„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök érkeznek a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozójára Biskekbe 2026. szeptember 1-jén
Fotó:EUROPRESS/Vyacheslav PROKOFYEV/POOL/AFP
Augusztus végén a kirgizisztáni Biskekben rendezték a Sanghaji Együttműködés Szervezetének (SCO) idei csúcstalálkozóját, amelyen a szervezet teljes jogú tagjainak (Belarusz, India, Irán, Kazahsztán, Kína, Kirgizisztán, Oroszország, Pakisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán) állam- vagy kormányfőin kívül Azerbajdzsán, Egyiptom, Laosz, Mongólia, Örményország, Togo, Törökország és Vietnám vezetői is részt vettek. A legnagyobb figyelem persze ilyenkor mindig Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnököt, valamint Narendra Modi indiai miniszterelnököt kíséri. Tavaly, a tiencsini találkozó alatt bejárták a sajtót a szívélyes csevegéseikről készült képek, és most is övék volt a főszerep.
A néhány másodperces rövidvideók korában jellemzővé vált, hogy nemcsak a hétköznapi hírfogyasztó, de a politikai élet egyik vagy másik szegmensével rendszeresen foglalkozó újságírók jelentős része is emlékezetvesztésben szenved a néhány hónappal régebbi események kapcsán, és ennek nyomán időről időre rácsodálkozik olyan dolgokra, amelyek korábban már megtörténtek, éa akkor ugyanúgy rácsodálkoztak. Az egyik ilyen visszatérő jelenség Narendra Modinak az ukrajnai háborúval és békével kapcsolatos kijelentéseinek a sorsa. Négy évvel ezelőtt pont az SCO akkori csúcstalálkozóján, az üzbegisztáni Szamarkandban beszélt arról az indiai miniszterelnök, hogy a mai kor nem a háborúk kora, amit sokan úgy értelmeztek, mint India és Oroszország távolodásának lehetséges jelét, hogy aztán India mai napig az orosz kőolaj egyik fő felvásárlója maradjon, Modi és Putyin kapcsolata pedig megőrizze látványosan szívélyes viszonyát.
„Modi most is – ahogy az elmúlt négy és fél évben tulajdonképpen minden illő alkalommal – a háború mielőbbi lezárását sürgette, és a sajtóban ezt ismét mint valami Moszkva számára kellemetlen fejleményt keretezték”
India esetén egyébként is jellemző ez a hozzáállás a nemzetközi médiában. Tavaly, a tiencsini találkozók után egyes elemzések egyenesen új hármas antantnak nevezték Oroszország, Kína és India kapcsolatát és a három ország közeledését hangsúlyozták, alig pár hónappal később, amikor a szigorodó szankciók hatására India elkezdett kevesebb orosz kőolajat vásárolni, Trump ezzel kapcsolatos kijelentései pedig a címlapokra kerültek, máris megjelentek az orosz-indiai kapcsolatok kopását firtató értelmezések. Bár az orosz kőolaj indiai exportja valóban csökkenni kezdett, végig jóval a háború előtti szint fölött maradt, az Irán elleni amerikai támadások nyomán pedig, a Hormuzi-szoros lezárásával az indiai vásárlási hajlandóság ismét az egekbe szökött. Olyannyira, hogy nyáron történelmi rekordot is sikerült dönteni az oroszok indiai kőolaj importban való részesedését illetően.
„Ha tehát a sajtóból és egyes elemzésekből indulunk ki, arra gondolhatnánk, hogy India ide-oda ingadozik Kelet és Nyugat között, hol egyikhez, hol másikhoz pártolva, ezzel azonban félreértenénk a helyzetet”
India a függetlenné válása óta meglehetősen stabil külpolitikai irányvonalat képvisel, aminek az el nem köteleződés és az általános békepártiság – kivéve közvetlen indiai érdeksérelem esetén – a fő jellemzői. Ez az el nem köteleződés azonban aktív diplomáciával, kiterjedt gazdasági kapcsolati hálóval és önálló nemzetközi tekintély építéssel párosul. A pillanatnyi ingadozások helyett az indiai külpolitika ezen alapjaiból kiindulva érthetjük meg legjobban Újdelhi és Moszkva viszonyát is, amely vélhetően a jövőben is szoros és közeli marad, de nem válik majd katonai-politikai értelemben vett szövetséggé, pláne nem valamilyen Nyugat-ellenes blokká. Ahogy azonban arra sem érdemes számítani, hogy a három ország a közeljövőben egymás ellen fordulna. Érdekkülönbségek vannak és lesznek köztük, az Egyesült Államok súlya pedig még van akkora, hogy olykor kénytelenek legyenek számolni vele, de a világrend szerkezetére vonatkozó elképzeléseik, ha nem is azonosak, de jórészt párhuzamosak és közeliek. Márpedig mindhárom ország közvetlenül részt akar venni a világrend alakításában és globális ambíciókkal bír, ezt pedig nem fogják pillanatnyi előnyök vagy nehézségek miatt feladni.
