//Derűre há’ ború?

Derűre há’ ború?

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Az egyhangúság megfojt, a sokszínűség idegesít. Egyedül a felfordulás hozhat megnyugvást.”

Shayat Cout Pho

Tudom, valami üdítőbbet várnának tőlem ezekben az ínséges időkben – de nekem sincsen jó hírem. Az van, ami van és ez még egy darabig rosszabb is lesz. Aztán pedig olyan jó lesz, amilyennel még nem találkoztunk. Apropó! Jó hír. Nagymamám, aki életre termett asszony volt – s megjárta az Elsőt, a Másodikat, a padlás-söprő Rákosisat, a dejó-nekünk Kádárosat – mindig azt mondta:

„fiam, az a jó hír, ha reggel kimész és látod, hogy még megvan a disznónk”

Csuda érdekes, de korunk embere elszokott a jó hírtől. Az utóbbi húsz – harminc évben annyi jó hírt hallottunk, hogy megcsömörlöttünk tőle. Ránk tört az a betegség, amely az alkoholistákat, és úgy általában a függőségekkel küzdőket kergeti – „a mindig többet és többet” szindróma. Ha jön egy jó hír, holnapra kettőt szeretnék. Elkönyveltük, hogy a rossz hír után mindig kell jönni egy jó hírnek. Aztán rendesen magunk alá kerülünk, ha elmarad. Legyünk őszinték, ma már annak sem tudunk örülni, ha reggel röfögni halljuk a disznónkat. Nekünk több disznó kell! Több röfögés! Azonnal netet nyitunk és világgá kürtöljük elégedetlenségünket. Természetesen akad pár jóbarát, ismerős, kibic és kókler, aki éppen valami felkiáltásra várt – kész a flashmob (magyarítva: villámcsődület). Már csak egy iránymutató politikusnak (vagy árnyékkörének) kell felfigyelni a jelenségre és kész a barikád. Hasznot szimatoló nemzetközi egyletek soros-színes forradalmakat sejtenek a megmozdulásban, s előkapják a már jól kidolgozott stratégiákat, templéteket, és kezdődhet a felfordulás.

„Tuti, hogy akad olyan kormány, oligarcha, tőkés és adakozó szellemű alapítvány, aki pénzt is öl az akcióba, hiszen nekik a zavaros víz olyan, mint tavaszi szántott földnek a vetés. A végén pedig már senki sem emlékszik a mi disznónkra!”

A napokban Belaruszban valaki felkiáltott, hogy kevés a röfögés, de sok a disznó (vagy tán’ fordítva). A további eseményeket már tudjuk a sajtóból és egyéb azonnal szenzációt keltő szag-értőtől. Történt, ami történt – és az fog történni, ami történni képes. Én azonban egy roppant érdekes jelenségre szeretnék rávilágítani zseblámpámmal. Mégpedig Litvánia és a litván társadalom, valamint vezetőinek a viselkedésére a belorusz események kapcsán.

„Ez a piciny ország az utóbbi napokban kegyetlen izgalomba jött, és a felbolydult méhkas képét demonstrálta a nagyvilág felé”

Röviden a háttér: nem nagy terület (65 200 km²), élnek rajta majd’ 2,8 millióan. Harcos nép, de történelme során akkor tudott nagyobb érdemet elérni, ha összefogott valakivel. A II. Nagy Felfordulás során úgy alakult, hogy Sztálin még bevette őket a csapatba. Minden bizonnyal ez így is történhetett, mert a nagy machinátorról (az ez idáig Földünkön élt egyetlen generalisszimusz) az a legenda (is) járta, mikor például szóba került Lengyelország sorsa, csak megvakarta fejét, majd azt mondta – nem tudjuk eltartani őket… Szóval a litvánok – lezárva addigi történelmüket – (kénytelen-kelletlen) szovjetesítve lettek (1940. augusztus 03.).

Ezt a pillanatot – mikor a Litván Népi Tanács (Szejm), minden bizonnyal a német agresszió elől menkültében hozott döntése alapján Litván Szocialista Köztársaság formára változtatta az ország államrendjét – egy litván ember soha meg nem fogja bocsájtani a világnak. 1990. március 11-én – máig vitatott körülmények között – zavargás tört ki egy békés demonstráció során – felfordulás, majd új rend. A körülmények olyanok voltak, hogy lazán ki tudták kiáltani a Litván Köztársaságot, melyet a Gorbacsov vezette szovjet hatalom 1991. augusztus 17-én el is ismert. Aztán a szokásos bársonyos koreográfia: NATO, EU-Euro, Frankofónia Nemzetközi Szervezete (Fr. Organisation Internationale de la Francophonie, OIF), WADA, Nemzetközi Nőegylet, Gender Világtanács és egyéb olyan mérvadó egylet, amely egy nemzetet be szokott integrálni a nyugati világ sodrába.

