Ebben a darabban nem annyira a kalandor szólal meg, inkább a sokat szenvedett, a halálból csak nemrég megmenekült, őszinte megrendülésen keresztülment lélek. Így reflektál a cikkére írt megjegyzésekre szerzőnk, aki szerint a Raszputyin küldetése című esszé-dráma lényege a nagyhatalmak cinikus érdekpolitikájának kiszolgáltatott kis európai országok egy jelentős költő és gondolkodó által mélyen megélt tragédiája. Vitacikk.
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
Tavaly május 29-én megjelent, most, október 21-én, rövidítve megismételt írásomból, amelyben Szőcs Géza Raszputyin küldetése című esszé-drámájának időszerűségére igyekeztem felhívni a figyelmet, portálunk állandó, tisztelt szerzője, Földeák Iván október 22-én kelt cikkében (Fegyvert, s békét éneklek…) már „bombasztikus”, sőt „emelkedett” hangú állításokat idéz. Mivel „a stílus az ember” (Illyés Gyula), ráadásul, az eredeti írás tartalmát ma is változatlanul érvényesnek tartom, úgy érzem, hogy válaszolnom kell.
„Az írót kétségtelenül megillető tisztelettel, de nem mondva le a pontosság és a korrektség ma már bizony szintén közhelyszerű igényéről sem”
Mind a kettőből példát adva mindannyiunknak, Földeák Iván már írása elején őszintén beismeri, hogy magát a művet nem olvasta, és egyik előadását sem látta. Ebből a kényelmetlen helyzetből úgy tudnánk talán kikeveredni, ha a túltennénk magunkat mind a kettőnk stílusának kérdésén, II. Miklós és Raszputyin minősítését pedig a történészekre, Szőcs Géza és a többi „ejtőernyősét” viszont az olvasókra és nézőkre bíznánk. Tisztáznunk kellene a kérdések személyes vonatkozásait is! Az író cikke után közli ugyanis pályájának legfontosabb színhelyeit is, és így megtudhattam, hogy az író a Szövetségben több mint két évtizeden át épp a nemzetközi kapcsolatok felelőse volt, így, bár bizonyára minden ok nélkül, magára vehet valamit abból, amelyet a Kádár féle szomszédságpolitika szükségtelen engedékenységéről, vagy Aczél György tagadhatatlan sznobságáról írtam. Tények bizonyítják azonban, hogy éppen az Írószövetség volt, amely nemzeti szempontból is a legtöbbször fordult szembe legnyíltabban és legkövetkezetesebben a kádári külpolitika „pragmatizmusával”. Minden esetre, ha Földeák Iván úgy érzi, hogy akaratlanul is alkalmat adtam valamilyen, személyét is illető félreértésre, ezennel elnézését kérem!
„Csakhogy, a felmerült témák között marad még így is egy, amely valóban megérdemelné, hogy őszinte véleményt cseréljünk róla, ha már véletlenül összeakadtunk”
Amikor Szőcs Géza közzétette Raszputyin küldetése című drámáját az erdélyi Irodalmi Jelenben, ez olyan váratlan volt, hogy hirtelen nem igen tudtunk mit kezdeni vele. Éreztük, hogy jóval több egy „esszé-drámánál”, de a drámaköltői látomások műfajával még mindig nem tudtunk igazából megbarátkozni, még Madách Imre nemzeti drámánkká lett remekműve óta sem. (Lám, még egy közhely!) Ezzel magyarázom, hogy Szőcs Géza drámája is csak évekkel később, 2014-ben, két nyelven, egy magyar-olasz kiadású könyvecskében lett ismert valamelyest. Ősbemutatója pedig, a következő év májusában volt, Velencében.
Nem ismerve a magyar, különösen az erdélyi (vagy cseh, szlovák, és a többi kis országbeli, de nagyon tehetséges) emberek észjárását, amely a szereplők bravúrosan pesti értelmiségi szlengre hangolt dialógusait olyan élővé és hitelessé teszi, egy bonyolult műszaki apparátust hívtak segítségül. A háttérben folyamatosan vetített képsorok idézték meg a 20. századot, és a háborús felvételeket minduntalan orfeumi táncos jelenetek váltották.
„A commedia dell’arte óta tudjuk azonban, hogy a Színházban csak arról érdemes beszélni, amiről egyébként is szó van”
Témával meg el vagyunk látva bőségesen. A kérdés csak az, hogy elég tehetségesek vagyunk hozzá, hogy ezt a sok magától értetődő dolgot új megvilágításba helyezve, új, hátborzongatóan eredeti drámai helyzeteket hozzunk létre. Erre kellenek többek között, a Raszputyinok is. Apropos, a szerző így ír róla: „E darabban nem annyira a kalandor szólal meg, inkább a sokat szenvedett, a halálból csak nemrég megmenekült, őszinte megrendülésen keresztülment lélek.”
Szerencsére nem én, hanem a magyar ősbemutató rendezője, Sardar Tagirowsky fedezte fel a szerzőnek ezt a titkát. Ezzel ugyanis, jelentősen felülírta az olasz bemutatót. A Harag György Társulat előadását a kiváló színészek és a szigorú társulati egység mellett egy, a szerző látnoki erejét feltételező, mélyen átgondolt rendezői koncepció is jellemzi. Így végre a mű lényege, a nagyhatalmak cinikus érdekpolitikájának kiszolgáltatott kis európai országok egy jelentős költő és gondolkodó által mélyen megélt tragédiája szólalhatott meg.
„Néhány éve Bánffy Miklós Attilája figyelmeztetett már bennünket a közelgő veszedelemre, a Nemzeti Színház előadásában, de nem vettük még eléggé komolyan. Most aztán már félelmetesen időszerűvé vált a kérdés. Le lehet-e beszélni csupán humanitárius ész-érvekkel a világ urait egy olyan háborúról, amelyen milliárdokat nyerhetnek?”
Szőcs Géza látomásának igazi, magyar nyelvű ősbemutatójára 2019-ben került sor a Bessenyei Gedő István, a kiváló színházi kutató vezette Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Sardar Tagirowsky rendezte előadásában. A Kazanyban felnőtt művész a társulat örökös tagja lett, és 1919-ben már a budapesti Nemzeti Színházban rendezte meg Az ember tragédiája „ősbemutatóját”. A Raszputyin küldetése pedig, a MITEMen és a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján is jelentős díjakat kapott, és a Nemzeti Színház, Debrecen és Bukarest után lelkesen fogadták a Kárpát-medence szinte összes magyar színházában a nézők, nagy figyelmet, néha zajos érzelmi reakciókat keltve. Az emlékezetes, 25-ik előadást Temesváron, a Magyar Színházi Szövetség fesztiválján játszották el, a 26-ik és 27-iket pedig újra Debrecenben, a Csokonai Fórum Latinovits termében.
„Minden remény megvan rá tehát, hogy a sikersorozat tovább folytatódik. Most már egyáltalán nem véletlen az előadások kitörően közvetlen, néha zajos fogadtatása sem”
„Így megy ez”, fejezte be az amerikai hadifogoly Kurt Vonnegut szokásos feljegyzéseit az amerikai gyújtóbombák által lerombolt, égő Drezdában. Minket most, persze, semmi ilyen veszély nem fenyeget. Már csak ezért sem merem ezt az írást ezzel a közhellyel befejezni.