részről, és legalábbis részben erre irányulna az Irán elleni háború is. Ez persze, bár nem korlátlan világuralom, de mindenképpen domináns pozíció lenne globális szinten is.
Ezzel szemben Kína olyan nemzetközi rendet javasol, amely minimalizálja a versenyt, és a globális elitek együttműködése révén próbálja lemenedzselni a várható kihívásokat. A nagyhatalmak viszonyában ez leginkább egy, a napóleoni háborúk utáni Szent Szövetséghez hasonló rendet jelentene, ahol társadalmi béke fenntartásában érdekelt hatalmak összefognának a hegemónia törekvések és a forradalmi mozgalmak ellen.
A két megközelítés, az amerikai és a kínai különbsége ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a kettő összecsapása szükségszerű. Sőt! A kínai elképzelés viszont eleve abból indul ki, hogy meg kell próbálni elkerülni a nagyobb konfliktust és a közvetlen összeütközést. Peking – Moszkva és Újdelhi jelenleg szintén osztja ezt az elképzelést – az amerikaiakat nem annyira legyőzni, mint inkább bevonni akarja. Hosszabb távon persze nem zárható ki az amerikai-kínai összeütközés, a lokális háborúk pedig azok minden globális következményével egyenesen valószínűsíthetők is a közeljövőben.
„Ebben a kontextusban már érthetővé válik, hogy hiába károsítja az Egyesült Államok Irán elleni agressziója közvetlenül elsősorban Kínát – kőolaj importjának közel fele a Perzsa-öböl térségéből származik – Peking látványosan kerüli a konfrontációt”
Annak ellenére, hogy hatalmas haditengerészeti potenciáljával Kína akár meg is hiúsíthatná a Pentagon fellépését kulcsfontosságú közel-keleti partnere ellen. Mégsem teszi. Pedig az Egyesült Államok Kína latin-amerikai kapuja, Venezuela után egy második kaput is el akar zárni Kína elől a kulcsfontosságú természeti erőforrásokhoz. Venezuelában ráadásul Peking látványos fricskát kapott. Nicolás Maduro elnököt ugyanis alig néhány órával a pekingi küldöttekkel való találkozás után rabolták el az amerikai különleges erők. Majd a megmaradt elit, élén Delcy Rodríguez alelnökkel gyakorlatilag hűséget esküdött az Egyesült Államoknak.
Az Egyesült Államok villámháborús tervei azonban Iránban kudarcot vallottak, ez pedig Venezuelával ellentétben időt adott Kínának arra, hogy eldöntse, segíti-e iráni partnereit. Ennek a segítségnyújtásnak az alapja lehet a 2021-ben aláírt átfogó együttműködési megállapodás, amely azonban agresszió esetén sem említ semmilyen kötelezettségvállalást katonai segítségnyújtásra. A Hormuzi-szoros blokádja azonban közvetlenül károsítja a kínai gazdaságot, amelynek a legfőbb kőolaj szállítója mintegy 18 százalékkal Oroszország. Közvetlenül mögötte áll Szaúd-Arábia (14 százalék), de kulcsfontosságú partner Irak (11 százalék), az Egyesült Arab Emírségek (7 százalék), Omán (6 százalék) és Kuvait (3 százalék) is. És akkor ott van még az iráni olaj, amelyet a kínaiak a szankciók miatt malajziai, indonéz vagy más forrásból vásárolnak. Irányadó, hogy Kína az olajimportjának körülbelül 11 százalékát abból a Malajziából szerzi be, amelynek a kitermelése alacsonyabb, mint a Kínába irányuló értékesítési volumene. Ha ehhez még hozzávesszük az LNG-t, akkor Katar önmagában az összes import negyedét teszi ki. Ezt aztán Peking elméletileg ürügyként használhatná arra, hogy saját flottájával biztosítsa a hajók áthaladását a szoroson.
Kína ugyanis jelenleg a világ vezető hajógyártója, és arra törekszik, hogy jelentős tengeri hatalommá váljon. Az elmúlt négy évben Kína annyi hajót bocsátott vízre, hogy azok összesített szállítási kapacitása közel 30 százalékkal meghaladja a teljes brit haditengerészetét. De 2025 végén Kínának már több hadihajója volt, mint az Egyesült Államoknak. Flottájában már három repülőgép-hordozó található (amelyek közül kettő új), és Peking ezt a számot 2035-re kilencre kívánja növelni. Összehasonlításképpen, az amerikaiak 2015-ben kezdték el építeni legújabb repülőgép-hordozójukat, a John F. Kennedyt, és üzembe helyezése csak 2027-ben várható.
