Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.

1917 színes képeskönyv. Tele érdekes eseményekkel, különleges szereplőkkel. Lapozz bele, leckét ad a történelem tanulságaiból.

Szinte minden visszaemlékezésben jelen vannak, és nem akárhogyan. Az októberi forradalom talán a legtöbbet emlegetett harcosai. A legmegbízhatóbbak, a legelszántabbak.

„Elsőként indulnak 1917 novemberében Petrográd felé, hogy segítsék a forradalom győzelmét. Vigyázzák a bolsevik párt főhadiszállását, a Szmolnijt, ahonnan a száműzetésből titokban hazatért, és ismét a párt élére állt Lenin irányítja majd a hatalomátvételt”

Amikor az intervenció fenyegetése miatt az új kormányt biztonságosabb helyre kell áttelepíteni, ők kísérik a vonatszerelvényt Petrográdból Moszkvába. Őrzik a forradalom szívét, a Kremlt. Hajtóvadászatot rendeznek a spekulánsok ellen az új főváros polgárháborúban zűrzavaros piacán.

Amikor 1914. július 30-án az Orosz Birodalom általános mozgósítást rendelt el, az a Baltikumra, mint a cári Oroszország részére szintén érvényes. Aligha gondolták a sorozóbizottságok tagjai, hogy 1917 elhivatott védelmezőit szervezik egybe, adnak a kezükbe fegyvert, s kap három évvel később a fiatal szovjet állam hathatós segítséget a létéért folytatott küzdelemben.

„Ők voltak a híres <lett lövészek>. Honnan jöttek? És hová jutottak el?”

Az I. világháborúban a németek 1915 júliusában megszállták Kurlandot. Kārlis Skalbe egy falusi kovács tizedik gyermeke, később neves író és politikai személyiség kiáltványban szólít fel a haza védelmére. Önkéntes lövészegységek felállítását kéri a szülőföld védelmére. Megalakításuk nem okozott gondot. A bátran harcoló lett lövészek súlyos veszteségeket szenvednek.

„A helyzet változik. 1917 februárjában győz az első orosz forradalom, és halvány reménysugár gyúl, hogy megvalósulhat egy nép évszázados álma, függetlenek lehetnek”

A katonabizottságok gyűlésén a sokat szenvedett harcosok elfogadják az Ideiglenes Kormány hatalmát. A világégésben bátorságával és képességeivel bizonyított tiszt, Ozols Voldemārs százados megalakítja a lett lövészek egyesített bizottságát. A szervezetben a bolsevikok befolyása a legerősebb, s így 1917 májusában a lett lövészcsapatok alkotják a 12. hadsereg bolsevik egységeinek zömét. Innen kezdődik a harci történet, ami átível a polgárháború teljes időszakán.

„Jogos a kérdés, miért éppen a lettek, egy kis lélekszámú nép fiai kerültek a forradalmi harc élvonalába?”

A válasz a lett múltban rejlik. Évszázadokon át a német lovagrend, svéd, majd lengyel uralom alatt éltek, mígnem az Orosz Birodalom része lett a Balti-tenger partvidéke, Kurland. Függetlenségre áhítozó népe az orosz forradalomban látta annak lehetőségét, hogy önálló államot alapíthasson. 1917 októberében ez még csak remény.

Öt nappal a petrográdi forradalom előtt a lett lövészek 95 százaléka a bolsevikokra szavaz, és amikor megalakulnak Szovjet-Oroszország fegyveres erői, 1918 végére hadosztályuk a maga 24 ezer harcosával az újonnan megszervezett Vörös Hadsereg legjelentősebb, ütőképes nemzetiségi alakulata.

Kārlis Pētersons a hadosztály fiatalon, 49 évesen meghalt komisszárja, később a rövid életű Lett Szovjetköztársaság hadügyminisztere, így nyilatkozott katonái szerepéről: „Szovjet csendőröknek hívnak minket. Tegyék. Semmilyen idegen érdeket nem szolgálunk. Minden erőnket a szovjethatalomnak ajánljuk fel.”

