//Miért nyisson az EU Moszkva felé?
„Az orosz-kínai szövetség megakadályozásának az a legbiztosabb módja, ha az Európai Unió új lapot nyit a maga Oroszország-politikájában” #moszkvater

Miért nyisson az EU Moszkva felé?

MEGOSZTÁS

Az orosz-kínai szövetség legbiztosabb ellenszere az EU és Oroszország stabil partnersége. A szerző szerint Moszkva és Peking flörtjéből akkor lehet kemény katonai blokk, ha valóban fenyegetve érzik magukat a Nyugattól. Éppen ezért a Nyugat politikusaira és véleményformálóira is ráférne némi higgadtság. No és ahhoz, hogy az Európai Unió jelenleg nyisson Moszkva felé, bátor politikusok is kellenek. De vajon vannak-e?

Hegyi Gyula írása a #moszkvater.com oldalán

„Az orosz-kínai szövetség megakadályozásának az a legbiztosabb módja, ha az Európai Unió új lapot nyit a maga Oroszország-politikájában” #moszkvater
„Az orosz-kínai szövetség megakadályozásának az a legbiztosabb módja, ha az Európai Unió új lapot nyit a maga Oroszország-politikájában”
Fotó:EUROPRESS/SERGEI CHIRIKOV/POOL/AFP

Alapvetően egyetértek Vigóczki Máté György azon megállapításával, hogy „Oroszországnak és Kínának mindenesetre sokkal hasznosabb a szövetség lehetőségét lebegtetni, mint az azt tartalmazó szerződést lobogtatni”.

„Ez a fogalmazás azért pontos, mert benne van az a lehetőség is, hogy valami felülírja a hasznossági elvet, és a két nagyhatalom mégis rákényszerül egy katonai szövetség megkötésére”

Egy-két évtizede senki sem gondolta volna, hogy Törökország orosz rakétarendszereket vesz, egy éve sem hittük volna, hogy Belarusz egyszer orosz nukleáris fegyvereket hív a saját területére. A nyugati geostratégiai gondolkodást felváltó ideológia-központú politizálás még sok hasonlóan kellemetlen meglepetést okozhat. A szerző e tartalmilag nyitott felütés után csak és kizárólag arról ír, miért tartja gyakorlatilag lehetetlennek az orosz-kínai katonai szövetséget. De ha valóban az lenne, akkor hosszú évtizedek óta nem foglalkoznának a lehetőségével a nyugati biztonságpolitika nagyjai.

„Richard Nixon és Henry Kissinger, aztán Zbigniew Brzezinski és mások Kína-nyitásának éppen az volt a fő motivációja, hogy leválasszák egymástól Pekinget és Moszkvát, utóbbit ítélve katonailag veszélyesebbnek”

Donald Trump, aki amúgy nem volt annyira buta, mint amennyire látszott, ezt a logikát fordította meg azzal, hogy gazdaságilag Kína sokkal veszélyesebb az Egyesült Államokra, mint Oroszország, s ezért az utóbbival lenne érdemes kiegyeznie. Ezt azonban a washingtoni kétpárti oroszellenes elit megakadályozta, miközben Kína is a célkeresztben maradt. Erről idén márciusban részletesebben is írtam az Azonnalin.

Katonai szövetséget két okból szoktak kötni, a közös támadás vagy a közös védelem szándékával. Vigóczkinak igaza van abban, hogy egyik országnak sem áll érdekében a másik hódító háborúiban részt venni. De ilyeneket Kína egyáltalán nem, és az afganisztáni kudarc óta az oroszok sem folytatnak.

„Az amerikai típusú, egy egész országot elfoglaló (Irak) stratégiával szemben a kínaiak és az oroszok kisebb területeket „tördelnek” le onnan, ahonnan tudnak, ráadásul egykori birodalmaikra utalva a „visszaszerzésre” hivatkoznak. Ezek a „tördelések” nem okoznak világpolitikai feszültséget, legfeljebb nyugati szankciókat, amelyek gyakran többet ártanak a szankciók kivetőinek, mint a célba vett állam vezetőinek”

Anekdotikus részlet, de sok orosz farmer naponta imádkozik azért, hogy maradjanak a szankciók, és EU-s vetélytársak nélkül uralhassa az orosz piacot.