„Elegendő lenne egyszerűen megjelenni térségben, ami már önmagában megnehezítené az amerikaiak és szövetségeseik számára az Irán elleni katonai művelet végrehajtását”
Ilyen már sokszor megtörtént a történelemben. Például 1971-ben a Szovjetunió egy századot küldött az Indiai-óceánra, hogy megakadályozza az amerikaiakat abban, hogy Pakisztán oldalán belépjenek az India elleni háborúba. Az 1877-1878-as orosz-török háború alatt a brit flotta belépett a Dardanellákba, hogy megállítsa az orosz csapatok Konstantinápoly felé történő előrenyomulását. Az amerikai polgárháború alatt egy orosz század állomásozott az amerikai partoknál, részben azért, hogy megakadályozzák Angliát abban, hogy a Konföderáció oldalán belépjen a háborúba.
A kínaiak azonban nem sietnek ezzel. Hivatalosan minden kínai segítség a kínai külügyminisztérium hangos felhívásai formájában érkezik, aminek a már említett széles kontextusba helyezve több konkrét oka is van. Mindenekelőtt az, hogy egy ilyen lépés azért veszélyes. Az irániak természetesen nem támadják meg a kínai hajókat, az amerikaiak vagy az izraeliek azonban ezt „hamis zászló alatt” megtehetnék. Ebben az esetben a kínai vezetés komoly dilemmával szembesülne. Nem válaszol, ami katonai vereséggel felérő arcvesztéssel jár, avagy kockáztatja a veszélyes eszkalációt azzal, hogy megerősíti az erőit a szorosban. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Kína globális stratégiája jelenleg még az Egyesült Államokkal való közvetlen konfliktus elkerülésére irányul. A kínaiak mindenhol – Venezuelában, a kereskedelemben és Afrikában – kerülik a közvetlen konfrontációkat az Egyesült Államokkal. Hol megpróbálják kijátszani az amerikaiakat a színfalak mögötti játékokban, vagy ha ez nem sikerül, egyszerűen visszavonulnak.
„Egyesek gyávaságnak nevezik ezt a viselkedést, míg mások kiszámítottnak tartják. A kínaiak őszintén hiszik, hogy az idő nekik dolgozik, és az elkerülhetetlen közvetlen konfrontáció halasztásának minden egyes évével Kína erősebb lesz, míg az Egyesült Államok gyengébb”
E felkészülés fontos eleme, hogy Kína ne keveredjen konfliktusba, hanem megfigyelje az ellenséget, és levonja a következtetéseket. Ez különösen igaz az iraki invázió óta az Egyesült Államok által vívott legnagyobb konfliktusra. Peking ezt a háborút élő laboratóriumnak tekinti, amelyből megérthető, hogyan folytat háborút az Egyesült Államok, mennyire képes a helyzetet kézben tartani, és eközben miként kezeli az egyidejű válságokat.
Fontos megjegyezni azt is, hogy Kínának nincsenek védelmi szövetségei – kivéve azt, amelyik Észak-Koreával már régóta fennáll -, és a jövőben sem szándékozik ilyeneket létrehozni. Az elkötelezettséget a szövetséges oldalán folytatott közvetlen háborúra Peking a hidegháborús korszakból megmaradt anakronizmusnak tekinti, ez olvasatában a blokkok közötti konfrontáció logikájából fakad, amelynek újjáéledését a mindig is ellenezte. Kína soha nem adott ilyen garanciákat, és az Egyesült Államok jelenlegi nehézségeit látva most sincs szándékában ezt megtenni.
