Úgy tűnik az ukrajnai háború tapasztalatai végső soron pontot tettek egy több évtizede húzódó kérdés végére az orosz harckocsiflotta jövőjét illetően. Avagy a legfrissebb nyilatkozatok alapján végre tömegesen jelenhetnek meg az aktív védelmi rendszerek az orosz tankokon. Na de mik is azok az aktív védelmi rendszerek, mire szolgálnak és mik a korlátaik? Ezen belül hol helyezkedik el az Arena-M? Milyen változásokat hozhat el az aktív védelmi rendszerek megjelenése az ukrajnai konfliktusban? Mi lehet az aktív védelmi rendszerek jövője?

Noha az évente megrendezésre kerülő Armija haditechnikai kiállítás és vásár idén az eddig megszokott keretekhez képest jócskán megnyirbált programmal, illetve szűkösebb keretek közt nyitotta meg kapuit, ám nem mondhatjuk azt, hogy nem szolgált volna érdekességekkel az orosz haderő jövőjét illetően.

„Ugyanis augusztus 13-án egy felettébb érdekes nyilatkozat jelent meg a TASzSz hírügynökségnek hála az orosz páncélos fegyvernem jövőjét illetően”

Mint minden ilyen esemény alkalmával, hagyományosan az Armija esetében is a kiállítás időpontjára időzítve kerülnek aláírásra a nagyobb volumenű haditechnikai beszerzések. Nem volt ez máshogy idén augusztusban sem, ahol több szerződés született az orosz védelmi tárca és a harckocsigyártásért felelős Uralvagonzavod között a meglévő technika modernizációja, illetve újabb példányok leszállítása kapcsán.

Beszámoló az idei Armija kiállításról

Utóbbi esetben érünk el jelen cikk apropójáig, ugyanis a közlemény szerint a jövőben leszállítandó, új gyártású T-90M harckocsik egy bizonyos T09-A6-1 típusú aktív védelmi rendszerrel lesznek felszerelve.

„Utóbbi viszont nem más, mint az 1990-es évek óta folyamatosan fejlesztett Arena rendszer legfrissebb iterációja, az először 2017-ben bemutatott Arena-M”

Fontos megjegyezzük, hogy mivel a szerződés csak 2024 augusztusában került aláírásra, így vélhetően nem fogja érinteni a korábbi években megkötött megállapodások teljesítését. Azaz ahhoz, hogy az aktív védelmi rendszerekkel felszerelt T-90M harckocsik megjelenjenek a frontokon, előbb a korábbi megrendelési állomány kifutására lesz szükség.

T-90M harckocsik szállítása a frontra

Persze lehetséges, hogy az augusztusi megállapodás utólagosan a már meglévő megrendelési állomány egy része esetében is hozzáadta az Arena-M rendszerek integrációját, ám azt a szerződés érthető módon titkos mivolta miatt nem tudjuk egyelőre. Szintúgy nem ismert a pontos darabszám, aminek megállapítása az orosz harckocsigyártási kapacitásokhoz hasonlóan főképp közvetett információk és a gyár által közzétett videók alapján becsülhető majd meg.

„Na de mik is azok az aktív védelmi rendszerek?”

Röviden összefoglalva olyan eszközökről beszélhetünk, amelyek lehetővé teszik az adott páncélos – de leginkább harckocsik és lövészpáncélosok – számára, hogy a beérkező páncéltörő rakétákat, valamint egyéb páncéltörő fegyverzetet még azok becsapódása előtt semlegesítsék, ezáltal drasztikusan megnövelve túlélési esélyeiket. Kialakításukat tekintve kétféle aktív védelmi rendszerről beszélhetünk, ahol csak egyik semmisíti meg fizikailag a beérkező veszélyforrásokat. A zavarás alapú – soft kill – aktív védelmi rendszerek inkább tekinthetőek fejlettebb elektrooptikai zavaróberendezéseknek, amelyek nem fizikai megsemmisítés által likvidálják a beérkező célpontot, hanem helyette igyekeznek a kezelő és a páncéltörő eszköz közti kommunikációt megzavarva lövedéket eltéríteni.

