Meddig képes háborúban tartani Ukrajnát Európa?

Döntő szakaszba léphet az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus. Az álláspontok a legfontosabb kérdésekben ugyan még távol állnak egymástól, az ukrán vezetést azonban a fronton, a belpolitikában és diplomáciai téren számára egyaránt mind rosszabbul alakuló helyzet akár belátható időn belül is kompromisszumokra kényszerítheti. Ugyanígy gyengítheti az amerikai rendezési terv feltételeivel szembeni ellenállást az európai támogatás körüli egyre nagyobb bizonytalanság. Európának az e kérdésben egyre jobban rá nehezedő amerikai nyomás közepette ugyanis egyre inkább a saját védelmi képességeinek javítására kell koncentrálnia, és ezt a feladatot már nem válthatja ki azzal, hogy Oroszországgal szemben proxyként használja Ukrajnát. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

„Egyre inkább úgy tűnik tehát, hogy az ukrajnai konfliktus túszává vált Európának előbb-utóbb fontosabb gondjai is lesznek Kijev háborúban tartásánál, és nem garantálhatja kizárólag Ukrajnát proxyként használva a kontinens biztonságát”
Fotó:EUROPRESS/AFP/65TH MECHANIZED BRIGADE OF UKRAINIAN ARMED FORCES/ANDRIY ANDRIYENKO

Az elmúlt hetekben a nyugati médiában egymás után szivárogtak ki az orosz-ukrán háború lezárására született rendezési tervek részletei. Az európai fősodor mindezt úgy tálalta, hogy a Fehér Ház tervezete Ukrajnának szóló diktátum, amely túlságosan figyelembe veszi az orosz érdekeket, az európai szempontokat pedig teljesen figyelmen kívül hagyja. E kommentárok szerint Moszkvának a területeket érintő, Ukrajna státusával és a fegyveres erők méretének korlátozásával kapcsolatos követelései elfogadhatatlanok.

„Az orosz és az amerikai elnök alaszkai találkozóján elért megállapodásokon alapuló 28 pontos amerikai tervezetet kapitulációként utasította el Ukrajna is, és megpróbálta azt felvizezni”

Kijev és Brüsszel szerint az egyetlen lehetséges megoldás az a Moszkvának ultimátumként megfogalmazott európai dokumentum, amely a tárgyalóasztal mellett nyerné meg, vagy hozná ki legalább döntetlenre a frontokon egyértelműen vesztésre álló háborút. Ezt a célt szolgálták a kiszivárogtatások is, amelyeknek most már Moszkva és Washington is igyekszik elejét venni. Brüsszel sarokba szorítva érzi magát, és Andrius Kubilius uniós védelmi biztos szerint eljött az idő, hogy Európa ne az amerikai elnök lépéseit figyelje, hanem önálló béketervet dolgozzon ki Ukrajna számára. A baj ezzel csak az, hogy ismerve az európai fősodor gondolkodását, ez nem a realitásokból indulna ki, és jó eséllyel nem a rendezés, hanem az eszkaláció felé vinné a dolgokat.

„A Kreml közben az anchorage-i megállapodáshoz ragaszkodva az amerikai tervezetet tárgyalási alapnak tekinti, egyes pontjai elfogadhatóak a számára, míg mások nem, az európai-ukrán feltételeket azonban kategórikusan elutasítja. Oroszország egyre magabiztosabb és eltökéltebb, így biztos abban, hogy Vlagyimir Putyin végig fogja vinni ezt a történetet, és eléri az eredetileg kitűzött céljait. Ha lehetséges, diplomáciai, ha pedig szükséges, akkor katonai úton”

A háború lezárását célzó tárgyalásokról a Steve Witkoff elnöki megbízott és Donald Trump veje, Jared Kushner moszkvai látogatása, valamint a Marco Rubio vezetésével ezt követően zajlott újabb amerikai-ukrán egyeztetés után kijelenthető, hogy a felfokozott várakozás ellenére sincs igazán érdemi előrelépés. A feleket a rájuk nehezedő amerikai nyomás sem hozta közelebb a kompromisszumhoz. A tárgyalásokon a legtávolabb a Donbassz, pontosabban az ukrán kivonulás kérdésében állnak egymástól az álláspontok, de a NATO-tagság, az ukrán hadsereg nagysága vagy a biztonsági garanciák tekintetében sincs megegyezés.

„A média most az újabb, ezúttal Berlinben sorra kerülő ukrán-európai-amerikai egyeztetést várta bizakodóan”

Volodimir Zelenszkij, Friedrich Merz, valamint Steve Witkoff találkozójára azután kerül sor, hogy Kijev és európai partnerei átadták Washingtonnak az amerikai béketervezetre vonatkozó módosítási javaslataikat, amelyben a területi engedmények kérdése a felek közötti legnagyobb feszültség forrása. A WSJ beszámolója szerint az európai vezetők eredetileg azt remélték, hogy ezen a hétvégén találkozhatnak Trumppal Európában, a telefonbeszélgetést követően, amely december 10-én zajlott le. Az egyeztetés alatt Donald Trump nyomást gyakorolhatott az európai vezetőkre, hogy vegyék rá Zelenszkijt az amerikai béketerv elfogadására.

„Az média optimizmusát az táplálja, hogy Zelenszkij mintha nagyobb hajlandóságot mutatna a kompromisszumra akár még a területi kérdésekben is. Szavakban legalábbis”

Az ukrán vezetés állítólag olyan engedményt fontolgat, amely néhány hónappal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. A Le Monde információja szerint Kijev elfogadta annak lehetőségét, hogy szabad gazdasági övezeti státussal bíró demilitarizált övezet jöjjön létre a Donbasszban. Persze, csak egy népszavazás után. A The Wall Street Journal szerint ennek a megközelítésnek a lényege az „igen, de…” taktika, amely a legvitatottabb pontok végrehajtásának mechanizmusaira helyezi a hangsúlyt. A lap kiemeli, hogy a stratégia lehetővé teszi Zelenszkij számára, hogy támogassa Trump békeelképzelését, miközben Ukrajnán belül megőrzi politikai tekintélyét. Jó példa erre annak a felvetése, hogy Ukrajna lemond a NATO-tagságról, cserébe az 5-ös cikkelynek megfelelő biztonsági garanciákért. Szóval lényegében nem mond le, a semlegesség alkotmányba foglalásáról pedig hallani sem akar.

A Donbasszon belül kialakítandó demilitarizált övezet ötlete állítólag az Egyesült Államok és több európai kormány nyomására került be az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij által átdolgozott amerikai békejavaslatba, amelyet a napokban küldtek el Donald Trumpnak. A javaslat lényege egy olyan zóna kialakítása, amely mindkét oldalon visszavonulásra kötelezné az ukrán és az orosz erőket is. A térséget – ukrán elképzelés szerint – nemzetközi felügyelet alá helyeznék, akár amerikai részvétellel. A megoldás a koreai mintát idézné, ahol évtizedek óta működik hasonló rendszer. Persze, egyáltalán ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy Kijev ezzel is az időt húzza, mint a Trump által követelt elnökválasztás megtartásának lebegtetésével vagy éppen a népszavazás felvetésével. Közben valójában arra vár, hogy Moszkva mondjon nemet az új javaslatokra. De valahol erre játszik a Kreml is.

„Eddig mindkét fél olyan ötletekkel jött elő, amelyeket a másik oldal nagy valószínűséggel elutasít. Ebben a játszmában az igazi kérdés, hogy ki bírja tovább, kinek dolgozik az idő, és meddig tart Trump türelme”

A tárgyalások három formátumban – amerikai-orosz, amerikai-ukrán, európai-ukrán – folynak, és lényegében két tábor alakult ki, mégpedig az orosz-amerikai és az európai-ukrán. Washington és Moszkva álláspontja nem áll távol egymástól, hiszen a Fehér Ház reálpolitikai alapon az erőviszonyok alakulásából indul ki, így minden eddiginél hangsúlyosabban figyelembe veszi az orosz érdekeket, a területi igényeket és a biztonságpolitikai szempontokat, ugyanakkor igyekszik nyitva hagyni kiskapukat Ukrajnának a kapituláció elfogadásához és kommunikálásához. Közben soha nem veszíti szem elől az amerikai érdekeket, és ezen belül is mindenek előtt a gazdasági és imázsépítő előnyökre koncentrál. Ahogy a Le Figaro találóan fogalmaz, Trump egy Nobel-békedíjat hajszol, amelyet Szibéria és az Arktisz hihetetlen erőforrásaira alapozva jövedelmező szerződések aranyába csomagolnak. Ha ehhez fel kell adni néhány elpusztított területet, amelynek háromnegyedét Oroszország foglalja el, akkor legyen! Mindehhez azért tegyük hozzá, hogy

„az amerikai imázs építése jegyében Trump Ukrajna összeomlását sem engedheti meg magának, hiszen egy nagy orosz győzelem sem érdeke az Egyesült Államoknak”

A helyzetet rosszul felmérő európai „tettrekészekkel” szemben a Fehér Ház nem utolsó sorban ezért is siet a háború lezárásával. Ebben a játszmában azonban Európának nem oszt lapot, de Ukrajnának sincsenek adui, s ha a dolgok így haladnak előre, akkor lassan már lapja sem.