„Kína azonban közben mégis csak segíti Iránt. Például hírszerzési információkkal. Akárcsak Oroszország”
Így éveket töltött Irán elektronikus hadviselési rendszerének újjáépítésével, fejlett radarrendszereket exportált, az iráni katonai navigációt az amerikai GPS-ről Kína titkosított BeiDou-3 műhold konstellációjára állította át, és bővülő műhold hálózatát használta az elektronikus felderítés és térképezés támogatására. De említhetnénk azt is, hogy Kína szénszálat, dioktil-szebacátot és szerszámokat szállít az IRGC Aerospace Force-nak szilárd üzemanyagú motorokhoz. Ez lehetővé teszi Irán számára, hogy 2027-re újjáépítse és több ezer rakétára növelje a ballisztikus rakéták gyártását, valamint közeledik a CM-302 szuperszonikus hajóellenes rakétákra vonatkozó megállapodások megkötése, hogy uralják a haditengerészeti csapásokat. Ráadásul az amerikai arzenál a kínai ellenőrzés alatt álló nehéz ritkaföldfémektől függ a mágnesek, radarok, irányítás és meghajtás terén. A Pentagon tartalékai alacsonyak, a korai csapások milliárdokat égettek el. A sérült radarok újjáépítése hatalmas mennyiségű anyagot igényel, ebben pedig Kína dominál.
„Emellett számos, névtelenül nyilatkozó szakértő is beszámolt arról, hogy Kínából azért Pakisztánon át áramlik a fegyver Iránba. Ugyanígy Moszkva a Kaszpi-tengeren keresztül segíti Teheránt”
Az Egyesült Államok pedig érezheti ezeknek a fegyvernek a hatását a légvédelemben, különösen pedig akkor, ha úgy dönt, hogy egy szárazföldi művelettel kívánja lezárni Kína kapuját a Közel-Keletre. Ekkor a kínaiak proxy eszközökön keresztül, magukra nézve minimális kockázattal képesek lesznek vereséget mérni az Egyesült Államokra. Idáig azonban nem jutnak el a fejlemények, hiszen Amerika már azt keresi, hogyan léphetne ki arcvesztés nélkül minél gyorsabban ebből a háborúból.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
HandaBandy says:
Biztosan nem számít de a fentieket jól el tudom fogadni. Történt ugyanis, hogy a groteszk és már már nevetségességbe hajló USA politika megváltozott Trump érkezésével. Ő gyorsan felmérte, hogy léket kapott az amerikai hajó és addig kell lépni megőrizendő a pozíciókat, vagy legalábbis menteni a menthetőt amíg a mégiscsak létező BRICS nem szerveződik teljesen hatékonnyá. Több okból is jó antré volt a “low hanging fruit” Venezuela. A jóval gyengébbet egyszerű a padlóra küldeni, így mindenki láthatta, hogy új sheriff van a városban. Kína nyelt egyet, de fölírta a bebukott invesztíciókat. Az USA a saját szempontjából ügyesen szalámizik, de ez az Irán falat valahogy megakadni látszik a torkán. Ahogy írtam, ez a fajta katonai aktivitás váratlanul érte az amúgy sem katonai jellegű BRICS-et. De az is látszik, hogy az iráni, kínai és orosz felderítés teszi a dolgát és paritásban van az amerikaival. Nyilvánvaló az is, hogy a soft power mellett némi eszköz is “csurran-cseppen”. Ezzel az oroszok pontosan a jelenlegi, Ukrajna béli USA taktikát fordítják ellenük. Ügyes! – mondaná Károly bácsi.
Hogy miért hezitál Peking és Moszkva? A fentiek mellett talán az is szempont, hogy az ukrán kaland mellé nem akar a Kreml egy 2. aktív tűzfészket és amúgy is gyanakodva nézegetnek a szekuláris oroszok és a mégiscsak kommunista kínaiak egy meglehetősen középkori, vallási diktatúrát. Mindenesetre abban bízik a világ, hogy Trump értette az üzenetet és kitalál valamit, hogy hogyan lehet egy patt helyzetet győzelemnek eladni.
Köszönöm a türelmet.
csakafidesz says:
A válaszhoz elég megfigyelni a kínaiak viselkedését. Anno a virágző kínai piacok idején tapasztaltam, hogy a kínai ember azonnal bezárul, ha vitára kerül a sor. Ha jogos a minőségi kifogás szó nélkül kicserélni az árút, ha másról van szó inkább elvonul. A világ legrégebbi országának lakói egyszerűen más természetűek és a konfliktuskerülés tananyag lehet a kínai iskolákban.
Magasabb szintről nézve egy közvetlen kínai-amerikai háború következményei beláthatatlan. 2030-ig akarják utolérni az atomfegyverek számában Amerikát, de a meglévő arzenál is bőven elég Észak Amerikát (Kanadát is beleértve) sivataggá változtatni. A kínaiak ezt jól tudják, és -szerencsére- sokkal higgadtabbak ahhoz, hogy háborúskodjanak.