„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„A világ azonban megváltozott az amerikai érdekek érvényesítése szempontjából Trump politikája csupán az eszközeiben és a stílusában tér el az elődeiétől. Egy amerikai elnökváltás tehát csak a stíluson változtatna, így újra lehet majd úgy tenni, mintha a kapcsolatok szereteten alapulnának, nem pedig kényszeren. Egyelőre azonban Európának el kell viselnie ezt a bánásmódot, mert nincs más alternatívája”
Fotó:EUROPRESS/Mandel NGAN/AFP
A probléma gyökere, hogy az Egyesült Államok soha nem volt érdekelt egy erős Európában, és végig ellenőrzés alatt akarta tartani az Európai Uniót. Ez a helyzet kényelmes volt Európának, hiszen a biztonságát egy önként vállalt puha vazallusi szerep mellett az Egyesült Államok garantálta. De elfogadható volt Amerika számára is, hiszen Európát rövid pórázon tartva demonstrálhatta a transzatlanti egységet. Csakhogy a világ közben átalakulóban van, Washington globális befolyása gyengül, Európa mély válságba süllyedt, a kontinens peremén pedig háború dúl. Ehhez jött még Trump visszatérésével az amerikai nemzetbiztonsági stratégia változása, amelyben Európa már problémaként jelenik meg, és maga a NATO is kisebb prioritást élvez.
„Mélyíti az atlanti közösségen belüli válságot a konzervatív szuverenista Trump és a progresszivista globalista európai fősodor közötti szembenállás”
Ennek jegyében Európának minimum meg kell fizetnie a biztonság árát, közben pedig erősítenie kell a védelmi képességeit. Magyarán, idővel meg kell tudnia védeni magát. Emellett a Fehér Ház mélyíti az Európán belüli ellentéteket is azzal, hogy nyíltan támogatja/használja a szuverenista erőket a liberális globalista fősodor elleni harcában. Ráadásul ezekkel az új realitásokkal Trump és csapata a maga kéretlen stílusában szembesíti Európát.
A jelenlegi helyzetet, az európai csalódottságot jól fogalmazta meg még Davosban a belga miniszterelnök, amikor kijelentette, Washington már nem tekinthető szövetségesnek, vagyis az atlanti korszak nyolcvan éve végérvényesen véget ért. Ami pedig Trump grönlandi offenzíváját illeti, borúlátóan csak annyit jegyzett meg, boldog vazallusnak lenni egy dolog, nyomorult rabszolgának pedig egy egészen másik. Bart De Wever abban nincs igaza, hogy véget ért volna az atlanti korszak. Ez a szövetségesi viszony csupán átalakul. Azóta a válság csak elmélyült, miután Európa vonakodik felsorakozni az Egyesült Államok mögé Irán megtámadása után.
„Európa teljes és önkéntes függősége az Egyesült Államoktól nem volt vita tárgya, azt egyszerűen adottnak vették. Stratégiai autonómiának nevezték, de valójában szoros transzatlanti kapcsolatokat jelentett egy olyan szövetségben, amelyben természetesen az Egyesült Államok a vezető partner”
De még ennek a kapcsolatnak is voltak normái és keretei. Ezért aztán Európát pofonként érte, hogy az amerikaiak ilyen nyíltan szembesítették a valósággal, és érzékeltették a valódi erőviszonyokat. Eddig erről nem illett beszélni. Mindenki tudta, ki a főnök és ki hozza a döntéseket, de nem foglalkoztak vele. Most viszont új seriff érkezett a városba, és olyan stílusban adja Európa tudtára az új szabályokat, mint egy vadnyugati seriff. Trump nem udvariaskodik, az EU pedig kénytelen hangosan elismerni, amit korábban csendben elismert. Ez pszichológiai értelemben kellemetlen, de valójában nem az elfogadás vagy elutasítás kérdése. Az elfogadás mindig is megvolt. Az európaiaknak nyíltan be kell ismerniük, hogy ma nincs alternatívájuk a függőség kiváltására. Még reménykednek abban, hogy „kiülik” Trumpot, visszatérnek a demokraták, és visszaáll a régi rend a transzatlanti viszonyban is.
„A világ azonban megváltozott az amerikai érdekek érvényesítése szempontjából Trump politikája csupán az eszközeiben és a stílusában tér el az elődeiétől. Egy amerikai elnökváltás tehát csak a stíluson változtatna, így újra lehet majd úgy tenni, mintha a kapcsolatok szereteten alapulnának, nem pedig kényszeren. Egyelőre azonban Európának el kell viselnie ezt a bánásmódot, mert nincs más alternatívája”
Európának fel kell készülnie arra, hogy Washington most kemény kézzel, a demokraták visszatérése esetén mézesmázosan, de arra kényszeríti, hogy beálljon a sorba, és azt tegye, amit a nyugati blokk, mint az új világrend egyik pólusa/központja vezetőjeként Amerika diktál. Ez a NATO-n belül is átalakulást hoz egyrészt a biztonság költségeinek tekintetében, másrészt maga a szervezet is kisebb prioritást élvez a multilaterális kapcsolatok helyett a kétoldalúakat előnyben részesítő amerikai politikában. S ha visszatérnek is a demokraták, a változások már visszafordíthatatlanok.
„Ennek a folyamatnak a következménye az Európai Unió „nátósodása” egyes funkciók kényszerű átvétele”
Ez az ukrajnai konfliktus kezelése kapcsán már most látszik. Európa most jobb híján Ukrajnát használja proxyként Oroszország ellen, középtávon pedig Ukrajna révén erősítené a védelmi képességeit. Ez Európa további „ukránosodásához” vezet, és amennyiben tényleg az ukrán hadsereg adja majd az európai védelem magját, akkor ezzel Kijev túszul ejti magát az EU-t, ennek minden, nemcsak a belső kohéziót, hanem Oroszországot is érintő következményével.
Azzal is számolni kell bizonyos forgatókönyvek kibontakozása esetén, hogy mind az EU, mind pedig a NATO kiürül, a szervezeti keret megmarad, de a tartalom gyengül. Amerika azonban nem engedi el a NATO-t, hiszen az az érdekérvényesítés egyik fontos eszköze, Európából sem vonul ki, hiszen továbbra is rövid pórázon kell tartania az EU-t, és Európát proxyként használva nyomás alatt Oroszországot. Ez a helyzet azonban egyre feszítőbb Európa számára, még jobban megosztja az eliteket, és végső soron mélyíti a belső megosztottságot.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater