Lenin hosszú árnyéka

Vlagyimir Putyin a Wagner zsoldosok lázadására reagáló beszédében negatív történelmi eseményeként emlékezett az 1917-es évre. Ezzel jól magára is haragította a nem elhanyagolható politikai erőt képviselő orosz kommunistákat.

Kalmár Szilárd írása a #moszkvater.com számára

„Oroszországban nem sikerült a kommunista múltat újraírni, és nem sikerült a helyére helyezni a tradicionális, jobboldali politikai és társadalmi értékeket”
Fotó:EUROPRESS/Dimitar DILKOFF/AFP

Európából mára szinte teljesen eltűntek a kommunista pártok, megújulási kísérleteik többsége önfelszámolást eredményező zsákutcákba szaladt. Európa (neo)liberális politikai elitje a munkásmozgalom pártjainak eltűnését, súlytalanná válását természetesen örömmel fogadja, mert így eltűnnek azok a szervezetek, amelyek képesek ellensúlyozni az egyre brutálisabb megszorító politikákat és a totális háborúpártiságot. Oroszországban ezzel szemben a szovjet örökséget büszkén felvállaló kommunista párt rendületlenül halad a „lenini úton”, egyfajta konstruktív ellenzéki erőként van jelen Oroszország politikai életében.

„Nem meglepő, hogy az ideológiailag keményvonalas orosz kommunisták nem nézik jó szemmel azt, hogy Vlagyimir Putyin rendszere mélyen konzervatív és antikommunista, külsőségeiben és tartalmában egyaránt a cári birodalmat idézi, ugyanakkor a nyugati világ liberális politikai és gazdasági rendszerére is nemet mondanak”

Sokan próbálták megfejteni, hogy mi is történt Oroszországban az elmúlt hetekben, miként jutott egyik percről a másikra a polgárháború szélére az idáig látványosan stabil birodalom. A „kollektív Nyugat” egységesen tájékozatlan, sőt tudatosan félretájékoztatott közvéleménye természetesen saját vágyait látta bele a történésekbe. Egy darabig nyugatos forradalmi változást vizionáló kvázi győzelmi jelentéseket láthattunk, amit felváltott a puccsista visszavonulást követő értetlenség és kárörvendés. Amikor haladtak a zsoldosok, akkor azt mondták, hogy Putyin meggyengült, majd amikor megálltak, akkor ugyanez lett a magyarázat.

Nehéz megérteni, átlátni, hogy mi is történt valójában. Nem láttunk nagyobb fegyveres összecsapást, kritikusok szerint nem sikerült valós katonai erőt állítani Prigozsin csapataival szemben a vonulás során, mások szerint a döntéshozók a fegyveres harcot pusztán húzták annak reményében, hogy lesz a dolognak politikai megoldása.

„A zendülés jellegű  eseménynek volt egy elhanyagolt mellékszála, amivel érdemben nem foglalkoztak még Oroszországban sem. A fegyveresek elindulása után nem sokkal az elnök beszédet intézett a nemzethez, keményen elítélve a menetben résztvevőket. Felvetette a polgárháború rémképét, és konkrétan az 1917-es eseményekre hivatkozva beszélt arról, hogy akkor egy háborús győzelmi helyzetben sikerült a cári Orosz Birodalmat egy katasztrofális vereség irányába elfordítani”

A szocialista blokk egykori országaiban egy ilyen típusú historizáló értékeléssel nem is lenne nagyobb probléma, felénk ugyanis hagyománya lett a totális ideológiai félremagyarázásoknak, a történelmi tényeknek szögesen ellentmondó történelmi okfejtéseknek.

Ez az antikommunizmus érthető, mert a térségbe a nácizmust legyőző szovjet haderő hozta el a kommunizmust. Csehszlovákiában, Magyarországon és Lengyelországban még szovjetellenes lázadások is kitörtek a második világháború után, így szinte természetes, hogy a kelet-európai rendszerváltások után az antikommunizmus az új nemzetállami ideológiák része lett, ahol ma már szinte tabu arról beszélni, hogy az államszocialista kísérleteknek fontos pozitív hozadékai is voltak. Ezekben az országokban eltűntek a közterületek kommunista nevei, eltűntek a kommunista vezetők szobrai, és eltűntek azon politikai szervezetek is, amelyek a szocializmust forradalmi és követendő történelmi időszaknak tekintették.

Ez alól kivételt némileg az egykori Kelet-Németország jelent, ahol a rendszerváltás a leggyorsabb módon traumatizálta a helyi társadalmat. Az ország nyugati fele úgy számolta fel az egykori NDK-t, hogy abból lényegében semmi sem maradhatott meg. Az ország keleti fele szimbóluma lett az alig leplezett gyarmatosításnak, azzal összekapcsolódó korrupciónak, és a tömeges elvándorlást eredményező nyomornak. Éppen emiatt maradhatott tényező máig Németországban az egykori keletnémet állampárt utódpártja, amely éppen nyugatosodási törekvései közben vesztette el az egykori keleti támogatását, és mára kiszorult szinte teljesen a német politikai centrumból.