„Nos, az újkori litván nép – mely etnikai összetételében még mindig rendesen hordozza Sztálin keze nyomát –, (EU-s pénzen) teljes vállszélességgel kiállt a belorusz felfordulás mellett. Néptánc, körtánc, piknik, hallelúja – Covid idején. Szép dolog”

A megmozdulásban azonban fel lehetett ismerni a következő jelenségeket: Az országban felgyülemlett belpolitikai gőz szélnek eresztése, egy közös (teljesen érdektelen, semleges) cél megnevezésével. Küldetés a szovjetek és a (meglátásuk szerint) velük egy ritmusra járó oroszok hegemóniai törekvése ellen. A legutóbbi fájdalmuk, a nyakukra épített Belorusz Atomerőmű elleni tiltakozás, valamint előkészületek az októberi parlamenti választásokra.  Belarusz és az ottani felfordulás, a kétségbeesett belorusz nép, csak ötöd – hatodlagos szempont volt. Az adott flashmob nem erről szólt.

„Én úgy vélem a Litvániaihoz hasonló gondolatsor mentén áll össze ma a világban az összes felfordulás-góc, legyen az bel- vagy (jobb esetben) külpolitikai irányultságú. Borítani, gőzt kiengedni”

 A nyugati típusú társadalmak egy irányba lüktetnek: elégedetlenség azzal, ami van, és majd meglátjuk mi lesz. A meghirdetett szlogen: „Megmondom mi a rossz abban, ami van – ami van!” Kevés a jó hír még több kell! Elég a jóból – még jobb kell! Természetes folyamat – a régit el kell törölni, hogy helyet csináljunk az újnak. Egy tömött buszra csak akkor lehet felszállni, ha valaki leszállt. Valóban ez történik? Azt szoktam mondani, az optimista abban is különbözik a másiktól, hogy elhiszi, a dolgok mindig jobb irányba mennek – aztán megtapasztalva a valóságot, visszahuppan a pesszimista mellé és újra optimistává lesz.

„Én úgy látom – bár, remélem tévedek, s erre jó okot ad, hogy gyengül a látásom, hiszen már + 2-es olvasó szemüveget használok – olyan átalakulási folyamat megy végbe napjainkban a Földünkön, amely akár felérhet egy világháborúval, tán’ nevezhetjük a harmadiknak is”

Az atombomba megjelenését követően az emberiség tisztába került azzal, hogy a következő csatákat már csak lokális szinten lehet megvívni fegyverekkel, mert ellenkező esetben a humán kipusztul. Ezzel tehát a világméretű úgynevezett „Hot War” (meleg háború) időszakát lezártuk. Erre kitaláltuk a „hideg háború” (Cold War) intézményét. Ennek is meg volt a maga hozadéka-vesztesége, mindkét oldalon. Talán az emberáldozat kisebb volt. Lezajlott.

Most pedig a „langyos háború” (Tepid War) idejét éljük meg. Míg az előző kettő ideológiák mentén szerveződött, addig ez utóbbi egy otrombának tűnő vírus, a koronás Covid-19 kapcsán kezd kibontakozni. Az emberáldozatok pedig (többnyire) azok az embertársaink, akik krónikus betegségeit ma a fejlettebb orvostudomány egész jól elkezelgeti. Ötven évvel ezelőtt őket már elengedtük volna, tehetetlenségünk folytán. Erre most meg jön egy vírus. A „háború” eddig érintett áldozatainak száma közelít a 28 millióhoz, és bizony majd’ egy millióan (pántlikázottan!) már oda is vesztek.

Mondhatnánk, hogy ez nem is olyan sok, hiszen csak az idén, a mai napig (2020. szeptember közepe) kb. 41 millióan haltak meg, viszont kb. 97 millióan születtek. De ne fogjuk, kérem ezt így fel! Mert könnyen tévútra futunk.

„A Covid vírus áldozatai amellett, hogy az emberiség számára egy eddig ismeretlen kórral küzdenek meg – eszmei értéket is hordoznak! A rájuk fókuszált figyelem olyan gazdasági hatásokkal bír, mely felér az eddigi legnagyobb világválságok, valamint világháborúk csapásaival”

Meglehet, úgy tűnhet túlzásokba esek, de jó tudni, hogy a Langyos Háború még javában folyik. Lehet, egy illúzió-várat rombolok most le, de jelzem, a kifejlesztés alatt lévő korona-ellenes vakcina nem fog hatni a gazdasági folyamatokra! Senkinek sem pótolja az elveszett munkahelyét és a GDP-t sem pörgeti fel.

Tegyük egy picit arrébb a vírust, és helyezzük helyébe a kérdést: miért is jutottunk el ide, ahol most vagyunk? Körmönfontan úgy fogalmaznám meg, hogy ide mindig el szoktunk jutni, mikor többet veszünk ki onnan, ahol kevesebb van. Megpróbálok mentegetőzni. Szóval arra gondolok, hogy ma már a templom egere is személygépkocsival jár be dolgozni – megteheti, hisz az asszonynak saját kocsija van. Hetente nagybevásárlást tart a családdal a helyi búzatáblán (évi 4-5 tonna/hektár termésátlag). Évente legalább egyszer leugrik az Adriára/Balatonra/kolbász fesztiválra és igényeinek megfelelően legalább öt mobilt tart családi körben.

„A templom egereinek fogyasztói társadalma – nagyjából minden anyagi helyzetben, a csórótól a dúsgazdagig – olyan szinten felpörgött, hogy óvatos becslések szerint csak az EU-ban évi körülbelül 2600 millió tonna szemetet termel (átlagban mintegy 5000 tonna egy templomi egérre lebontva!)”

Így a sorok közé rejtve említem meg, hogy például a litván pockok fejenként ezen jelentős mennyiségből 2,5 tonnát hordanak össze. Igazán azonban a finnugor körbe tartozó, északi csapat büszkélkedhet a mezei rágcsálók éves trófeájával! A szorgos finn templomi egerek körülbelül 22 500 tonnát, míg legközelebbi rokonaik az észtek 18 500 tonnát hordanak össze per capita egy év alatt.

Sokat töprengtem az okon, míg rájöttem, hogy az északiak rengeteg halat esznek, márpedig egy hal legalább felét (fejét, csontjai és egyéb belső szerveit) nem vagyunk képesek hasznosítani – tehát hulladék. Ami azonban még megdöbbentőbb, hogy a megtermelt resztli nagyjából 15 százaléka kidobott élelmiszer, úgy 10 százaléka csomagolóanyag, 15 százaléka leselejtezett használati cikk (ruhanemű, készülékek, berendezések, gépjárművek stb.) 30 százalék (többnyire) az előbbiek előállítása során keletkező ipari hulladék, körülbelül 30 százalék pedig egyéb (javarészt ártalmas, levegőbe, földbe és vizekbe kerülő, szennyeződés).

„A goromba az, hogy összes szemetükből az egérhad mindössze körülbelül 5-10 százalékot tud újra hasznosítani, a többi meg – a szó szoros értelmében – nyakukon marad. Bizonyára önök is láttak már olyat, hogy egy egér rohangált fel s alá egy üres joghurtos dobozzal a nyakán”

Nos, a természet törvényei kezdik megelégelni a templomi pockok féktelen dőzsölését. Annál is inkább, mert már maga a természet is zsugorodik. Csak az idén 3,5 millió hektár erdőt rágtak szét az egerek! Hát csoda, ha a Föld kezd ellenük fordulni!? Tovább sújtja őket az a körülmény is, hogy a templom gazdasági ügyeiért felelős Apostoli Szentszék, valamint az alá beosztott eklézsia úgy állította össze az egyházközösség gazdaság mechanizmusát, hogy az nem képes kezelni a féktelenséget. Ha túlpörög a fogyasztás, a persely kiürül, és ekkor dől az egész sekrestye, borul az oltár és a karzat (a 33110 darab síppal és a 449 regiszterrel rendelkező) orgonával együtt. Egerek pedig, ki merre lát, be a vetésbe. Talán el sem tudják képzelni, de ezen a helyzeten már a hívek fohásza sem fog segíteni, hiszen őket is viszi a törmelék.

„Ezek után hogyan lenne jó hírem? Azt javaslom, próbáljunk megelégedni azzal, hogy mikor reggel kimegyünk, még röfögni halljuk az egyetlen malacunkat”

Tárjuk szét karunkat, vegyünk egy nagy levegőt, fújjuk ki és mondjuk ki bátran: de jó, hogy élünk! Aztán nézzük meg a FB-t, és csak mosolyogjunk azokon, akik száz malaccal és napi 268 röfögéssel sem elégedettek.

Aztán pedig hallgassunk meg egy orosz anekdotát, amely így hangzik:

– Doktor úr, miért ilyen borzalmasak a leleteim eredményei?

– Mennyit fizetett a vizsgálatokért?

– Semennyit, hiszen TB támogatással vizsgáltak.

– Ja, hát akkor ne csodálkozzon, ha nem kap jó hírt!

MEGOSZTÁS