A tárgyalásoktól hátrább lépő, az egyeztetések bonyolítását a végsőmegállapodásig a csapatára bízó Donald Trump a jelenlegi helyzetben három lehetőség közül választhat. Az első az, hogy Washington keményen lép fel az ukrán vezetéssel szemben, hogy rákényszerítsék az összes feltétel elfogadására. Ezt a forgatókönyvet az európaiak és látszólag az amerikai elnök belső körének egy része is ellenzi, ám amennyiben Washingtonnak és Moszkvának sikerül „rendezi” az összes nézeteltérését, akkor ez a lehetőség nem zárható ki. A második, hogy nyomást gyakorolnak Oroszországra a követelések mérséklése érdekében, ami biztosan nem hoz azonnali eredményt, és az eszkaláció kockázatát hordozza magában. A harmadik pedig az, hogy a Fehér Ház kivárja, amíg a frontvonalakon és mindkét hátországban alakuló fejlemények kedvezőbb feltételeket teremtenek a megállapodáshoz.

„A problémák mindkét oldalon növekednek, azonban továbbra sem egyértelmű, hogy ezek mikor járhatnak olyan kritikus következményekkel, amelyek drámaian megváltoztatják az erőviszonyokat, és arra kényszerítik az egyik vagy mindkét felet, hogy komolyan módosítsa a jelenlegi álláspontját”

Az idő egyértelműen Oroszországnak kedvez, és ez érződik is Moszkva tárgyalási stílusán. Van azonban két olyan kérdés, amely akár a közeli jövőben alapjaiban változtathatja meg a helyzetet. Így az európaiak döntése a jóvátételi kölcsönről és Ukrajna finanszírozásáról. Ha Európa nem tudja biztosítani Kijev folyamatos támogatását a szükséges szinten, az jelentősen növeli annak a valószínűségét, hogy Kijev széles körű engedményekre kényszerül. Emellett az Ukrajnán belül egyre inkább elmélyülő politikai válság közepette a fokozódó nyomás tovább gyengítheti Zelenszkij hatalmát, s ezzel megnő annak a valószínűsége, hogy Kijev kompromisszumokat köt. Kérdés persze, hogy mit szólnának ehhez a hadsereg radikálisai, de ez már legyen az elnök gondja.

„Jelen pillanatban mintha az említett harmadik forgatókönyv bontakozna ki előttünk. Moszkva egyre eltökéltebb amellett, hogy katonai erővel oldja meg a vitás területi kérdéseket”

Putyin olyannyira magabiztos, hogy indiai útja előtt nyilatkozva már Novorosszija visszaszerzéséről beszélt De az is ezt a szcenáriót erősíti, hogy Witkoffék moszkvai útja előtt az áttörésben érezhetően nem bízó Trump a korábbi megnyilatkozásaival ellentétben előre bocsátotta, hogy nem tűz ki határidőket a Kremlnek. Így egyáltalán nem tűnik cinikus azt feltételezni, Trump ismét időt ad Moszkvának arra, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is katonai erővel szűkítse Kijev lehetőségeit.

De érdemes megállni annál is, hogy az Oroszországra gyakorolt nyomás fenntartása, ezért a háború folytatása melletti eltökéltség ellenére miként alakulnak Európa képességei. Milyen mértékben tudja támogatni diplomáciai, katonai és pénzügyi értelemben Ukrajnát? Főképp úgy, hogy immár a saját védelmi képességeinek erősítésével is érdemben foglalkoznia kell, és nem háríthatja a saját biztonságának a megőrzését az Oroszországgal szemben a Nyugat, de inkább Európa ökleként, keleti védvonalként használt Ukrajnára.

Ezt sugallja a Donald Trump második elnöki ciklusának a prioritásait megfogalmazó, december 4-én közzétett amerikai nemzetbiztonsági stratégia is, amely egyértelműen az Egyesült Államok befelé fordulását jelzi, arra kényszerítve a szövetségeseket, hogy saját maguk finanszírozzák a biztonságukat, miközben fennáll a kockázata az Európával való partnerségek megszakadásának is. Washington azt követeli, hogy az európaiak váljanak önellátóvá a hírszerzés, a rakétagyártás, a hadsereg mérete, tehát minden, a hagyományos, azaz nem nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kérdésben.

„A védelmi fejlesztések ütemével elégedetlen Washington 2027-ig adott haladékot Európának arra, hogy átvegye a NATO hagyományos védelmi feladatainak nagy részét”

Európa aligha lesz képes ilyen rövid időn belül teljesíteni Trump elvárásait, Washington azonban jelezte, ha a határidőt elmulasztja, akkor egyes NATO-koordinációs mechanizmusokból is visszaléphetnek. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy Amerika lemondana a szövetség vezetéséről, ami a megbéníthatná a NATO működését. A Fehér Ház hozzáállását nem csak az jelzi, hogy a „tehermegosztást” hangsúlyozza a feltétlen szövetségi vezetéssel szemben. A NATO-t nem értékalapú közösségként, hanem üzleti partnerségként képzeli el, amelyben az amerikai kötelezettségvállalásokat – csapatok, finanszírozás és nukleáris garanciák – az új követeléseket teljesítéséhez kötnék. De a fontosabb változtatások közé tartozik a bővítés leállítása is. Mint a dokumentum megjegyzi, meg kell szabadítani a NATO-t az egyre bővülő szövetségként ábrázolt imázsától. Kiemelt feladatként kezeli az ukrajnai háború leállítását, és a rendezés keretében a „stratégiai stabilitás” helyreállítását Oroszországgal.

Európát a korábbi figyelmeztetések és az Egyesült Államok egy ideje tartó Ázsia, majd emellett befelé fordulása ellenére is sokkolták a stratégiai dokumentumban megfogalmazott irányelvek, és abban reménykedik, hogy Trump csak zsarol, de nem lép ilyen drasztikusan. Azt azonban, hogy a Fehér Ház nem a levegőbe beszél, konkrét lépések sora jelzi.

„Figyelmeztető jelzés volt például, hogy Marco Rubio külügyminiszter kihagyta a NATO külügyminisztereinek legutóbbi találkozóját”

Ilyen szinte ez soha nem fordult elő a NATO 1949-es alapítása óta. Eközben helyettese zárt ajtók mögött kiabált a szövetségesekkel. Az információk szerint az volt a baja, hogy a NATO-tagok saját fegyvergyártásukat részesítik előnyben, ahelyett, hogy továbbra is amerikai felszerelésre költenének.

Nem nyugtatta meg az európaiakat az Egyesült Államok az NATO-hoz akkreditált nagykövetének az a közelmúltban tett kijelentése sem, miszerint várja azt a napot, amikor Németország készen áll átvenni a főparancsnoki pozíciót. Matthew Whitaker szavainak súlyt ad, hogy a Trump-kormányzat állítólag az év elején fontolgatta nem amerikai tábornok kinevezését európai főparancsnokká. Végül Alexus Grynkewich tábornok lett NATO főparancsnoka, aki azzal nyugtatja az európaiakat, hogy kevesebb amerikai katona állomásoztatása esetén sincs veszélyben a kontinens védelme. Donald Trump ugyanis jó eséllyel kivonja a jelenleg Európában állomásozó 85 ezres kontingens egy részét, és átcsoportosítja őket az indo-csendes-óceáni térségbe. A folyamat már el is kezdődött, hiszen a múlt hónapban 800 katonát vontak ki Romániából.

„Egyre inkább úgy tűnik tehát, hogy az ukrajnai konfliktus túszává vált Európának előbb-utóbb fontosabb gondjai is lesznek Kijev háborúban tartásánál, és nem garantálhatja kizárólag Ukrajnát proxyként használva a kontinens biztonságát”

Brüsszel azonban érezhetően nem képes elszakadni az ukrajnai konfliktus problematikájától. Az ukrán állam fenntartásának finanszírozását és a saját biztonsági kihívásait láthatóan úgy oldaná meg, hogy végleg összeköti a sorsát Ukrajnával. Erre utal, hogy béketárgyalásokon olyan, gyorsított felvételi javaslatot vitatnak meg, amely szerint Ukrajnát 2027. január 1-jéig felvennék az Európai Unióba, amelynek vezetését az sem érdekli, hogy ez a lépés teljes mértékben átírná az uniós csatlakozási eljárásokat. A Financial Timesnak a dokumentum tartalmát ismerő források elmondták, a rendkívül gyors belépésről Brüsszel támogatásával amerikai és ukrán tisztviselők tárgyalnak.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com