Mindez történhet a lézeres besugárzásjelzők jelzései alapján automatikusan aktiválódó ködgránátvetőkkel vagy éppen a Stora-1 jellegzetes „szemeiként” jelentkező infravörös sugárvetőkkel, amelyek képesek így a kezelő és az irányított páncéltörő rakéta – ATGM – közti kommunikációt blokkolni.

„A probléma annyi, hogy a Storahoz hasonló elektrooptikai zavaráson alapuló aktív védelmi rendszerek egyedül a mára már elavultnak számító generációs SACLOS rávezetéssel – félautomata parancsirányítású – bíró irányított páncéltörő rakétákkal szemben tekinthetőek eredményesnek”

Az újabb generációs zavarásvédett, illetve hőképalkotó rávezetéssel rendelkező irányított páncéltörő rakétákkal szemben a kizárólag elektrooptikai elven működő aktív védelmi rendszerek hatástalanok. Akárcsak a kézi páncéltörő eszközökkel vagy az FPV drónokkal szemben. Nem is beszélve az optikai kábeles rávezetéssel bíró páncéltörő rakétákról és FPV drónokról, amelyek esetében a kommunikáció a fizikai összeköttetés miatt gyakorlatilag zavarhatatlan.

Orosz optikai kábeles FPV drón működés közben. Mint látszik sokkalta nagyobb adatátviteli sebesség biztosítható zavarásvédett módon.

Plusz a tornyon elhelyezett nagy méretű infravörös sugárvetők csökkentik a harckocsi védelmét, mivel a berendezések nem teszik lehetővé a reaktív vagy egyéb kiegészítő páncélzat installálását. Mindezek alapján nem meglepő, hogy korlátozott alkalmazhatóságuk és a modern páncéltörő fegyverzettel szembeni eredménytelenségük következtében az elektrooptikai zavaráson alapuló rendszerek nem terjedtek el nagy számban. Szintúgy nem véletlen, hogy mind a T-90 exportpéldányairól – T-90Sz –, mind a T-90M változatról eltűntek a sugárvetők, ahol helyüket reaktív páncélblokkok vették át.

„A fentebb felvázolt elrendezéssel szemben az aktív védelmi rendszerek másik fejlesztési ágát egyfajta harckocsira optimalizált légvédelmi rendszerhez lehetne hasonlítani”

Ugyanis ezek a rendszerek a besugárzásjelzőkön túl már általában többspektrumú, Doppler elven működő radarokkal is fel vannak szerelve. Hasonlóan egy légvédelmi üteghez, ahol a fedélzeti lokátorok folyamatosan pásztázzák a környező légteret lehetséges beérkező célpontok után kutatva. Amint egy ilyen, az előzetesen betáplált paraméterekkel egyező pályán és sebességgel érkező páncéltörő eszközt – ami lehet páncéltörő rakéta/gránát vagy akár űrméret alatti páncéltörő nyíllövedék – észlel a rendszer, úgy automatikusan aktiválódik is.

A Trophy rendszer működése

Az elfogás során a vezérlőegység számításai alapján kerül kivetésre egy vagy több elfogó töltet, amelyek a célpont közelében robbanva repeszfelhő képzésével semmisítik meg a beérkező páncéltörő eszközt. Mindez nem jelenti azt, hogy az elfogást követően az adott páncéltörő fegyver nem csapódhatna be a harckocsi páncélzatába, ám a sérülései következtében már nem feltétlen tud elműködni. Vagy ha igen, akkor csak korlátozott páncélátütés mellett.

„Éppen ezért is fontos megjegyezzük, hogy az aktív védelmi rendszerek sosem önmagukban, hanem az adott páncélos passzív védelmével együtt – főpáncélzat, reaktív páncélblokkok, RPG védő hálók stb. – tudnak eredményesek lenni”

Az elhárító töltetekkel operáló aktív védelmi rendszerek legismertebb változatai közt említhetjük az izraeli Trophyt és Iron Fistet, a Honvédség által a Lynx lövészpáncélosokra integrált Rheinmetall-féle Strikeshieldet, illetve orosz oldalról az Arena családot, valamint az egyedül a T-14 Armata számára elérhető Afganitot.

