„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Igor Sekreta
Fotó:Belarusz Külügyminisztérium
Péli Éva interjúja a #moszkvater.com-on
Történelmi keresztút és a háborúk demográfiai visszhangja
– Sekreta úr, Belarusz területe évszázadokon keresztül a Kelet és a Nyugat közötti logisztikai csomópontnak számított. A lezárt határok, a kilométeres kamionsorok és a kölcsönös szankciók fényében ez a keresztút mára zsákutcának tűnik. Hogyan él és gazdálkodik egy ország ilyen blokád közepette?
– Vessünk egy pillantást ennek megértéséhez a földrajzra és a történelemre. Belarusz minden háborút megsínylett, amely valaha végigsöpört a kontinensen. Mindegy, hogy a csapatok keletre törtek vagy nyugatra vonultak vissza, az eredmény népünk számára mindig pusztulás és megtizedelés volt. Ha csak az elmúlt évszázadot nézzük, mind az első, mind a második világháború helyrehozhatatlan károkat okozott Belarusznak. A 21. századra Európa és Ázsia között egy erősen exportorientált gazdaságot építettünk fel. Így a nyersanyagok beszerzése és a késztermékeink értékesítése miatt egyszerűen kénytelenek vagyunk nyitott közlekedési útvonalakat fenntartani. Piacokat kötünk össze, és jóval többet termelünk, mint amennyit mi magunk el tudnánk fogyasztani.
– A történelmi pusztításokról beszél. Nyugaton ezeket gyakran csak távoli epizódokként kezelik. Valójában milyen mélyen ülnek a múlt sebei az ország kollektív tudatában és mai szerkezetében?
– Ítélje meg Ön, a puszta számok magukért beszélnek. Népességünk jelenleg 10 millió fő alatt van. A pusztító háborúk és a területünkön végrehajtott célzott megsemmisítő hadjáratok nélkül történészeink szerint a népesség ma csaknem kétszer ekkora lenne. Számos településszerkezet sosem heverte ki ezt; egyszerűen eltűntek. Amikor ma az eurázsiai biztonságról és arról beszélünk, milyen helyet kíván Belarusz elfoglalni ebben az architektúrában, mint egyszerű polgár válaszolok. Azt akarom, hogy országom méltó, stabil helyet foglaljon el Európa és Ázsia között. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy ne korlátozzanak minket sem a nyersanyagszállításban, sem termékeink értékesítésében, sem a világtengerhez való hozzáférésben, ami számunkra létfontosságú.
Gazdálkodás a földrajz ellen – A Balti-tengeri kijárat blokkolása
– Belarusz sokáig szinte teljes exportját balti-tengeri kikötőkön, például Klaipėdán keresztül bonyolította. Milyen következményei vannak annak, hogy az EU elvágta ezt a tengeri „életideget”, és milyen többletköltséget okoz az Oroszországon keresztül a kerülőút?
– Ez a földrajzi realitás. Belarusz tengerpart nélküli ország. Globális exportunkhoz mindig az orosz vagy a balti logisztikai infrastruktúrától függtünk. A 2020-as politikai események után különösen a litván fél egyoldalúan, és nézőpontunk szerint teljesen jogellenesen blokkolta a Balti-tengerhez való hozzáférésünket. Pedig ez volt a legtermészetesebb és leghatékonyabb szállítási útvonalunk az ömlesztett áruk – például a műtrágyák vagy kőolajtermékek – világpiacra juttatásához. Korábban ezeknek az áruknak az oroszlánrészét Klaipėdán, Ventspilsen, Rigán vagy Gdańskon keresztül szállítottuk. A szankciós csomagokkal meg akartak fojtani minket, amikor egyik napról a másikra elzárták előlünk ezeket a kikötőket.
– Egy ilyen hirtelen leállás elméletileg összeomláshoz vezetne. Minszk a gyakorlatban hogyan tompította ezt a logisztikai blokádot?
– Rövid idő alatt radikálisan átalakítottuk az egész logisztikánkat. Az áruforgalmunk nagy része ma a szentpétervári térségen és más orosz kikötőkön keresztül bonyolódik. Bevallom, ez drágább, a vasúti szállítási útvonal meghosszabbodott, a haszonkulcsok pedig szűkebbek lettek. De megoldottuk a logisztikai problémát, megkerültük a fizikai korlátokat, és áruink elérik a világpiacot.
„Azok a stratégák, akik ezeket a szankciókat kitalálták, egyszerűen elszámolták magukat, és végül maguknak okozták a legnagyobb kárt”
Nem titok, hogy éppen Litvánia keresett csillagászati összegeket az áruink átrakodásán, a kikötői díjakon és a vasúti tranziton. Az ország GDP-jének csaknem egyharmada – a logisztikai és tranzitszektort tekintve – közvetve vagy közvetlenül a belarusz termékek tranzitjából származott. Ott most üres kapacitások állnak.
Ezért követeljük nemzetközi fórumokon újra és újra a tengerparttal nem rendelkező országok közlekedési szabadságának betartását. Ez az, amiért a nemzetközi szervezeteknek valójában küzdeniük kellene. Sajnos Nyugaton ez csak papíron létező szándéknyilatkozat, amelyet figyelmen kívül hagynak.
Meghívom a párizsi vagy berlini elemzőket egy egyszerű gondolatkísérletre. Képzeljék magukat a mi földrajzi és politikai helyzetünkbe, és tegyék fel a kérdést, hogyan boldogulna Németország vagy Franciaország, ha a mi helyzetünkben találná magát? Képesek lennének-e ezek az országok saját tengeri kijárat, Északi- és Balti-tengeri kikötők nélkül, szankciókban tobzódó szomszédoktól körülvéve gazdaságilag túlélni?
„Tengeri hozzáférés nélkül egy állam keze a globalizált világban strukturálisan meg van kötve”
Természetesen a nagy államok erős belső kereslettel, hatalmas belső piaccal rendelkeznek. A mi 10 milliós piacunk ehhez egyszerűen túl kicsi. Ha 50 vagy 100 millió lakos van, a válságokat a belső fogyasztáson keresztül lehet tompítani és magas életszínvonalat biztosítani. Berlin és Párizs kihasználja demográfiájának ezt a belső előnyét. Mi ezt nem tehetjük. Túl kevés a lakosságunk az állam viszonylag nagy területéhez képest. Egzisztenciálisan rá vagyunk utalva arra, hogy exportáljuk termelésünk többletét, devizát szerezzünk és azt saját szükségleteinkre költsük. Ez a legfőbb probléma.
Az „frontállam” üzleti modellje és az ukrajnai békét formáló elképzelések
– Tekintsünk a világpolitika tektonikus elmozdulásaira és az ukrajnai konfliktusra, amelyben Belarusz Oroszország szoros szövetségese. Milyen receptje van Minszknek a háború befejezésére?
– Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy ez a háború közvetlen, nagyhatalmi megállapodás nélkül nem érhet véget. Valós konszenzusra van szükség Vlagyimir Putyin, Donald Trump és Hszi Csin-ping között. Ha Oroszország, az Egyesült Államok és Kína vezetői, ezek a globális nehézsúlyúak megegyeznek egy életképes biztonsági architektúráról, a fegyverek 24 órán belül elhallgatnak Ukrajnában.
„Az az európai szemlélet, hogy ezt a konfliktust Kijevnek szánt folyamatos fegyverszállításokkal meg lehet oldani, kolosszális tévedés”
Azt állítják, ez a „védekezést” szolgálja. Elemzőként mondom, ha el akarsz oltani egy tüzet, nem öntesz bele benzint. Minden további töltény, minden rakéta csak meghosszabbítja a halált a fronton, amíg a pénz és az anyag áramlik. Aki meg akarja állítani ezt a háborút, annak azonnal és feltétel nélkül le kell állítania a fegyverszállításokat. Csak az utánpótlás elmaradása teremtheti meg mindkét fél számára azt a reális, egzisztenciális kényszert, amely tárgyalásokra ösztönöz. A tűzszünet korántsem végleges béke, de elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy egyáltalán békedokumentumot lehessen összeállítani.
– Balti szomszédai az ukrajnai konfliktust arra használják, hogy magukat folyamatosan fenyegetett „frontállamként” mutassák be, és masszív NATO-jelenlétet követeljenek. Önök hogyan tekintenek erre a retorikára a belarusz határról?