Oroszország és Kína flörtjéből akkor lehet kemény katonai blokk, ha valóban fenyegetve érzik magukat a Nyugattól. A klasszikus hidegháborúban egy pofon sem csattant el az amerikai és szovjet katonák között, pedig Berlinben például negyvenöt éven át farkasszemet néztek egymással. A két szuperhatalom vezetői megélték és részben végig harcolták a második világháborút, láttak Hirosimát és Európa romjait, s ezért sohasem sértették meg egymás valós érdekeit. Ebben sok cinizmus volt, de elmaradt az annyiszor megjósolt nukleáris Armageddon.

„A béke megőrzésének a diplomácia és a kölcsönös érdekbeszámítás a legbiztosabb eszköze, s e tekintetben a Nyugat politikusaira és véleményformálóira is ráférne némi higgadtság”

A diplomaták, újságírók kiutasítása, a partnerségi fórumok felszámolása, a szankciók sajnos mind a kölcsönös bizalmat gyengítik. És soha ne felejtsük el, hogy egy esetleges orosz-kínai blokknak megannyi hátrányával együtt lenne egy behozhatatlan előnye. A világ legnagyobb területét és legnagyobb népességét vonná össze, ami egy remélhetőleg elképzelhetetlen nukleáris háborúban komoly előnyt jelentene az első csapások elviselése szempontjából.

De idáig nem szabad, és nem is kell eljutni. Vigóczki helyesen írja, hogy a kínaiak szemében az oroszok is nyugatiak. Annyira így van ez, hogy ezt az oroszok is így gondolják. Az átlag orosz sokkal diktatórikusabbnak gondolja Kínát, mint a saját hazáját, és – amúgy teljes joggal – az európai kultúrkörön belül helyezi el magát.

„Az orosz-kínai szövetség megakadályozásának az a legbiztosabb módja, ha az Európai Unió új lapot nyit a maga Oroszország-politikájában”

A „félünk és fenyegetünk” pszichózisa Oroszországban tovább szűkíti a szabadságjogokat, de az EU tagállamaiban is hozzátesz ahhoz a válsághoz, amit a pandémia, a politikai elit iránti bizalmatlanság, az irracionális téveszmék terjedése okoz.

Oroszország lakossága alig másfélszer több mint Németországé, GDP-je alacsonyabb az olasznál, s egy szorosabb együttműködéssel az oroszok biztosan nem „nyelnének le” minket. Eurázsia északi része viszont olyan gazdasági és politikai egységgé válna, amely lehetővé tenné, hogy Európa a valós kihívásokra (az ázsiai gazdaságok, az iszlám, több tízmilliós potenciális migráció) koncentráljon.

„Ehhez persze politikai bátorságra van szükség. Emmanuel Macron bölcsen fogalmazott, amikor újra meghirdette a Lisszabontól Vlagyovisztokig tartó politikai Európa már-már leírt koncepcióját, és Angela Merkel is sokszor oltotta a tüzet Vlagyimir Putyinnal való „hassliebe” találkozóin”

De a koncepciót tartalommal kellene megtölteni ahhoz, hogy az EU az Egyesült Államok és Kína egyenrangú partnere legyen. Nem vagyok naiv, látom a partnerség akadályait is. De annyi bizonyos, hogy az új hidegháború kezdete óta az oroszok és az ukránok nem lettek szabadabbak, az európaiak sem boldogabbak, mint azelőtt, az EU egyik nap szankciókat hoz Moszkva ellen, másnap több földgázt követel tőle, s eközben a pandémia epicentruma megint az a bizonyos Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő zóna lett, minden ideológiától függetlenül.

Lehetne más is a geopolitika.

(A szerző volt európai parlamenti képviselő, az MSZP alelnöke)

Az írás elsőként az Azonnali.hu portálon jelent meg.

MEGOSZTÁS