Bár tömeges elterjedésük igazán csak az elmúlt évtizedben indult meg, ám az aktív védelmi rendszerek fejlesztésének kezdete egészen az 1960-as évekig nyúlik vissza, ahol a célt a különböző páncéltörő rakéták elleni újabb, preventív jellegű megoldás jelentette volna. Ugyanis bár tény, hogy a páncéltechnológia fejlődésével – mint a kompozit vagy reaktív páncélzat megjelenése – a harckocsik védelme jelentős minőségi változáson esett át kinetikus és kumulatív elven működő páncéltörő eszközökkel szemben, de azok még mindig csak reaktív, passzív jellegűek voltak.

„Azaz a passzív védelem az adott páncéltörő eszköz beérkezésekor csökkenti le úgy a páncélátütés mértékét, hogy azt mind a harckocsi és mind annak személyzete át tudja vészelni”

Viszont az aktív védelmi rendszerek egyfajta preventív védelmi réteget hoznak létre a harckocsi körül, ahol például a beérkező páncéltörő rakétát még a becsapódás előtt lehetne semlegesíteni. Így gyakorlatilag mind a fő, mind a kiegészítő páncélzat sértetlen/minimálisan sérült maradhat és jelentősen megnőne a túlélés esélye. Mindez persze nem negligálja a megfelelő fizikai páncélvédelem szükségességét – beleértve a reaktív páncélzatét – csak éppen egy extra, nagy távolságú réteggel egészíti ki azt.

StrikeShield aktív védelmi rendszer

Az aktív védelmi rendszerek esetében kezdetben pont a szovjet fél volt az, aki nyugati társait megelőzve már 1983-ban rendszeresítette az első működőképes típust a Drozd képében. Bár eredetileg a Drozdot az újabb generációs harckocsik – T-64/72/80 – kapták volna meg, ám végül különböző problémák miatt az 250 darab T-55A harckocsira került integrálásra T-55AD típusjel mellett. Később a Drozd az általunk már részletesen bemutatott T-62 családon is megjelent.

„Szovjet beszámolók szerint a Drozd az afganisztáni háborút is korlátozottan megjárta, ahol a megszerzett tapasztalatokat a mérnökök felhasználták az átdolgozott Drozd-2, valamint végső soron az Arena kifejlesztéséhez”

Viszont ekkoriban nem a Drozd volt az egyetlen aktív védelmi rendszer, amely fejlesztés alatt állt a Szovjetunióban. Részben a Drozd működése kapcsán felmerült problémák, részben a szovjet védelmi ipar intrikus működési jellegétől fogva Tula mellett a kolomnai gépgyár is előállt egy konkurens fejlesztéssel Sahtyor-1 néven. Utóbbi unokája lényegében az Arena és az Arena-M, amelynek fejlesztése mindvégig a Drozddal párhuzamosan haladt.

Ami a Drozddal kapcsolatos problémákat illeti, azok nagyrészt a korlátozott védelemre koncentrálódtak, ahol a rendszer elméletben hiába tudott volna akár 80 százalékos elfogási rátát produkálni, ám csupán a szemből érkező célpontok esetében. Ráadásul az adott, 20 fokos szektorért felelős konténerek újratöltése már 2 elfogás után szükségessé vált. Mindezt kombinálva a 350 milliszekundumos reakcióidővel, a Drozd valós körülmények közt csak korlátozott eredményességgel bírt.

„A felsorolt problémák orvoslására a már említett Drozd-2 modernizáció szolgált volna 360 fokos körkörös lefedettséggel, fejlettebb – és kisebb méretű, illetve energiafelvételű – elektronikával és a megnövelt számú vetőtöltettel”

Viszont hasonlóan számtalan előremutató és csúcstechnológiát jelentő szovjet fejlesztéshez, a Drozd és az Arena aktív védelmi rendszerek karrierjét, illetve azok nagyobb számban történő rendszeresítését ismételten csak a Szovjetunió széthullása, valamint az azt követő katasztrofális 90-es évek törték keresztbe. Mind az Arenát, mind a Drozd-2-t megpróbálták a tervezőirodák az exportpiacokon értékesíteni, ám eredménytelenül.

Jól mutatja az orosz hadiipar pénztelenségét és az akkori kor teljesen eltérő politikai viszonyait, hogy az évtized egyik, ha nem legnagyobb bizniszének ígérkező török harckocsitender esetében mind a Leopard 2, mind az M1A2 Abrams esetében felmerült az Arena integrációjának lehetősége. Sőt, mint ahogyan az az egykori Daimler-Benz Aerospace nyilvánosságra hozott dokumentumaiból kiderül, a német cég a Leopard 1 és 2 típusok esetében kifejezetten érdeklődött az Arena nagyobb körben történő rendszeresítése iránt.