– Ez egy rendkívül jövedelmező politikai üzleti modell. Ezen az európai kontinensen a legértékesebb, pótolhatatlan nyersanyagunk a jószomszédság elve. Egy állam annál biztonságosabb, tehetősebb és stabilabb, minél jobb a kapcsolata az összes közvetlen szomszédjával. Ez a világ legjobb biztonsági garanciája. Mi Belaruszban mindent megteszünk, hogy megőrizzük ezt a nyugalmat. Ön napokig sétált az utcáinkon. Érezte valahol egy „frontállam” ideges hisztériáját? Ugye nem? Itt békés polgári élet uralkodik.
„Ha a litván vezetés most pánikszerűen turnézik a nyugati talkshow-kban, és azt harsogja, hogy ők <rontállam>, akkor az egy tudatos, manipulatív hazugság”
Frontállam az az ország, amelynek határainál valódi front húzódik, ahol tüzérségi lövedékek csapódnak be. Litvániában ez nincs így. Egyetlen, profán okból konstruálják a belarusz-orosz agresszió rémképeit, ezt a határainknál mesterségesen felkorbácsolt paranoiát az Európai Unió és Washington csillagászati összegekkel szubvencionálja. Milliárdok áramlanak katonai támaszpontokra, infrastrukturális programokra, határvédelmi technológiára. Az ember hagyja, hogy saját hisztériáját a nyugati adófizető fejedelmi módon megfizesse.
Történelmi számlák és a diplomáciai abszurditások cirkusza
– A balti államok szemszögéből a határok lezárása és a kapcsolatok befagyasztása azonban óvintézkedés és jogos válasz a regionális biztonsági kockázatokra. Miért kerültek a kapcsolatok ilyen mély érzelmi és politikai árokba?
– Nézze meg a helyzetünket Európa és Ázsia között. Ma folyamatosan kockáztatjuk – mint oly gyakran a történelemben –, hogy ha nem is közvetlen hadszíntérré, de legalább egy konfliktusba belerángatott határállammá váljunk. Látjuk, miként válnak a szomszédos Ukrajna és Litvánia területei közvetlenül a határaink mellett katonai gyakorlótérré. Ez nem más, mint a ránk kényszerített, állandósult konfliktus állapota. Pedig mi a legszívesebben békében élnénk velük, ápolnánk a barátságokat és normális kapcsolatokat építenénk ki. De nézze meg, mi történik helyette.
„Az embernek az az érzése támad, hogy a balti államok egyszerűen a saját szovjet múltjukért akarnak minket büntetni azzal, hogy radikálisan megszakítottak minden emberi kapcsolatot. Ez nem más, mint kései bosszú”
De tegyük fel a kérdést pragmatikusan. Vajon Minszk döntött úgy annak idején, hogy ezeket az országokat a Szovjetunióhoz csatolják? Tartottunk mi, belaruszok erről népszavazást? Miért kellene a mai Belarusz Köztársaságnak bűnhődnie azért, mert egykor mindannyian a Szovjetunió részei voltunk?
Történelmi tény, hogy korántsem minden litván, lett vagy észt szimpatizált 1941-ben a nemzetiszocializmussal. Nagyon sokan közülük elestek a harcban, hősiesen küzdöttek a fasizmus ellen, és megszerezték a jogot arra, hogy a fasizmustól felszabadított nép részei legyenek. De ma ott a fasizmust és a kommunizmust egy szintre helyezik. Pedig a kommunizmus nem irtotta ki az embereket ilyen ipari megsemmisítési dimenziókban. A szovjet közigazgatás alatt városokat építettek, gyárakat létesítettek, infrastruktúrát teremtettek. Persze, lehet és kell is beszélni a sztálinista elnyomásról, az adott korszak kegyetlen túlkapásairól. De a szovjet vezetés nem folytatott fajelméleti megsemmisítő háborút saját népe ellen úgy, ahogy azt a fasizmus tette. Ennek ellenére ma a balti államokban hivatalosan ünneplik az SS-veteránokat – olyan férfiakat, akik bizonyíthatóan gyilkoltak –, miközben mindent, ami kommunista, abszolút gonosznak tartanak. Ezzel diplomataként és történészként sem tudok egyetérteni.
„Balti szomszédaink ma az orosz és belarusz nyelvű lakossággal rendezik a számlákat, akiknek ősei a második világháború után az ottani infrastruktúrát és gazdaságot felépítették. Túszként tartják őket, hogy bosszút álljanak a szovjet örökségen”
Mi Belaruszban senkin sem állunk bosszút a szovjet múltunkért, bár ugyanúgy részei voltunk a Szovjetuniónak. Amikor az 1990-es évek elején a gazdaság összeomlott, és az országot gyakorlatilag romokból kellett újjáépítenünk, mi nem kezdtünk el mutogatni, és nem kerestük a bűnösöket a balti népeknél, a lengyeleknél vagy az oroszoknál. Mi magunk álltunk neki a problémáink megoldásának.
– Vannak-e még egyáltalán működő kommunikációs csatornák? Rendelkezik-e például a bécsi EBESZ formátuma még a szükséges politikai meggyőzőerővel ahhoz, hogy közvetlen, fizikai párbeszédet tegyen lehetővé?
– Engedje meg, hogy elmeséljek egy valós esetet, amely megvilágítja ezt az egész őrületet. Amikor tavaly Bécsben voltam egy hivatalos találkozón az EBESZ keretében, a litván külügyminiszter-helyettes kolléganőm közvetlenül velem szemben ült a teremben – szemtől szemben. Diszkrét jeleket adtam neki, jeleztem: „Gyere, álljunk félre egy pillanatra, igyunk egy kávét, és beszéljük meg a gyakorlati, égető kérdéseket.” Tudja, mit tett? Szigorúan elutasította a beszélgetést velem. Ehelyett inkább elment Szvjatlana Tyihanovskaja egy politikai PR-rendezvényére. A szomszédos állam hivatalos képviselőjével való találkozót megtagadta.
Röviddel ezután a finn kollégám, szintén külügyminiszter-helyettes, odajött hozzám a folyosón, és egészen diplomatikusan megkérdezte: „Te, Igor, nem kellene talán hivatalos közvetítőként fellépnem közted és Litvánia között?” Ránéztem, és azt mondtam: „Várj csak. Nem vagyunk háborús állapotban. A diplomáciai kapcsolataink nincsenek megszakítva. Miért van szükségünk itt közvetítőkre? Ha akarja, beszélhetünk közvetlenül egymással.” Később a litván fél egy hivatalos közleményt adott ki, amelyben az állt, ha leülnének velem egy tárgyalóasztalhoz, az Litvánia számára „vereséggel” érne fel. Számukra, jegyzem meg! Nem számomra.
„Gyakran teszem fel a kérdést európai kollégáimnak, a diplomácia történetében mióta számít vereségnek az, ha két vagy három ember leül egy asztalhoz, hogy közös problémákat oldjon meg?”
Szívesen találkozom Önnel és vitatkozom, hogy megismerjem az Ön perspektíváját és elmondjam az enyémet. Csak így lehet megakadályozni az ellenségeskedést. Hiszen a világon minden konfliktus és háború végső soron félreértésekből, tudatlanságból és puszta tájékozatlanságból fakad.
– A közvetlen légi összeköttetések megszűnése és a lezárt határok mára fizikai korláttá váltak a diplomáciában is. Hogyan képzelhető el a párbeszéd helyreállítása ezeknek az akadályoknak a fényében?
– Készen állok arra, hogy akár holnap felszálljak egy Berlinbe tartó gépre, de jelenleg nem hívnak. A tisztán gyakorlati probléma az, hogy nincsenek közvetlen járatok, amit monumentális történelmi butaságnak tartok.
„Politikailag bárki szankcionálhat, amit akar, de az emberi kapcsolatok korlátozása teljességgel elfogadhatatlan. Gondoljon bele, a hidegháború legfagyosabb időszakában, a blokkok közötti konfrontáció csúcsán is működtek közvetlen járatok Kelet és Nyugat között”
Az emberek – ha bürokratikus nehézségek árán is – vízumot kaphattak, és meglátogathatták egymást. S mi a helyzet ma? A Nyugat folyamatosan a demokráciát és a szabad mozgáshoz való alapvető jogot hirdeti, mégis diplomataként Isztambulon keresztül kell kerülnöm, hogy Berlinbe jussak. Az egész szituáció az abszurditások cirkuszába illik. Nemrég komolyan azt javasolták, hogy a litván kollégámmal Washingtonban találkozzam diplomáciai egyeztetésre.