„Oroszországban a helyzet soha nem volt hasonlítható ebből a szempontból Kelet-Európa más országaihoz. A helyi kommunista párt saját erejének köszönhetően lett az ország vezető politikai ereje, amit hét évtizeden át képes volt megőrizni. Értelmezésükben 1917 nem holmi dicstelen polgárháborús időszak kezdete, hanem egy új korszak, sőt időszámítás kezdete lett. Így nem csoda, hogy a mai orosz kommunisták nem csak Prigozsin lázadását, de Putyin beszédét is felháborodással fogadták”

Magyarország a „kollektív Nyugat” része, emiatt szinte semmit sem tudunk Oroszországról, az ottani társadalmi és politikai viszonyokról. A valósággal köszönő viszonyban sem lévő propaganda hülyeségek terjednek egy elnyomó diktatórikus rendszerről, ami ezen értelmezések szerint közvetlen örököse a sztálini Szovjetuniónak. Még meghatározó és önmagukat tájékozottnak tartó értelmiségiek sincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy Putyin Oroszországának állami ideológiája hasonlóan Varsó, Prága, Budapest vagy Bukarest állami ideológiájához igenis megpróbál radikálisan antikommunista lenni. Károsnak állítják be a tradicionális nemzeti értékektől elforduló kommunista pártot, a sikeres időszakokat a nemzeti erőhöz való visszatéréssel magyarázzák.

„A Putyinhoz köthető új orosz nemzeti ideológia szerint így lesz 1917 káros puccs, az orosz történelmi emlékezet legmarkánsabb eleme, az 1941-1945 közötti honvédő háború pedig a legszentebb történelmi győzelem, függetlenül attól, hogy az ellenállás megszervezése a bolsevikok nélkül aligha tudott volna sikeres lenni”

A mai orosz állami ideológia egyszerre próbál építeni az  amerikai (sőt igazából náci) gyökerű antikommunista propaganda sablonjaira, és a kommunisták megkérdőjelezhetetlen sikereire. Nagyon nincsenek ezek a mai orosz ideológusok könnyű helyzetben, mert így egy időben kell elhatárolódjanak Sztálintól az egyházüldözőtől és a „nagy perek” gyilkos diktátorától, illetve kell ünnepeljék Sztálint a győztes hadvezért, aki elpusztította haderejével Hitlert és a nácizmust, keleten pedig legyőzte az oroszokat évtizedekkel korábban megalázó Japánt.

Forrás:Pexels

Mindazon törekvés, hogy a kommunizmus dicsőséges  időszaka összeegyeztethető legyen az antikommunista állami ideológiával, nehezen megérthető jelenség. Miközben vörös csillagok és sarló-kalapácsok vannak a győzelem napi felvonulásokon, aközben becsomagolják a kommunista vezető Lenin mauzóleumát, kizárva az ünneplésből a háborúban győztes ideológia legfőbb teoretikusát.

„Putyin helyzetét nem könnyítik meg az orosz kommunisták. Míg Nyugaton és az egykori szocialista országokban eltűntek az ilyen jellegű pártok, addig Oroszországban ma is az egyik legnagyobb politikai pártnak tekinthető, sőt támogatottsága alapján a legnagyobb ellenzéki erő”

Szervezetten vannak jelen minden térségben és okos hintapolitikával tartják életben magukat. A Borisz Jelcin által 1992-ben betiltott és 1993-ban újjáalakult pártot csak nehezen lehet megérteni. Egyértelműen a szovjet nosztalgiára építenek, de sikeresen túlélték az ebből a szempontból kulcsfontosságú generációk elöregedését. Ez köszönhető annak is, hogy politikájukat sikerült jól elhatárolni a nyugati liberális befolyástól, sőt a háborús helyzetben radikálisabb hangot tudtak általában megütni, mint a központi hatalom. Az offenzív orosz külpolitikát már a 2008-as grúziai válságtól kezdve támogatták, a kelet-ukrajnai szakadár köztársaságok elismerését is elsők közott követelték. A 2022-es ukrajnai „különleges hadművelettel” kapcsolatban sem volt ellenvetésük, sőt hatékonyabb és keményebb fellépést szerettek volna.

„Sok meglepő nincs tehát abban, hogy nem örültek annak, hogy az elnök beszédében az 1917-es eseményeket negatívnak állította be”

A párt még központi honlapján is részletes cikkben adott hangot felháborodásának. Helyzetüket némileg megkönnyíti, hogy az immár évszázados múltra visszatekintő politikai erő ideológiailag és történelmileg is könnyebb helyzetben van, mint az önmagát a cári rendszerhez kötő putyini ideológia.

Oroszország a 19. század második felében megkésve hajtott végre társadalmi reformokat, de ennek ellenére is súlyos katonai vereségeket szenvedett el. Az 1905-ös Japán elleni vereség, és az országot megrengető első forradalmi hullám a szétesés szélére sodorta a birodalmat, amit felgyorsított az első világégés. A háborúba mind jobban belefáradó Oroszország 1917 februárjában szakított a cárizmussal, de még nem kért békét. A mai orosz történelmi értékelés szerint ilyen helyzetben jutottak hatalomra Lenin vezetésével a bolsevikok, akik bevállalták az igazságtalan békediktatátumoknak való megfelelést is. Ezt azonban a kommunisták akkor is, és most is egyfajta pragmatista kompromisszumként értékelték, azaz ma is hangsúlyozzák, hogy 1917 végén, amikor a szovjetek lényegében kapituláltak a németek előtt, még nyoma sem volt annak, hogy Németország elveszítheti a világháborút.

„A mai nacionalista orosz közhangulat számára a betegeskedő és végelgyengülésben kimúló orosz cári rendszernél sokkal vonzóbb az orosz nemzet történelmének legnagyobb ívű felemelkedését elhozó Szovjet-Oroszország, majd Szovjetunió időszaka”

Az orosz kommunisták máig büszkék arra, hogy több évnyi polgárháborús időszak végére sikerült visszaszerezniük az összeomló Orosz Birodalom jelentős részét, ráadásul ezt úgy tudták elérni, hogy nem csak a fehéreket győzték le, hanem a velük szövetséges, az első világháborúban győztes „kollektív Nyugatot” is.

Az oroszok jelentős része máig nem hajlandó negatív történelmi időszakként tekinteni a szocializmus évtizedeire. A többség pontosan látja, hogy a Berlintől a Kuril-szigetekig húzódó birodalmi befolyás, a szuperhatalmi lét nem volt független Lenintől, a bolsevizmus ideológiájától, a radikális társadalmi átalakulást hozó szocializmustól. A sors különös fintora, hogy a mostani háborús helyzetben az állami ideológia a cári időszakot tekinti példaképnek, és miként az első világháborúban a cár hadseregei, úgy a mai orosz haderő sem tud döntő áttörést elérni a frontvonalon.

„Ez a mostani <neocárista> hátterű patthelyzet pedig össze nem hasonlítható azzal az időszakkal, amikor a bolsevik Szovjetunió menetből roppantotta össze a náci Németországot 1943-1945 között”

A kommunisták ellenzékisége Oroszországban nem mérhető össze a nyugati társadalmakban fellépő ellenzéki mozgalmakkal. Nincsenek hatalmas tömegtüntetéseik, nem csapnak össze a rendőrséggel, de szervezetten jelen vannak az országban. Kritikusai az oligarchák hatalmi rendszerének, az egyenlőtlenségeknek, több sikert és előrelépést követelnek a frontokon. Mindez a radikalizálódó orosz közhangulatban mind többek és többek támogatását hozhatja meg a párt számára. Már csak azért is, mert az orosz társadalom máig a lehető legmélyebb undorral tekint a kilencvenes évekre, Gorbacsovra és Jelcinre és ennek az időszaknak a legkövetkezetesebb ellenzéke a kommunisták voltak, akiket ekkor még fegyverrel is irtottak, pártjukat rövid időre be is tiltották. Putyint a kommunisták épp amiatt támadják, mert lényegében úgy számolta fel ezt a kaotikus félgyarmati létet, hogy azért maga mégis ebből a közegből érkezett.

„Oroszországban nem sikerült a kommunista múltat újraírni, és nem sikerült a helyére helyezni a tradicionális, jobboldali politikai és társadalmi értékeket”

Amit könnyedén megoldottak Varsóban, Prágában, Budapesten vagy Bukarestben, az nem akar náluk működni. Áll a mauzóleum, állnak a Lenin szobrok, nem kerültek átnevezésre a közterületek. A szocialista múlt Oroszországban is jelentős mértékben gúny és irónia tárgya, de a kommunista párt léte és társadalmi befolyása még okozhat történelmi meglepetéseket a jövőben egy olyan országban, ahol a többség mélyülő undorral tekint az elitek uralmára, elkényelmesedésére, a társadalom többségétől való elidegenedésére. Lenin mai örökösei részéről ebben a helyzetben még az is jó döntésnek tűnik, hogy hangosan nemet mondanak a nyugati világ liberális társadalmi és gazdasági rendszerére is.

(Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com