„Viszont a 90-es évekből most ugorjunk vissza 2024-be, hogy megtudjuk mégis pontosan mire képes az Arena aktív védelmi rendszer”

Ahogy más esetekben, úgy jelen helyzetben is fontos megjegyezzük, hogy bár a modernizáción átesett Arena-M bemutatására már 2017-ben sor került, ám sok esetben csak a 2000-es évekből származó kisebb mértékben átdolgozott Arena-E kapcsán rendelkezünk információkkal. Részleteiben nem ismert, hogy pontosan milyen változtatásokat eszközöltek a mérnökök az Arena-M-en az Arena-E-hez képest, illetve milyen további kiegészítők jelentek meg a 2022 februárja óta zajló ukrajnai háború tapasztalatai alapján.

Arena-E promóciós videó

Műszaki paramétereit illetően az Arena család esetében 20 méter feletti minimális elfogási távolságról beszélhetünk, azaz az ezen körön belülről indított páncéltörő eszközök esetében a rendszer nem képes a beérkező célpontokat elfogni. Utóbbi probléma főképp városi harcok esetében fordulhat elő, ahogyan azt egyes, a Gázai-övezetben készült videókon is megfigyelhettük. Már amelyik esetben egyáltalán az aktív védelmi rendszer be volt kapcsolva a Merkava harckocsikon, de arról majd később.

„Az Arena esetében az elfogásra a harckocsitól számított maximális 50 méteres körön belül kerülhet sor, ám a pontos érték leginkább a beérkező célpont sebességétől függ”

Természetesen az indítás automatikusan, a személyzet beavatkozása nélkül történik. Reakcióidő tekintetében az eredeti Drozd 350 milliszekundumával szemben az Arena 40-70 ezredmásodperces értékkel bír, ami az egyik legjobb a kategóriájában. Becslések szerint az izraeli Trophy 300-350, a dél-koreai KAPS 200-300, míg a francia Diamant 100 milliszekundumos reakcióidővel rendelkezik, míg ugyanezen érték a jelenlegi csúcstartóként számon tartott Strikeshield esetében 0,56 ezredmásodperc. Igaz utóbbit egyelőre csak a Rheinmetall saját bevallása támasztja alá.

A javadalmazás pontos volumene nem ismert, ám miután az Arena-M 12 darab indítókonténerrel rendelkezik, amelyek egyenként nagyjából 2 töltetet tartalmaznak, így valószínűsíthető, hogy az elhárító töltetek száma 24 körül alakulhat. Persze az ukrajnai tapasztalatok fényében kérdés, hogy a mérnökök az átdogozott Arena-M esetében megnövelték-e – és ha igen mennyivel – az elhárító töltetek számát az FPV drónok által jelentett fenyegetésre adandó válaszként.

„Vagy esetlegesen a Pancir-SzMD-E rendszerhez tartozó TKB-1055 rakéta mintájára nincsen-e fejlesztés alatt olyan, kifejezetten FPV drónok ellen szolgáló, kisebb méretű elhárító töltet, amelyekből egy konténerbe több darab fér be, megnövelve az elérhető lőszerkészlet mennyiségét”

Horizontálisan az Arena-M az Arena család többi tagjához hasonlóan 270 fokos körkörös védelmet biztosít, azaz a rendelkezésre álló 30 fokosra bontott észlelési szektorok a harckocsit a frontálisan és oldalsó irányból támadó páncéltörő eszközök ellen védik. Szintén nem ismert, hogy az Arena-M milyen mértékben képes az adott eszközt a felülről, úgynevezett top-attack módban támadó páncéltörő rakétáktól, illetve a hasonló pályán érkező FPV drónokkal szemben megvédeni.

Ám miután elméletben a képesség a gyártó szerint az Arena-E esetében is elérhető volt, így utóbbit az Arena-M is magában hordozhatja. Szintén kérdés, hogy az ukrajnai tapasztalatok alapján nem tervezik-e az orosz mérnökök a körkörös védelem kibővítését 360 fokosra, mivel sok ukrán drónfelvétel esetében láthatjuk azt, hogy az FPV drón kifejezetten a harckocsi mögül érkezik be.

