//Kit érdekel a költészet maga…
Andrej Voznyeszenszkij 1956-ban #moszkvater

Kit érdekel a költészet maga…

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a hatvanas-hetvenes évek fordulójára kalauzol el bennünket, amikor még sokakat érdekelt a költészet, és olyan költők jártak Budapestre, mint Robert Graves, Andrej Voznyeszenszkij vagy Bulat Okudzsava.

Andrej Voznyeszenszkij 1956-ban #moszkvater
Andrej Voznyeszenszkij 1956-ban
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Működött még a kulturális kormányzat és volt némi renoméja az Írószövetségnek is. Milliókat kapott, hogy Magyarországra csábítsa az európai költészet nagyjait. Akik szívesen el is jöttek, irigységet keltve a keleti tábor többi, nem ilyen derűs barakkjának alkotói köreiben.

Eljött az a Robert Graves, aki nem csak széles karimájú kalapjával hívta fel magára a figyelmet, de nagyszerű regényeivel és verseivel. Az antik költészet nagy szerelmese, nem tudván mit kezdeni Magyarországon kapott és nem konvertálható honoráriumával díjat alapított, ami a rendszerváltás kultúrharcai utáni nagy nyitottságban szép csöndben kimúlt. Eljött a ma már klasszikusként értékelt francia költő, a magyar líra fordítója Eugène Guillevic is.

„Az csak természetes, hogy a szovjet kultúrpolitika is kitett magáért. Akkoriban még vonzerő volt Magyarország”

A szovjet irodalom nagyjai csak később kezdtek tömegesen kijárni nyugatra, alkotói vonzerejükkel szerezve piros pontokat a nem éppen rugalmas szovjet kultúrpolitikának. Olyan szovjet  küldöttség érkezett, amelyért akkoriban, de később is mind a tíz ujját megnyalta volna egy nemzetközi irodalmi dzsembori szervezője.

Izgatottan vágtattunk ki az Írószövetség külügyi osztályának egyetlen Volga gépkocsiján a repülőtérre az illusztris vendégek elé. A férfiúi tűz talán még az irodalmi értékítéletnél is hevesebben lobogott az akkori külügyi titkár, a jeles prózaíró szívében. Vonzó középkorú hölgy jelent meg a Ferihegyi repülőtér várótermében kart karba öltve egy meglehetősen leharcolt férfiúval.

A vendéglátó azonnal lecsapott a párra, begyömöszölte őket egy Volgába és máris száguldottunk a város felé. Az Üllői úton járva a vezető udvariasan hátra fordult s kissé reszkető hangon fordult a vendégével és magasra feltornyozott kontyos asszonyával franciául hevesen beszélgető magyar vendéglátóhoz.

– Kedves elvtárs, az elvtárs és az elvtársnő nem a kemerovói fémművektől jött?

A felismerést az azonosíthatóan nem orosz nyelvű beszélgetés nyilván felgyorsította. A legutolsó párizsi divat szerint szabott és akkoriban nálunk ritkaságszámba menő világoskék nadrágkosztümben feszítő hölgy sem tűnt funkcionárius feleségnek.

Döbbent csend, a kérdést nem fordítottam. A vezető a pártállami kor gyakorlatát ismerve nem tiltakozott, gyorsan elszállított bennünket a Royal Szállóhoz és máris fordult vissza a repülőtérre. Akkortájt még nem ismertük a dugó fogalmát, remélem, hogy sikerült időben felvennie kijelölt utasait.

„A mi vendégünk egyáltalán nem hasonlított egy szovjet fémipari kombinát vezetőjére. Kétsoros öltönyét elegánsan egészítette ki a kissé ráncos libanyakát takaró selyemsál”

Kifogástalan francia nyelvtudása gondolkodóba ejtett. A decensen öltözött öregúr a szovjet irodalom egyik érdekes alakja, Szemjon Kirszanov volt. A későbbiek során, a személyes beszélgetésekből és a küldöttség többi tagjainak szavaiból sokat megtudtam róla. Együtt indult Majakovszkijékkal. Őszintén hitt egy új világ felépítésében. Közben modernista verseket írt, barátja és szomszédja volt Mandelstamnak. Bőven kapta hát a pofonokat jobbról-balról egyaránt, keményen vádolták formalizmussal. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy a Nagy Honvédő Háborúban Tvardovszkij Vaszilij Tyorkinához hasonlóan verses történetet írjon a derék szovjet harcosról, Foma Szmiszlovról. Amikor hozzánk érkezett, már nem megtűrt, de elismert és lassan feledésbe merülő tagja volt a szovjet írók nagy családjának.

A küldöttségnek természetesen nem ő volt a csillaga, hanem két olyan költő, akik a bárminő valutánál értékesebbek voltak a szovjet pártvezetés számára.

„Andrej Voznyeszenszkijt jelentkezésétől folyamatosan átkozták és kiközösítették a párt esztétái”

Miközben hatalmas közönség előtt szavalta verseit a Műszaki Egyetem előadótermében és mindenütt az országban. Mint megtudtuk tőle, Kirszanovot tanítómesterének tartotta, akárcsak Majakovszkijt és összes a lírát is forradalmasító elődjét. Elsők között jött rá hazájában, hogy a modern világ életérzését csak újszerű költői formákban lehet és szabad kifejezni. Más úton járt, mint a néptribun alkat Jevtusenko, ám mindketten nagy tábort gyűjtöttek egybe. És nem csak a Szovjetunióban. Nem véletlenül lett barátja az amerikai lázadó költő, Allen Ginsberg. Hruscsov a pokolba kívánta és küldte volna, de a szovjet irodalom nagy örömére Voznyeszenszkij nem tette meg neki ezt a szívességet, otthon maradt.

Komoly fejtörést okozott a balatonfüredi nemzetközi költőtalálkozó szervezőinek, amikor polgárpukkasztó képverseihez papírt és filctollat kért. Akkor értettem csak meg, mekkora szóbűvész és művész. Mindössze három szóból álló képverse a „Sirály Isten fecskéje”. A kép mindent elárul. Egyszerre profán és hithű. A szavak egyrészt a világért vértanúhalált halt Jézus Krisztus ágyékkötőjét formázzák, ám rá lehet ismerni fiatalkorom olcsó vászonból gyakran házilag varrott fürdőnadrágjára, a „fecskére”, az anyagilag szerényebb családok ruhadarabjára. Ma, amikor mindenki speedo fürdőnadrágban, vagy térdi érő trendi gatyókban feszít, már kevesen ismerik a szónak ezt a jelentését. Ebben a szókapcsolatban lázadás volt, amúgy Ginzberg módra. Még szerencse, hogy Andrej nem kérte, hogy fekete alapú „Muslicák” című versét rajzlapra vigyük, napokba telt volna. Fellépése mindenkit megdöbbentett, nyugati költőtársai szemében az irigység fénye csillogott.

„A delegáció másik híressége is igazi nagyágyú volt, milliók kedvence. Egy olyan műfajt képviselt, ami nálunk nem honosodott meg. Bárd volt a szó legnemesebb értelmében”

Verseit gitár kísérettel adta elő. Akkortájt még csak szalagos magnetofonok voltak, ám dalai százezerszám terjedtek a nem túl kiváló minőségű szovjet elektrotechnika segítségével. A később igazi nemzeti hőssé előlépett Alekszandr Viszockij, a színész, költő „lelki tanítómestereként” tisztelte. Úgy vélem értékítélete helytálló.

Okudzsava szerencsésebb volt nála. A háború után, melyet végigharcolt, belépett a kommunista pártba, ám később elhatárolódott annak politikájától. Élesen bírálta Sztálint. Elsősorban lírai verseivel szerzett híveket magának. Érdekes, hogy mindkét bárd szülei kommunisták voltak, akik őszintén hittek az eszmében, amelynek torzulását megszenvedték, Okudzsava apját kivégezték. Okudzsava prózaírónak sem volt utolsó, magyarul is olvasható parabolisztikus történelmi regényei sajátos műfajt képviselnek.

Bulat Okudzsava 1988-ban #moszkvater
Bulat Okudzsava 1988-ban
Fotó:EUROPRESS/Ruckyan/Sputnik

Egy költőtalálkozó akkoriban elképzelhetetlen volt záró irodalmi est nélkül, melyen természetesen minden vendég részt szeretett volna venni. A rendezőknek főhetett a fejük. No, nem Andrej vagy Bulat Okudzsava miatt, akik tapasztalt esztrád fellépők voltak és tudták, mennyi ideig lehet igénybe venni a nézők türelmét, bármennyire is rajonganak a költészetért. És miféle műveket lehet felolvasni. Okudzsava részéről a siker garantált volt. Három perces dala a „Milyen jó egyszerű, ártatlan katonának lenni” a hevenyészett fordítás után is behízelgőn csengett, miként „A remény kis zenekar” is, hasonló időtartamban. Természetes volt, hogy slusszpoénként, utolsónak szerettük volna felléptetni. A szereplők nagy részének áhított vágya volt lezárni egy ilyen illusztris költői estet, ráadásul a veszprémi színházban több száz néző előtt, ahol az egészet a tévé is felvette. Megjegyzem, ma már ez elképzelhetetlen lenne.

„A költők megérkeztek, készülődtek én meg rohantam, hogy kerítsek Okudzsavának egy gitárt.  Az ütött-kopott hangszerrel a kezemben a keresésére indultam. A színész társalgóban találtam rá”

– Bulat, te leszel az utolsó fellépő, hadd távozzanak szép élményekkel a nézők – közöltem vele a hízelgő, de őszinte kérést.

– Az nem megy – volt a lakonikus válasz, miközben igazi frontharcosként keményen küzdött a lehangolódott hangszer húrjainak gyógyításával.

– Miért?

– Ma van a BEK döntő. Feyenoord-Celtic, San Siró. Nálunk nem adják. A szünetben szó lehet a dologról.

Apellálni láttam, nem lehet. Közöltem a rendezőkkel, s lestem a szünetet. Amint a bíró, Concetto Lo Bello szünetre küldte a csapatokat, rohantam a színpadra. Gitárral a kezében ott loholt mellettem Okudzsava. Semmi megilletődöttség. Egy pillanat alatt átlényegült s a két dal meghódította a nézők szívét. Még egy ráadásra is futotta s amint a függöny összezárult, már csak a gitár volt a kezemben. Okudzsava nyargalt vissza a társalgóba.

„Őt, aki igazán ismerte a költészet erejét, egy másik művészet is csábította. A Feyenoord nyerte hosszabbításban a kupát, Bulat egy percet sem veszített a mérkőzésből”

A nézők sem veszítettek, megismerték a két nagyszerű költőt, akiknek kötetei, könyvei később több ezer példányban kerültek könyvespolcaikra.

1970 májusát írtuk…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.