Az SCO plusz formátumú ülésen, a tagállami vezetőkön túl a meghívott vendégek társaságában Vlagyimir Putyin felidézte a Szovjetunió legendás külügyminiszterét, Andrej Gromikót, aki 1957 és 1985 között felelt a kommunista nagyhatalom külpolitikájáért. Az ülés témája az ENSZ mint az igazságos világrend kulcseleme volt, Putyin pedig azzal kapcsolatban hozta szóba Gromikót, hogy bár az Egyesült Nemzetek Szervezetének fontossága elvitathatatlan, nem voltak mindig elégedettek annak működésével. Olyannyira, hogy a szovjet külügyminisztert gyakori vétói miatt No úrnak (goszpogyin No) nevezték. Gromiko ragadványneve valóban Mr. Nyet vagy Mr. No volt, Putyin pedig felidézte, hogy a szovjet külügyminiszter nem csupán országa, de Afrika, Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia szabadságért, függetlenségért és a gyarmatosítás ellen küzdő országainak érdekében is alkalmazta a vétójogát
Gromiko emlegetése nemcsak az orosz birodalmi múlt egy véletlenszerű pillanatának kiragadása a kortárs helyzet illusztrálása érdekében, hanem egy tudatos, részben Oroszországon belülre, de elsősorban a <Távolkülföldre> szóló üzenet arról, hogy Moszkva ma a Szovjetunió által vitt külpolitikai szerep örököseként tekint magára.
„Ez a külpolitikai szerep pedig az egykor <harmadik világnak>, ma leginkább <globális Délnek> nevezett országcsoport ügyeinek támogatása”
A szovjet külpolitika ezekben az országokban a legtöbb esetben jól csengő dolog, ezen országok vezetői gyakran és szívesen hivatkoznak a hidegháborús években kialakult kapcsolatokra, arról nem is beszélve, hogy az úgynevezett globális Dél elitjeinek jó néhány tagja tanult Moszkvában fiatal korában. Érthető tehát, hogy amikor a Nyugattal való kapcsolatai végleg elromlottak, és Oroszország kénytelen volt a korábbiaknál szorosabb viszonyra törekedni a Nyugaton kívüli világgal, a szovjet külpolitikai örökség felértékelődött.
„A szovjet örökség révén egy másik közös pont is akad a keleti és déli államok, valamint Oroszország között, ez pedig a második világháború emlékezete”
Azt, hogy a második világháború eredményeit nem szabad revizionálni, történelmét pedig nem szabad meghamisítani, Moszkva és Peking szinte összes közös nyilatkozata hangsúlyozza az elmúlt években. Ráadásul mindkét ország visszanyúl a világháborúhoz a potenciális vagy tényleges ellenfeleinek elnevezését illetően. Miközben az oroszok rendszeresen a legmagasabb szinteken is neonácizmusról beszélnek Ukrajna kapcsán, addig Kínában Japán újrafegyverkezését, illetve a japán nacionalizmus éledezését nevezik neomilitarizmusnak.
Hogy miért ragaszkodik Oroszország és Kína a második világháború emlékezetéhez, arról nagyjából egy évvel ezelőtt a következőket írtam:
Egyrészt azért, mert a győztesek örökösének lenni mindig vonzó, ebben az esetben pedig ehhez ráadásul minden alapjuk is megvan. Másrészt azért is, mert mindkét ország számára egzisztenciális fenyegetést jelentett a háború, amelyben a vereség a teljes pusztulásukkal, kultúrájuk teljes eltörlésével járhatott volna együtt, így a győzelem mindkét ország számára egyben újjászületés, új alapítás is volt (a Kínai Népköztársaság esetén ez talán duplán igaz). Harmadrészt pedig azért, mert az értelmezési keretek eltolódása a jelenlegi politikai céljaik szempontjából nézve is kedvező. Tulajdonképpen felállíthatják saját „totalitarizmus-elméletüket”, amelyben a liberalizmus és a nácizmus csupán ugyanannak a nyugati politikának a két, különböző formában történő megnyilvánulásaként tűnik fel. (…) Oroszország és Kína pedig elmondhatja, hogy mindig ellenállt ennek a nyugati imperializmusnak, sőt kommunista fordulataik után ezen küzdelem élére is álltak, és támogatták a gyarmati népek felszabadító küzdelmeit.
A második világháború emlékezetének hangsúlyozása pedig részben magyarázza az ENSZ nagyra értékelését is Moszkva és Peking részéről. Annak ellenére, hogy a világszervezetet ők maguk is megreformálnák. Az ENSZ azonban a második világháború antifasiszta koalíciójából bontakozott ki, így illeszkedik a fentebb leírtakhoz. Persze van ezen kívül egy másik ok is.
„Az oroszok és kínaiak nem felforgatni akarják a világrendet, hanem a megváltozott erőviszonyok alapján átalakítani a nemzetközi kapcsolatok működési módjait. A kínaiak, az oroszok és indiaiak is egyfajta <szent szövetségi> struktúrát képzelnek el, amelyben a világ országai együtt rendezik a közös kihívásokat, de nem helyezik magukat egyetlen közös kormányzat alá”
A globális kormányzás tehát elképzelésük szerint közös kormányzás – persze, elsősorban a nagyhatalmak közös kormányzása -, és nem egy, az államoktól független felettes kormányzat uralma. A BRICS és a Sanghaji Együttműködés Szervezete is ezen új globális kormányzás módszereinek kísérleti terepe, a megvalósításának legalkalmasabb platformja azonban mégis a valamennyi nemzetet tömörítő ENSZ lenne. Tehát az ENSZ világkormánnyá alakításával – nyugati „progresszív/globalista” elképzelés – vagy szétverésével/eljelentéktelenítésével – nyugati „konzervatív/patrióta” elképzelés – szemben saját alapelveik érvényesülését akarják elérni a világszervezeten belül. Ennek lényege pedig a nemzetek együttműködése a civilizációs, és persze politikai különbségek fenntartása mellett.
„Az együttműködés eszméje a trumpista mindenki magáért szemlélettől, a civilizációkhoz való ragaszkodás pedig a nyugati globalisták politikai és kulturális univerzalizmusától különbözteti meg ezt az elképzelést”
Nem az ENSZ az egyetlen olyan közös pont a sanghajiak világképében, ami explicit módon is megjelenik a csúcstalálkozók nyilatkozataiban. A tavalyi tiencsini után a biskeki nyilatkozat is megerősíti, hogy a tagállamok közös szemléletet alakítottak ki az emberiség egységes sorsközösségének létrehozása, valamint a „Közös Föld. Közös család. Közös jövő” eszméjéről folytatott párbeszéd kibontakozása kapcsán.
„Ez lényegében a kínaiaknak a közös kormányzásról alkotott, fentebb vázolt elképzeléseinek elfogadását jelenti”
Ennek általános elfogadása elsősorban India szempontjából érdekes, hiszen Újdelhi jellemzően távol tartja magát az egyértelműen kínai kezdeményezésektől, mint amilyen például az Övezet és Út kezdeményezés, vagy a frissen megalapított Mesterséges Intelligencia Együttműködési Világszervezet (WAICO). Ebből is látható azonban, hogy a pillanatnyi érdekek egyezésén vagy éppen széttartásán túl van egy közös stratégiai vízió ezen országok között – és ezen országok alatt a sanghajiakat éppúgy érthetjük, mint a BRICS tagjait -, amelynek lényege
„a nemzetközi kapcsolatrendszer átalakítása a megváltozott erőviszonyok mentén drasztikus törés nélkül. Forradalmi átalakulás helyett tehát fokozatos reformok, amely reformok éppen a világban zajló jelentős átalakulások miatt váltak szükségessé. Ebbe a közös vízióba beletartozik az egyoldalú kereskedelmi korlátozások elutasítása és a szabad világkereskedelem védelme is, mivel az óriási jelentőséggel bír ezen országok jóléte és főleg gyarapodása szempontjából”
Ezzel ellentétes véleményt képviselnek azonban az internet kapcsán, ahol a szuverén szabályozások mellett állnak ki. Alapvetően jobban tesszük, ha felkészülünk rá, hogy az internet korábban ismert szabadsága néhány éven belül végleg a múltté lesz. Persze, nem elsősorban és főképp nem kizárólag a sanghajiak miatt, hiszen egy globálisan általános tendenciával állunk szemben, amiben az egyes államok és államközi szervezetek egyre nagyobb mértékű ellenőrzést akarnak gyakorolni a polgáraik internetes tevékenységei felett. Ez az Európai Unióra és az Egyesült Államokra, más-más fókusszal ugyan, de éppúgy jellemző, mint Oroszországra és Kínára. A polgárokat érintő következmények lehetnek persze másak, a megfigyelés és ellenőrzés egyre kiterjedtebbé válása azonban teljesen általános jelenség. A sanghajiak válasza erre a közös, kiszervezett, multinacionális szervezeti vagy céges kontroll helyett az adott országok önálló hatáskör gyakorlása, amely Kínában régóta működik, Oroszország pedig éppen az elmúlt években próbálkozik vele.
„Persze az államok ezen szándékának az internet világának óriáscégei is ellenállnak, és erre reflektál is a nyilatkozat. Az internet szélsőséges vagy terrorista tevékenységre való használata ellen tiltakozó passzus a Telegram oroszországi és indiai korlátozása melletti szolidaritásként is értelmezhető, míg az a felszólítás, miszerint engedély nélkül üzemeltetni műholdas internet szolgáltatást egy másik ország területén a szuverenitás és a nemzetközi jogszabályok megsértése, Elon Musk Starlink-projektjének címzett üzenetként olvasható”
A közös elképzelések ellenére azonban továbbra is tévedés lenne a Sanghaji Együttműködés Szervezete kapcsán valamilyen katonai-politikai blokkról beszélni, amit a biskeki nyilatkozat egyébként kimondottan hangsúlyoz is. Sokkal inkább egy mintaszervezet, amely egyre szélesedő regionális körben próbálja kitapasztalni az együttműködés új módjait. Nem egy Nyugattal szembenálló szövetségről van tehát szó, hanem olykor egymással is rivalizáló hatalmak együttműködési terepéről, amely a nyugati egyeduralom utáni világrend körvonalait próbálja felrajzolni.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater