//Miért áll még Lukasenko rendszere?
„A választások már jó ideje olyanok voltak, amilyenek, ám a belaruszok döntő többsége támogatta az elnököt” #moszkvater

Miért áll még Lukasenko rendszere?

MEGOSZTÁS

Sokan nem értik, hogy miért nem dőlt össze fél év után sem a belarusz hatalom és állam. Pedig az elmúlt jó tíz év posztszovjet forgatókönyveiből, és a világsajtó fősodra által kínált narratívából ez következne. Megpróbáljuk elmagyarázni, hogyan is néz ki valójában ma Belarusz.

„A választások már jó ideje olyanok voltak, amilyenek, ám a belaruszok döntő többsége támogatta az elnököt” #moszkvater
„A választások már jó ideje olyanok voltak, amilyenek, ám a belaruszok döntő többsége támogatta az elnököt”
Fotó:EUROPRESS/Viktor Drachev/Sputnik

Bejárta az idén a világsajtót a fehér-piros-fehér zászlókkal az utcákon Alekszandr Lukasenko elnök távozását követelő tüntetők képe. Nem véletlenül, hiszen az augusztusi elnökválasztás után csalást kiáltva százezrek vonultak az utcákra és néztek szembe a belügy állig felfegyverzett különleges alakulataival.

„A világ aztán szép lassan beleunt ezekbe a képekbe is, és ha hétvégenként fel-feltűnnek a képernyőkön a belarusz tiltakozók, hát nem értik, hogy miért nem sikerült megbuktatni a „gonosz diktátort”, ha már a nép annyira nem szereti”

Mindenek előtt szögezzük le, hogy a világ médiái az információs háborúval megspékelt bel- és geopolitikai szembenállás egyik olvasatát ismeri. A lengyel és litván információs infrastruktúrával – Belsat tévécsatorna, a Nexta és Nexta Life Telegram csatorna stb. – megsegített tüntetőkét. Ha valaki azt mondja, hogy Lukasenko elnök bizony csalt, ám enélkül is megnyerte volna a választásokat, akkor jó esetben csak legyintenek, és már jön is megfellebezhetetlen érv, hogy a belarusz hatalom gumibottal veri a saját népét. Így van, és ez valóban elfogadhatatlan.

„Az elmúlt fél évben mintegy 17 ezer (más források szerint 35 ezer) tüntetőt tartóztattak le, és zártak hosszabb-rövidebb időre börtönbe, meghalt öt (ellenzéki források szerint 12) ember, és több mint 700-an szenvedtek sérüléseket. Azért azt is tegyük hozzá, hogy megsérült 140 rendőr és omonos is”

Szóval, ami a választásokon és utána történt, annak köze nincs a demokráciához. Kivételesen megegyezik ebben a nyugati és az orosz sajtó is. De ha a belarusz rendszer kapcsán csak „diktatúrázunk”, akkor soha nem fogjuk megérteni, hogy mi is történt. Mert a tüntetőkkel szemben alkalmazott erőszak ugyan valóban a kemény diktatúrákra jellemző, ám Lukasenko rendszerét ettől még inkább hasonlíthatjuk a késő Kádár-korszak Magyarországához, semmint Észak-Koreához. Sőt, azt mondanám – még ha nem is leszek ezzel népszerű –, hogy a „Bátyka” igenis legitim vezető volt.

„A választások már jó ideje olyanok voltak, amilyenek, ám a belaruszok döntő többsége támogatta az elnököt”

Mert a posztszovjet térség annyi országával ellentétben Belarusz stabil volt, különösebb megrázkódtatásoktól mentes, fejlődött, a belaruszok pedig jobban éltek, mint a térség legtöbb országának lakói. Az ukránoknál például most is sokkal jobban. Míg Belaruszban az egy főre jutó GDP nagyjából 6600, addig Ukrajnában 3200 dollár. Persze, joggal mondhatják, hogy „a kaszárnyában mindig rend van” – megkaptam ezt többször belarusz ellenzéki ismerőseimtől is –, de ne felejtsük el, hogy ezt a stabilitást főképp az ukrán fejlemények fényében a belarusz társadalom többsége értékelte. S azt is mondhatják, hogy ez a gazdasági-szociális modell hosszú távon az orosz segítség nélkül nem fenntartható. Így van, és a mostani tiltakozások egyik oka éppen az, hogy igencsak szakadozik ez a szociális háló. De elvitathatatlan az a fejlődés, amely nem csupán a gépiparra alapoz, de az immár nemzetközi hírű, a World of Tanks és egyéb játékok révén is ismert IT-szektorra is.

„S Lukasenkót lehet bírálni sok dologért, ám az elvitathatatlan – értékelte is 26 éven át a társadalom –, hogy ő a belarusz szuverenitás letéteményese, és ellenállt bizony mind a nyugati tőke, mind pedig az orosz oligarchák nyomulásának”

Persze, nagyon jól tudta, hogy az ország stratégiai geopolitikai fekvése miatt mindkét oldal sokat, a kelleténél többet is elnéz neki, s maximálisan kihasználta a mozgásterét. S hogy akkor miért telt be mégis a pohár? Azt mondanám, hogy a választási csalás csak utolsó csepp volt a pohárban. Azt már bekódolta mindenki a rendszerbe. De közben megváltozott a nemzetközi környezet, a Nyugat és Oroszország között kiéleződött feszültség nem kedvezett Lukasenkónak. Nem nagyon lehetett tovább folytatni a hintapolitikát. Mindenek előtt azért, mert Belarusz az Oroszországra gyakorolt nyomás miatt kulcsszerepbe került, és az olyan regionális hatalmak, mint Lengyelország is elérkezettnek látták az időt arra, hogy leválasszák Belearuszt Moszkváról.  Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ami az elmúlt fél évben zajlott, az „színes forradalom”, bár kétségtelen, hogy ennek elemei igenis szemmel láthatóak.

