//Miért nem állította meg senki Milosevicset?
Szlobodan Milosevics a Szerb Szocialista Párt kongresszusán Belgrádban, 1996-ban #moszkvater

Miért nem állította meg senki Milosevicset?

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Harminc évvel a horvátországi háború kitörése után továbbra is fontos kérdés, miért nem volt képes a világ időben véget vetni a délszláv konfliktusnak.

Szlobodan Milosevics a Szerb Szocialista Párt kongresszusán Belgrádban, 1996-ban #moszkvater
Szlobodan Milosevics a Szerb Szocialista Párt kongresszusán Belgrádban, 1996-ban
Fotó:EUROPRESS/SRDJAN SULEJMANOVIC/AFP

Amikor azt tapasztaljuk, hogy a nemzetközi közösség napjainkban csak hetek, hónapok után képes intézkedni olyan konfliktusok megoldása ügyében, amelyekben vérontásra kerül sor a különböző hadviselő felek között, sokan megfeledkeznek arról, hogy a kilencvenes években hosszú-hosszú esztendőkbe telt, mire véget sikerült vetni a horvátországi háborúnak. Mint azt a horvátországi háború kirobbanásának harmincadik évfordulójára készített sorozatunk első cikkében megírtuk, ez a konfliktus egészen 1991-től 1995-ig tartott, és végeredményben nem is a nagyhatalmak vetettek neki véget, hanem a horvát hadsereg két sikeres hadművelete, amely hetek alatt felszámolta a Krajinai Szerb Köztársaságot.

„De miért nem voltak képesek a nagyhatalmak véget vetni Európa kellős közepén a konfliktusnak?”

Amennyiben a horvátországi háborút történelmi és nemzetközi kontextusban vizsgáljuk, fontos látni, hogy a hidegháború végeztével a nagyhatalmak figyelmét sokkal inkább a kelet-közép-európai rendszerváltások, Németország újraegyesítése, illetve a katonai leszerelés kötötte le.

Emellett kezdetben több nyugati országnak is inkább az állt érdekében, hogy Jugoszlávia valamilyen formában fennmaradjon. Ehhez rendezett és kiszámítható demokratikus átalakulást szerettek volna látni, mert attól féltek, hogy a jugoszláv széthullás veszélyes precedenst teremt a Szovjetunió számára, kiszámíthatatlan menekülthullámot indíthat el nyugat felé és megnehezítheti az adósságszolgálat teljesítését. De a Szovjetuniót sem érdekelte különösebben a Balkán, mert ebben az időszakban a Kreml leginkább önmagával volt elfoglalva. Elég csak az 1991. augusztusi moszkvai puccsra gondolnunk.

„És bár az ENSZ Biztonsági Tanácsa kezdetben még tett néhány bátortalan lépést – így például 1991 októberében fegyverembargót rendelt el egész Jugoszláviára vonatkozóan –, később egyre inkább az Európai Közösségre (EK) hárult a béketeremtés diplomáciai megoldása”

Az első ilyen kísérlet Lord Carrington nevéhez fűződik, aki az EK közvetítője volt az első, 1991 októberében Hágában ülésező Jugoszlávia-konferencián. A Carrington-terv elismerte az egykori jugoszláv tagköztársaságok függetlenségét és határaik sérthetetlenségét, kisebbségvédelmi garanciákat, autonómiát és a köztársaságok társulását irányozta elő, de közös megállapodás esetén a határmódosítást is lehetővé tette volna.

„Azonban ez a terv ekkorra már elkésett, mert ekkor már tombolt a horvátországi háború. Ekkor például már javában zajlott Vukovár ostroma”

Így a szerbeknek jelentős visszalépést jelentett volna annak elfogadása. Így nem is véletlen, hogy Szlobodan Milosevics szerb elnök elutasította a tervezetet arra hivatkozva, hogy a krajinai szerbek döntését is tiszteletben kell tartani, akik nem kívánnak Horvátország keretein belül élni. A hágai konferencia ezzel megbukott, a háború pedig tovább folytatódott, november közepén elesett Vukovár is.