„Maga az elfogás a már korábban felvázolt kinetikus elven működő aktív védelmi rendszereknek megfelelően történik, azaz a célpont azonosítását követően az Arena-M egy repeszképző elhárító töltetet indít”

Ám a töltet nem egyenesen a beérkező célpont irányába indul meg, hanem a kivetés felfelé, nagyjából 40 fokos szögben történik, ahol az elműködés során egy kúp alakú nagyobb repeszfelhő képződik, növelve a megsemmisítés esélyét. Orosz beszámolók szerint az elhárító töltet a légvédelmi rakétákhoz hasonlóan képes a menet közbeni pályakorrekcióra. Az elfogás 70-1200 m/s – 252-4320 km/h – sebességgel érkező célpontok esetében lehetséges, ahol a harckocsi közelében található gyalogságnak egy 25-30 méteres biztonsági távolságot kell a járműtől tartania.

Az elfogás élőben

Az Arena integrációját illetően a rendszer elemei könnyen felszerelhetőek a már meglévő harckocsi állományra – sőt a BMP-3 lövészpáncélosra is –, ahol például a kivető töltetek konténereit az eddig szintén egyéb célokat szolgáló tárolók helyére lehet beilleszteni a torony oldalán és hátulján. Persze ezzel az eddig meglévő, szerszámok, pótalkatrészek, valamint a személyzet személyes és egyéb tárgyainak számára rendelkezésre álló tárolókapacitás megszűnik, de utóbbit ellensúlyozzák a megnövekedett túlélési esélyek.

A vezérlőegység a harckocsin belül kerül elhelyezésre, nagyjából 30 dm3-nyi teret foglalva. A teljes rendszer tömege 1100-1300 kilogramm között alakul, kevesebb, mint 1 kW áramfelvétel mellett. Az Arena-E esetében a gyártó maximálisan 8 órányi folyamatos működési időt adott meg, amely vélhetően az Arena-M-nél már jóval magasabb.

„Ellenben mint minden fegyver esetében, úgy az aktív védelmi rendszereknek is megvannak a problémáik, hiányosságaik”

Mint korábban már említettük, nem szabad a védelem esetében kizárólag az aktív védelmi rendszerekre hagyatkozni, mivel azok csak kiegészítik és nem kiváltják a passzív megoldásokat. Még a leginkább optimális körülmények mellett sem biztosítható a 100 százalékos elfogás, illetve a fentebb felvázolt kinematikai problémák miatt az elfogott páncéltörő eszközök becsapódhatnak a páncélzatba. Becsapódás esetén döntően az elfogott eszköz robbanófeje már nem tud elműködni, ám sosem szabad a kivételeket kizárni.

Az aktív védelmi rendszerek már említett egyik problémája, hogy városi környezetben a kis távolságok miatt csak korlátozottan használhatóak. Hasonlóan a légvédelmi rendszerekhez, a távolsággal arányosan – és a sebesség növelésével – a rendelkezésre álló reakcióidő is csökken, redukálva az eredményes elfogás valószínűségét. Nem véletlen, hogy az aktív védelmi rendszerek esetében létezik a fentebb említett minimális indítási távolság, amelyen belül egyszerűen nem képesek elfogni a beérkező rakétákat.

„Mindezen tovább súlyosbít a gyalogság jelenléte”

Avagy közvetlen gyalogsági támogatás mellett nem lehet alkalmazni a harckocsik, illetve egyéb páncélozott járművek aktív védelmi rendszereit, mivel abban az esetben az elműködő elhárító töltet súlyos vagy akár halálos sérüléseket is okozhat a környező területen tartózkodó gyalogságnak. Az Arenánál ezt egy 25-30 méteres zónában határozták meg, míg a Trophy esetében a gyártó „pár méteres” távolságot említ, ami vélhetően egy nagyjából 10 méteres kört takarhat.

Sikeres Trophy elfogás

A probléma részben a reaktív páncélzat alkalmazása során is fennáll, ám a kisebb robbanóerő miatt csak korlátozott mértékben. Továbbá miután a harckocsik a városi harcok kivételével nem közvetlen, hanem közvetett vagy nagyobb távolságból történő gyalogsági támogatás mellett harcolnak, így nem minden esetben okoz az aktív védelmi rendszerek alkalmazása problémát.

Viszont ahogy azt a gázai harcok kezdetén láthattuk, több esetben az izraeli Merkavák letakart érzékelős – azaz kikapcsolt – aktív védelmi rendszerekkel indultak harcba, pont a városi környezet és a gyalogság védelme miatt. Kérdés, hogy ez szándékos volt-e a személyzet részéről, vagy mulasztás, miután nem álltak még át teljesen a békeidei „üzemmenetről” a háborúsra. Viszont ilyen esetekben mondanunk sem kell, hogy a kikapcsolt aktív védelmi rendszerek semmilyen extra védelmet nem tudnak nyújtani.

„Az aktív védelmi rendszerek másik problémája azok alapvető működéséből adódik”

Avagy miután a beérkező célpontok felderítése radarhullámok segítségével történik, így a szárazföldi radarállomások vagy a vadászgépek fedélzeti lokátoraihoz hasonlóan az innen származó rádiósugárzást képes az ellenfél elektronikus felderítése – ELINT – észlelni. A radarhullámok forrásának beazonosítását követően pedig csak idő kérdése az adott harcjármű pontos helyzetének meghatározása.

A lehetséges detektálási távolságok

Ráadásul az alkalmazott fedélzeti radarok energiaszintjétől függően az azonosítási távolság nagyban változhat, amely a Rheinmetall szerint elérheti akár a 21 kilométeres távolságot is. Természetesen optimális körülmények közt. Nem véletlen, hogy a StrikeShield fejlesztésekor a düsseldorfi cég kiemelt hangsúlyt fektetett az „elektronikai lábnyom” minimalizálására, amely az alkalmazott ELINT felderítés jellegétől függően 350 méter és 6 kilométer között változhat.

„Az aktív védelmi rendszerek további problémáját maga az integráció jelenti”

Avagy lényegében az Armata – és a Merkava IV – kivételével a meglévő, rendszeresített generáció esetében a tervezés során még nem számoltak az aktív védelmi rendszerek lehetőségével. Így viszont az aktív védelem elemeinek felszerelése a maximális működési eredményesség érdekében mindenképpen valamilyen szintű kompromisszumot igényel a tervezők oldaláról. Mint ahogyan azt a Leopard 2A8 vagy éppen a legújabb T-90M esetében láthatjuk a végsőnek tekintett változaton az érzékelők egy része közvetlenül a torony frontpáncélzatán helyezkednek el.

Igen, azon a frontpáncélon, amely a leginkább ki van téve az ellenséges támadásoknak, legyen szó kézifegyverzetről, páncéltörő rakétákról vagy éppen gépágyúlőszerről. Nem véletlen, hogy az idei Eurosatory haditechnikai kiállításon bemutatott Leopard 2 A-RC 3.0 technológiai demonstrátoron már átdolgozva – ám továbbra is kitett helyen – kerültek a Trophy rendszer radarjai felszerelésre.

Leopard 2 A-RC 3.0

De nem sokkal jobb a helyzet az M1 Abrams vagy Challenger 2 esetében sem, ahol bár nem a frontpáncélzaton, hanem attól hátrébb, egyfajta nyúlványokon fészkelnek a Trophy rendszer radarjai. Megint csak, nem éppen optimális helyen az eszköz harctéri túlélési esélyeit illetően, viszont egyéb elhelyezéssel nem, vagy csak korlátozottan lehetett volna biztosítani az Trophy esetében szükséges 360 fokos lefedettséget, főképp a szemből érkező fenyegetésekkel szemben.

„Egyszerűen, mivel a régebbi típusok esetében a torony kialakításakor a tervezők még nem számoltak az aktív védelmi rendszerek érzékelőinek páncélzatba történő integrálásával, úgy azokat csakis a páncélon felül lehet a fentebb mutatott szerencsétlen módokon elhelyezni”

Persze az orosz mérnökök az Arena esetében már korábban próbálkoztak alternatív megoldásokkal is, mint a T-72M1M árbócos kialakítása, ám az egyik oldalól szintén jelentősen kitette a felderítő radart az ellenséges támadásoknak, másrészt részben blokkolta a parancsnok látómezejét, ezáltal konkrétan csökkentve a harckocsi harcértékét.

Nem véletlen, hogy a 2010-es évek elején bemutatott, ismét átdolgozott Arena-E – és így az Arena-M is – szakított az árbócos kialakítással, széttelepítve az érzékelőket.

„Az aktív védelmi rendszerek hiányosságai kapcsán nem szabad kifelejtsük az FPV típusú drónok jelentette problémát sem, amelyek ellen gyakorlatilag a mai napig nem létezik megfelelő ellenszer”

Az aktív védelmi rendszereknél ugyanis a problémát az jelenti, hogy csak egy bizonyos, minimális és maximális limittel meghatározott sebességtartományon belül működnek. Az FPV típusú drónok esetében pedig előbbi jelenti a kihívást, ugyanis sok esetben azok maximális sebessége el sem éri azt a szintet, ami aktiválná az aktív védelmi rendszert.

FPV drónok támadása

Ráadásul még ha ez nem lenne elég, az FPV drónok nem is feltétlen maximális sebességgel közelítik meg célpontjukat, miután a drónkezelő helyzettől függően saját maga választhatja meg a kívánt becsapódási sebességet. Az ukrajnai háború során sok esetben láthattunk olyat oldaltól függetlenül, hogy az FPV drón becsapódás előtt kifejezetten lelassított, vagy éppen lebegő üzemmódba váltott át és onnan vitte be a végső csapást az adott harcjárműre.

„Minderre lehetne azt mondani, hogy akkor vegyük lejjebb az aktiválás minimális sebességkorlátját, ám az nem véletlenül van olyan szinten ahol”

A minimális célsebesség nagy arányú lecsökkentése túlságosan sok fals pozitív indítást eredményezne, ahol sarkosítva akár egy madárt is ellenséges rakétának vagy légijárműnek tekintene az aktív védelmi rendszer. Továbbá a túlságosan alacsony minimális indítási sebesség a számítási kapacitásokat is túlzottan leterhelné, könnyebben túlterhelhetővé téve az aktív védelmi rendszert.

A kiegészítő páncélzatok fejlődésének „csúcsát” jelenleg az úgynevezett teknős tankok jelentik

Másik oldalról az aktív védelmi rendszerek semmilyen módon sem kompatibilisek az ukrán háború egyik szimbólumává vált kiegészítő rácspáncélzattal, ismertebb nevén tyúkketrecekkel/cope cage-ekkel. Megint csak a problémát az aktív védelmi rendszerek működési elve jelenti, ahol a kiegészítő páncélzat nem csupán az érzékelők működését blokkolja, de elműködés esetén az elfogó töltet konkrétan a személyzet arcába robbanna. Így viszont a harckocsi személyzetének választania kell, inkább marad a már bevált tyúkketreceknél aktív védelem nélkül, vagy utóbbi mellett teszi le voksát.

„Idővel lehetséges, hogy a technológia fejlődésével eltűnnek a tyúkketrecek és helyüket átveszi az aktív védelmi rendszerek, elektronikus zavaróberendezések és az ezekbe integrált távirányított fegyverrendszerek – RCWS – kombinációja”

Avagy mindezt úgy lehetne elképzeljük, hogy az aktív védelmi rendszerhez tartozó elektrooptikai és radaros érzékelők képesek lennének felderíteni a beérkező drónokat, amelyeket vagy a fedélzeti zavaróberendezések ártalmatlanítanának, vagy a távirányított fegyverrendszer – géppuska vagy gépágyú – semmisítene meg.

Egy lehetséges elfogás menete 

Esetleg a már említett csökkentett tömegű elhárító töltet fogná el a beérkező veszélyforrást. Továbbá felhasználva a gépi tanulás és a mesterséges intelligencia fejlődése adta lehetőségeket, az FPV drónok ellen magát az aktív védelmi rendszert is „be lehetne tanítani” különböző bevetési profilokra adaptálva, növelve a potenciális elfogás lehetőségét.

„Persze az igazán nagy ugrást jelentő megoldást a lézerfegyverek fedélzeti integrációja jelentené drónvédelmi szerepkörben.”

Ám a technológia jelenlegi szintje mellett minderre vélhetően még évtizedeket kell várjunk. Ráadásul a problémát nem csupán a megfelelő energiájú lézerek jelentik, hanem hogy ezek magas energiafelvételét a harckocsi mégis milyen módon tudná biztosítani.