„Sokkal fontosabb ennél a belső elégedetlenség megnövekedése. S nemcsak a szociális háló szakadozása miatt. Hanem mert Lukasenko rendszere hosszú ideig nagyon is sikeres volt, így ennek következtében megerősödött az a nagyvárosi középosztály, amely most a gazdasági erejét politikai tőkére akarja váltani, és a fiatalok mellett ott tüntet az utcákon. Vagy éppen ott áll a tiltakozók mögött”

Szóval Lukasenko rendszere nagyrészt maga teremtette meg saját maga számára a kihívást. S mikor az eredeti kérdésünkre keressük a választ, hogy miért áll még fél év után is Lukasenko rendszere, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a belarusz állam működik. Úgy ahogy, de működik. Szemben például az ukrán állammal, amelyet pillanatok alatt elsöpört a geopolitikai felhangoktól áthatott népi elégedetlenség. Az ő hatalma azonban tanult a posztszovjet térség elmúlt jó tíz évének tapasztalataiból, és Belarusz államként is stabilabb, mint sok régióbeli társa.

„Éppen ezért Lukasenkónak minden esélye megvan arra, hogy maga válassza meg távozásának módját, és talán részben az idejét is”

Ez persze nem illik a fősodor kommunikációjába, így aztán a nagyérdemű nem is igazán értheti, hogy miért áll még ez a rendszer. A fentiek mellett például azért, mert az ellenzék nem igazán hatalomképes. Persze, azért a rendszer is sokat tett, hogy ez így legyen. De attól még tény, hogy Szvetlana Tyihanovszkaja nem igazi vezető, ráadásul száműzetésből szervezi az ellenállást.

„S a válaszhoz azt is meg kell érteni, hogy a belarusz társadalom nem egységes a történtek megítélésében. Sokan érzik úgy, hogy még mindig van mit veszteniük, és nem akarnak Ukrajna sorsára jutni”

De erről a megosztottságról a fősodor ismét csak hallgat. Pedig ez a romló időjárás mellett érthetővé tenné, hogy miért tüntetnek ma jóval kevesebben, mint az ősz elején. A sajtó egyre több olyan történetet tálal, amely ezt a megosztottságot illusztrálja. Például azét a nyugdíjas apáét, aki két gyermekére hívta ki a rendőrséget, amiért azok nem akarták levenni az ablakból a fehér-piros-fehér lobogót. Végül a rendőrök nem vitték el a fiatalokat, csak bevetették a tiltakozások jelképét, ám az eset nem egyedi. Az apák és fiúk szembenállásra én is hallottam olyan sztorit, amikor a tüntetésről hazatérő fiatalt az apja azzal fogadta, hogy „téged még nem ültettek le”? De megosztott a sport társadalom is. Míg a világhírű úszó Alekszandra Heraszimenja és a kosárlabdázó Jelena Levcsenko vezetésével az egyik csoport szankciókért lobbizik, és már elérte, hogy megvonták a Belarusz Olimpiai Bizottság nemzetközi támogatását, a másik a trampolin olimpiai bajnoka Vlagyiszlav Goncsarovval, vagy a thai boksz többszörös világbajnoka Vitalij Gurkovval az nélen a megbékéklésért, a sport depolitizálásáért gyűjt aláírásokat.

„De az ellenállók nekitámadtak a biatlon négyszeres olimpiai bajnokának, a férjével a norvég legenda Björndahlennal Kínában edzősködő Darja Domracsevának is, amiért az semleges álláspontra helyezkedve még öccse begyűjtése ellen sem emelte fel a szavát”

Mint ahogy a Janka Kupala Nemzeti Színházról is csak azt tudjuk, hogy több mint ötven színész felmondott az igazgató Pavel Latusko menesztése miatt. Arról azonban nem nagyon ír a világsajtó, hogy több mint tucatnyian ugyanakkor amellett foglaltak állást, hogy a színésznek játszania kell. Ők már a 100 éves jubileumát ünneplő színház új bemutatójára készülnek, és a színész társadalom nem bojkottálja az előadást, hiszen volt olyan szerep, amelyre hárman is jelentkeztek. Méghozzá nem is másodvonalbeli színészek.

S a sort még folytathatnánk, de száz szónak is egy a vége, a társadalom megosztott, Lukasenko hatalma pedig nem omlott össze. Persze, reformok nélkül a rendszer aligha menekülhet meg. Az új év már ezekről, az alkotmány módosításáról, a politikai rendszer átalakításáról fog szólni. Az új konfigurációban azonban az utcát használó ellenzéknek aligha osztanak lapot. Az átalakulást inkább a rendszeren belül oldják meg. Ebben, a nyugodt átmenetben érdekelt Moszkva is, ezért aztán azon sem lepődhetnénk meg, ha rehabilitálnának egyes, a választásokról kitiltott jelöltet, maga Lukasenko pedig valahol hirtelen megtalálná az új helyét a felállásban, mint Nurszultan Nazarbajev Kazahsztánban.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.