„Még közvetlenül nem a hazájukért harcoltak. A régi, birodalmi rendet akarták megdönteni, s utána győztesen visszatérni szabad és független országukba”

A háború alaposan felkavarta a cári birodalom lakosságát, a határvidékről tömegek költöztek az ország belseje felé a betolakodó idegenek elől. Az egykori lett katonák, menekültek tudták, hol a helyük. Arhangelszktől Harkovig, Tambovtól Szaratovig az új rend védelmezői közé álltak. Ők sem voltak kevesen, vagy ötezerre becsülik a szórvány alakulatok létszámát.

„A lett hadosztály első tűzkeresztsége 1918 februárjában volt, a doni kozákok felkelését kellett elfojtani. Sikerrel harcoltak, a felkelők vezére, az atamánná megválasztott Alekszej Kalegyin öngyilkosságba menekült”

1918 júliusában a breszt-litovszki békével elégedetlen baloldali eszerek lázadást szítottak a bolsevik kormány ellen Moszkvában. Hogy kiprovokáljanak egy háborút Németország ellen, meggyilkolták Wihelm von Mirbach-Harff német nagykövetet. Kalandor tettük értelmetlen. Három hónappal később a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlik, november 13-án Oroszország egyoldalúan semmisnek nyilvánítja az egyezményt.

A lett lövészek aligha voltak tisztában az általános nemzetközi helyzettel, s természetesen fogalmuk sem volt róla, hogy később a békeszerződés érvényét veszti. Ők csak tették a dolgukat. Július 7-én éjje,l és a rá következő reggel 720 lett lövész, egy 40 fős géppuskás csapat és 72 fős lovas felderítő különítmény tüzérséggel és páncélautókkal körülvette a felkelés gócait, elfoglalták a baloldali szociálforradalmárok főhadiszállását. A megmaradt lázadók menetoszlopban hagyták el Moszkvát, a vlagyimiri országúton utolérték és békésen leszerelték őket.

„A lett lövészek nem minden akciója – volt belőlük bőven – ért ilyen könnyen véget. A Szibéria jelentős részét ellenőrzése alatt tartó 50 ezer fős csehszlovák légió kiszorításában is komoly szerepet játszottak”

1918. december 22-én Lenin aláírja a Lett Tanácsköztársaság függetlenségét elismerő rendeletet. Nem mindenkinek tetszik ez a bolsevik fordulat. Az I. világháború végeztével három kormánya is van az országnak. A lövészegységek szülőföldjük felé veszik az irányt, hogy elzavarják a német csapatokat Kurlandból. Később harcolnak Gyenyikin, Jugyenyics ellen, s abban is részük van, hogy Wrangel kénytelen evakuálni a fehér csapatokat a Krímből.

„A hosszas harc sikerrel jár. 1920. augusztus 11-én Rigában békeszerződést írnak alá, s Lettország és Szovjet-Oroszország elismerik egymást”

Amikor megkötik a békeszerződést, mintegy 11 ezer lett lövész visszatér szülőföldjére. 1923-ban egyesületet alapítanak 3000 taggal. Jónéhányan később részt vesznek a kevésbé dicséretes nacionalista szervezkedésekben. A Szovjet-Oroszországban maradt lett harcosok is felállítják egyesületüket ezer taggal.

Nem minden lett támogatta a polgárháború alatt Oroszhonban a bolsevikokat. 1919 tavaszára a Szibériában és az Uralban mintegy 4000 lett katona és 400 tiszt felállítják az antant intervenciósokat szolgáló „Imantas pulks”-ot, saját fehérgárdista ezredüket. Egy év múlva már voltak géppuskás egységeik, lovasságuk, egészségügyi és híradós alakulatuk. Sőt, még saját zenekaruk is. Igaz, harci cselekményekben nem vettek részt, őrszolgálatot és rendfenntartó szerepet játszottak. A polgárháború végeztével Vlagyivosztokon keresztül elhagyták Szovjet-Oroszországot.

„Kik álltak a lett lövészek élén? Két parancsnokuk, Ozols Voldemārs és Rūdolfs Bangerskis élete kész regény. Megírásukra eddig sajnos senki nem vállalkozott”

A forradalmi egységek megalakításában játszott szerepet Ozols Voldemārs (1884-1949). Kétkezi munkás édesapja részt vett az orosz-török háborúban, majd utána Rigában esztergályosként dolgozott a Balti-Orosz Művekben. Az ifjú Voldermārs a katonai pályát választja, és szépen halad előre a ranglétrán. Az első világháborúban a kaukázusi katonai körzetnél már törzskapitány. Egysége kemény ütközetekben védi az örményeket a török genocídiumtól. Fiatalon belép a szociáldemokrata pártba, a lett katonatanács egyik vezetője. Súlyosan megsebesül, amikor 1917 augusztusában a német csapatok megtámadják Rigát. Utolsó rangja az orosz hadseregben alezredes. Hiába kéri az Ideiglenes Kormánytól, hogy a lett lövészek partizánháborút indíthassanak a német megszállók ellen.

„Ozols Voldemārs 1918-tól szülőhazája függetlenségért harcol. Egy ideig instruktora a lett hadseregnek, a húszas évek elején állami hivatalt visel. Baloldali meggyőződése megmarad, s ez nem jó ajánlólevél. Többször letartóztatják, egy időre kénytelen Litvániába emigrálni”

1934-ben Karlis Ulmanis, a lett nacionalizmus vezéralakja államcsínyt hajt végre, és autorier, paternalista rendszert vezet be az országban. Ozols Voldemārs, aki ekkorra már többször megkóstolja a lett börtönök vendégszeretét, jobbnak látja, ha 1936-ban elhagyja az országot, Párizsba emigrál. Nem marad ott sokáig. A népfront politika híveit követve Spanyolországba utazik, részt vesz a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán. A nehezen kiismerhető helyzetben alaptalanul azzal vádolják, hogy összejátszik a francóistákkal, de tisztázza magát. Munkakapcsolatba kerül Jānis Bērziņšszel, fedőnevén Grisin tábornokkal, aki Moszkvából érkezve a köztársaságiak katonai hírszerzését szervezi. Bērziņšet később koholt vádak alapján 1938-ban kivégzik.

„Voldermārs a köztársaságiak bukása után Párizsba teszi át székhelyét, és hírszerző hálózatot épít ki”

Kapcsolattartója a párizsi szovjet nagykövetség felderítő tisztje, Ivan Szuszloparov. Ő az, aki már magasrangú tábornokként szovjet részről aláírja a fasiszta Németország első kapitulációs okmányát Karlshorstban 1945. május 8-án. Ezzel kivívja Sztálin rosszallását, aki a Szovjetunió nagyobb szerepét jobban kiemelő aktust akar, és rendez egy nappal később az elfoglalt Berlinben. Szuszloparov ki tudja magyarázni magát és nyugdíjasként hal meg 1974-ben.

Voldermārs „Zolja” fedőnevű hálózata együttműködik a francia ellenállással, de az amerikaiak titkosszolgálatával is. Kijuttat a megszállt Franciaországból egy kényszerleszállást végrehajtó amerikai pilótát. Csak a háború végén derül ki, hogy a német katonai hírszerzés, az Abwehr figyelte ügynökeit, ám az elkerülhetetlen végjátékban jó pontokat akart szerezni a szövetségeseknél, és így megúszták a lebukást.

„Számos kitüntetés, több súlyos sebesülés, első világháborús gázmérgezés, szolgálat négy állam hadseregében, fegyveres harc szovjet Lettországért, részvétel a spanyol polgárháborúban és a francia ellenállásban, öt letartóztatás, két halálbüntetés, két öngyilkossági kísérlet a rigai börtönben – ez Voldermārs katonai pályafutásának gazdag végelszámolása”

A háború végeztével a Szovjetunió részeként létrejött Lett Szocialista Köztársaságba települ haza. A sokat megélt és látott katona és hírszerző tanul a történelemből. Tudomására jut az is, hogy a bolsevikok mellé állt lett lövészek parancsnokai közül a Szovjetunióban sokan koncepciós perek áldozatai lettek. Nem vállal katonai szerepet. Földrajzot tanít az egyetemen, majd nyugdíjasként, elvonulva él 1949-ig, szívrohamban bekövetkezett haláláig.

„Egészen más, nem kevésbé izgalmas és tanulságos életutat járt be a lett lövészek másik parancsnoka, Rūdolfs Bangerskis”

Az I. világháborúban katonatisztként szolgál a cári hadseregben. Az 1918-as esztendő Oroszországban találja, csatlakozik az ezredéhez Trojickban. Az Európa és Ázsia határán, az Ural folyó partján épült város a polgárháború során gyakran cserél gazdát. A bolsevikok nem bíznak Bangerskisben, leszerelik. Jekatyerinburgban húzza meg magát, ahol a cári családot fogva tartották. Itt csatlakozik a várost elfoglaló Kolcsak admirális seregéhez. Az ezt követő években nem unatkozik. Egy lövész-, később egy lovasezred, majd egy tüzérosztály parancsnoka. Megválasztják a fehérgárdista baskír hadsereg tiszteletbeli kozákjává. A hadiszerencse, de főképp a polgárháborúba belefáradt lakosság nem áll melléjük. Távol-keleti hadseregük elhagyja a bajkálontúli területet, és a mongóliai sivatag poklán át Harbinba vonul. Innen is tovább űzik őket. Bangerskis végül Vlagyivosztokban száll hajóra, hogy Japánon, Párizson keresztül hazaérjen Lettországba.

„Otthon, tekintettel harci tapasztalataira, előbb hadosztályparancsnok az új lett hadseregben, két évig hadügyminiszter, majd a harci felkészítés felelős vezetője”

Aztán 1936-ban, miután eléri a maximális szolgálati időt, nyugdíjazzák. Nem marad munka nélkül, egy részvénytársaság igazgatója, s tagja a lett kereskedelmi kamarának. Azalatt a másfél év alatt, amíg a Molotov-Ribbentrop paktum rendelkezései értelmében Lettország a Szovjetunió része, sikerül meghúznia magát, mint egyszerű földműves. A német megszállással kezdődik életének nem túl dicsőséges időszaka. Pénzügyminiszter a bábkormányban, együttműködik azzal a Friedrich Jeckelnnel, aki mint az SS legmagasabb rangú helyi vezetője felelős a lettországi zsidóság és több ezer szovjet gyermek likvidálásáért.

„Bangerskis tábornoki rangban szervezi a lett SS alakulatok felállítását, közel 40 ezer férfit soroztat be”

Himmler 1943 szeptemberében Rigába érkezik, s jutalmul megígéri, hogy ő lesz a lett SS-Légió vezetője. Bangerskis ezt sietve rádión bejelenti, ám ténylegesen most sem kap irányító szerepet. Ennek ellenére továbbra is részt vesz a lettországi SS csapatok felállításában, majd 1944 őszén a megszállókkal együtt Németországba távozik. 1945 februárjában Potsdamban megválasztják a Lett Nemzeti Bizottság elnökévé. Elég későn, 1945. április 29-én, egy nappal Hitler halála, és kilenc nappal a kapituláció előtt felmenti az általa verbuvált lett katonákat a német Reichnek adott esküjük kötelezettségei alól. A szerencse mellé áll. Bár több hadifogolytábort megjár, 1945 karácsonyán szabadon engedik. Nyugat-Németországban él. 1958-ban Oldenburgban, ahová először deportálták, tisztázatlan körülmények közepette, autóbalesetben meghal.

„A történelem fintora, hogy 1995. március 16-án ünnepélyesen újratemetik a rigai hősök temetőjében, közel a Lett Anya emlékművéhez. A kormány tiltása ellenére a ceremónián a tartalékos katonák egyenruhában, az aktív katonatisztek civilben vesznek részt”

Lettország nehéz utat járt be, míg 1991-ben a gorbacsovi glasznoszty eredményeképp elnyerte igazi, és immár tartós függetlenségét, 2004-től pedig az európai uniós tagságot. A történelem nem feledi, hogy az első lépéseknél a lett lövészek is ott voltak.