Ezért az európai nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy elismerik Horvátország és Szlovénia függetlenségét, amire Moszkva csak másfél, az Egyesült Államok pedig három hónap múlva adta áldását. Innentől a fő kérdés egyre inkább a válság pacifikálása lett, ami cseppet sem volt egyszerű annak a fényében, hogy a jugoszláv hadsereg egységei ekkor még Horvátországban voltak. Továbbá Milosevics végig támogatásáról biztosította Milan Babicsot, a krajinai Szerb Köztársaság elnökét.

„Zágráb ekkorra már nemzetközi beavatkozást követelt, amire november 27-én végül rá is bólintott az ENSZ BT”

Ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy ebbe Milosevics csak azért ment bele, mert eddigre a katonai céljait tulajdonképpen el is érte Horvátországban, ráadásul sikerült elérnie, hogy a kéksisakosokat ne Horvátország határára, hanem a válságterületekre telepítsék.

A Vance-terv elfogadása és az UNPROFOR bevonulása azonban egyáltalán nem jelentette a horvátországi harcok befejeződését. Ebben nagy szerepet játszott, hogy ugyan a Jugoszláv Néphadsereg kivonult Horvátországból, Milosevics azonban továbbra is támogatta a knini vezetést. Ekkorra már jól látszott, hogy a Jugoszlávia elleni szankciók csődöt mondtak.

„Ugyan a lakosságot rendkívül nehéz helyzetbe hozta az embargó, Milosevicset még meg is erősítette”

A gazdasági nyomásgyakorlásnak persze igen nagy mértékben tompította az élét a kibontakozó csempészet is. A szerb elnöknek így gyakorlatilag a Vance-terv inkább elismerte a győzelmét, hiszen a területfoglalásokat gyakorlatilag nemzetközi jóváhagyással fagyasztották be.

A fegyverszünet-sértések ugyanakkor 1992 után is folyamatosak voltak, ezért Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok 1995-ben még tett egy kísérletet arra, hogy pacifikálja a helyzetet. Az úgynevezett „Z-terv” szerint Krajinában visszaállt volna a horvát fennhatóság, de a szerbeknek lett volna önálló törvényhozó és végrehajtó hatalmuk saját jelképekkel. Erről viszont Zágráb hallani sem akart.

„Franjo Tudjman ekkorra már úgy látta, hogy a nemzetközi közösség képtelen megállítani Milosevicset, így a horvát hadseregre hárul a feladat, hogy erővel felszámolja az ország területén berendezkedett szerb szakadár államot”

Tudjmanék ekkor már az UNPROFOR mandátumának meghosszabbításába sem mentek bele (végül az UNCRO néven mégis az országban maradhatott), mert ekkor már a horvát ellentámadásra készültek, ami 1995 augusztusában meg is indult.

„A Krajinai Szerb Köztársaság halála azonban végeredményben mégis amiatt következett be, mert Milosevics többé már nem állt ki Milan Martics szakadár állama mellett”

Ebben nemcsak az játszott szerepet, hogy a jugoszláv hadsereg ekkorra már kivonult Horvátországból, hanem az is, hogy most a boszniai Szerb Köztársaság lett fontosabb, hiszen a srebrenicai mészárlás után napirendre került a NATO boszniai beavatkozása. Augusztus végén ez meg is indult a boszniai szerb állások ellen. De legalább ennyire fontos, hogy Milosevicset magát is rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta volna a segítségnyújtás, hiszen Marticsék a Vihar-hadművelet miatt rakétákkal lövették Zágrábot.

Így végeredményben a körülmények kedvező együttállása tette lehetővé a horvát vezetésnek, hogy felszámolja a területén a megmaradt szerb ellenállást. A nemzetközi közösség azonban csúnyán leszerepelt, így a horvátországi háború a kilencvenes évek egyik legnagyobb diplomáciai kudarca is egyben.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.