„Érdemes elgondolkodni a távolságokon, a litván határ Minszktől mindössze 150 kilométerre van, míg a szüleim háza 170 kilométerre. Földrajzilag a litván kormány közelebb van hozzám, mint a saját édesanyám. Mégis azt követelik tőlünk, hogy Washingtonba repüljünk, ha két közvetlen európai szomszéd akar tárgyalni? Ez lenne a sokat emlegetett európai racionalitás?”
Német partnereimnek mindig azt mondom, jöjjenek el hozzánk. Látogassák meg Chatynt vagy a breszti erődöt, emlékezzünk meg közös, fájdalmas történelmünkről. De ez a múlt nem csupán háborúkból áll. Hány évtized telt el a második világháború vége óta? Hány német állampolgár járt nálunk, segített gyárakat építeni, hány árut cseréltünk! Gondoljon a csernobili humanitárius segítségre, a gyermekeinknek szervezett üdültetésekre és az évtizedek alatt szövődött barátságokra. Nem érdemes erre az emberi alapra építve végre ismét egyenrangú félként leülnünk egy asztalhoz, és értelmes párbeszédet kezdenünk a fővárosaink között?
A kétely magja és a népi diplomácia
– A Belaruszról szóló tudósításainkat Németországban heves viták övezik. Mit vár egy ilyen, a megszokottól eltérő, „szűretlen” interjútól a nyugati közvéleményben?
– Közös munkánknak, ennek a hosszú beszélgetésnek egyetlen legitim célja van, szeretnénk a német polgároknak – akiket reggeltől estig a mainstream média a „belarusz agresszor” és a „diktatúra” narratívájával bombáz – egy részletes, tényszerű ellenperspektívát kínálni. Remélem, ez felkelti az olvasók érdeklődését, kedvet kapnak ahhoz, hogy autóba vagy repülőre üljenek, leküzdjék a bürokratikus akadályokat, és a saját szemükkel győződjenek meg a valóságról – úgy, ahogy Ön tette.
„Diplomataként és újságíróként nem az a feladatunk, hogy erőszakkal térítsünk meg bárkit, vagy arra kényszerítsük az embereket, hogy egyik napról a másikra megváltoztassák a világnézetüket. Célunk sokkal inkább az, hogy elhintsük a kétely egészséges magvát ebben a megkövesedett, fekete-fehér szemléletmódban, és felébresszük a kritikai érdeklődést”
Ez az interjú nem a főfogás, csupán egy „előétel”, amely az igazság megismerése iránti étvágyat hivatott ösztönözni. Teljes mértékben megértem, ha az olvasó a végén azt mondja: „Nekem Belarusz akkor sem szimpatikus. A nagyapám ott maradt a háborúban, a történelmi emlékek túl sötétek számomra, nem akarok odamenni.” Ez teljesen legitim álláspont. De remélem, az anyag elolvasása után az illető legalább felhagy azzal, hogy vakon, reflexből minket okoljon a világ minden geopolitikai problémájáért. Azt szeretném, ha megértenék, Belarusz szuverén állam, saját, legitim biztonsági és gazdasági érdekekkel. Ne lássanak bennünk többé megtestesült ellenséget. Aki pedig valóban kételkedik, az el fog jönni, és saját képet alkot. Higgye el, minden egyes alkalommal, amikor egy polgár átlépi ezt a határt, és felismeri, hogy mi is olyan emberek vagyunk, mint ők – akik egyszerűen csak békében és méltóságban akarnak élni –, már végtelenül sokat nyertünk a kontinens békéje érdekében.
♦
Igor Sekreta 1975-ben született Ljubcsában (Belarusz). Egyetemi tanulmányait Minszkben, nyelvi és nemzetközi kapcsolatok szakon végezte kitüntetéssel. 1998 óta dolgozik a diplomáciai szolgálatban, pályafutása során többek között Lengyelországban és Svájcban teljesített külszolgálatot. 2019 és 2025 között az elnöki adminisztráció külpolitikai osztályát vezette. 2025 márciusa óta tölti be a külügyminiszter-helyettesi pozíciót.
(Az interjú eredetileg a Hintergrund című magazinban jelent meg.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater