Az egyetlen Dnyeperen túli hídfő, Herszon orosz feladása után viszonylagos csend honol az ukrajnai frontokon. Nevezhetjük ezt hadászati szünetnek, vihar előtti csendnek, a lényeg az, hogy a háborúnak kilenc hónap után sem nagyon látszik a vége. A tél tisztázhat néhány dolgot, és jó esetben tavasszal nyílhat egy ablak a tűzszüneti tárgyalásokra. Persze, ehhez az kell, hogy a felek egyike nagy bajba kerüljön, és a kisebbik rosszként fogja fel a kompromisszumot. De mivel Ukrajna a világrend átalakítása körül folyó nagy játszma része, a globális helyzet alakulása is jelentős mértékben hat e lokális háború kilátásaira. A cikk először a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Herszon feladása érzékenyen érintette az orosz elit háború mellett teljes mellszélességgel kiálló részét. Ennek fényében tűnhet meglepőnek, hogy a radikálisok két legismertebb arca, Jevgenyij Prigozsin és Ramzan Kadirov azonnal kiállt a döntés mellett. Mindez azt mutatja, hogy még egy ilyen, mégoly kínos helyzet sem fordítja szembe sem az elitet, sem pedig a társadalmat Vlagyimir Putyin rendszerével. Mint ahogy a szankcióknak sem volt ilyen hatása.

A Nyugat számítása e tekintetben tehát nem jött be, ezért aztán ma már legalább hallatszanak azok a racionális hangok, amelyek szerint például nincs értelme erőltetni a beavatkozást Oroszország belső ügyeibe. Persze, ez még messze nem a fősodor, ám azt mindenképpen mutatja, hogy ha lassan is, de azért változik a nyugati világon belül is a hangulat. Egyelőre azonban a mértékadó politikusok hisznek abban, hogy az ukrajnai frontokon, ha legyőzni nem is, meggyengíteni azonban lehet Oroszországot, ezért aztán a háborút továbbra is támogatni kell.

„A nyugati célokkal azonban a Kreml is tisztában van, így inkább vállalja az imázsát nem javító taktikai visszavonulást, területek feladását, és presztízs okokból nem áldoz fel egyetlen katonát sem”

Moszkva szemében Ukrajna a gazdasági vagy az információs háború mellett tényleg csupán az egyik frontja a világrend körül folyó nagy csatának, amelyben vele szemben az Egyesült Államok vezette Nyugat áll. Így nyer igazi értelmet az offenzíva „különleges katonai műveletként” kezelése is. Az, hogy a Kreml miért nem a kritikus infrastruktúra rombolásával kezdte a háborút, vagy miért várt olyan sokáig a részleges mozgósítással. Az orosz vezetés tehát a kritikus helyzetekben sem veszíti szem elől, hogy neki a „nagy háborúban” kell helytállnia, így nem vethet be mindent Ukrajnában. Eleve nem hosszú háborúval számolt. Sőt, feltehetően nem is háborúval akarta visszaszerezni a befolyását Ukrajna felett. Ezek a tervek borultak, ennek ellenére Moszkva máig ragaszkodik ahhoz, hogy a háború ne váljon totálissá. Kérdés, hogy ez az elképzelés meddig tartható.

„A harkivi és a herszoni frontokon elért sikerek után Kijev minden eddiginél jobban hisz a győzelemben, és nem hajlik semmiféle kompromisszumra”

Amerikai nyomásra a Nyugat és a demokrácia védelmezőjének szerepébe magát túlságosan beleélő Volodimir Zelenszkij is csak annyit volt engedni eddigi álláspontjából, hogy már akár Vlagyimir Putyinnal is tárgyalna. Persze, csakis arról, hogy Oroszország vonuljon ki teljesen Ukrajnából, ami jelenleg egyáltalán nem tűnik reálisnak. Sőt, ezt a jövőben is elég nehéz elképzelni.

Így gondolja ezt az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetője Mark Milley is, aki a napokban arról beszélt, hogy Ukrajna területi egységének teljes helyreállítására minimális az esély. Az ukrán vezetés természetesen felháborodott e helyzetértékelésen, és még hangosabban követeli a Nyugat kiállását a háború mellett. Dmitro Kuleba külügyminiszter például az Ukrajnának nyújtandó 18 milliárd eurós támogatásról tárgyaló Európai Uniónak üzente meg, hogy Európában senkinek nincs joga belefáradni Ukrajna támogatásába. „Ha mi, ukránok nem vagyunk fáradtak, akkor Európa többi részének nincs erkölcsi vagy politikai joga ahhoz, hogy fáradt legyen” – idézte Dmitro Kuleba szavait a német Die Zeit. A diplomata egyúttal követelte azt is, hogy Brüsszelben minél hamarabb állapodjanak meg az oroszellenes szankciók kilencedik csomagjáról.

„De térjünk vissza a herszoni orosz kivonuláshoz, amely katonai értelemben bármennyire logikus döntés is, a harkivi fronton történt visszavonulás után nem erősítette Oroszország presztízsét. Persze, egy háborúban adnak fel területeket, és a logisztika gyengesége miatt ez most racionális lépés volt”

Ezen kívül azért is, mert egy folyó olyan természetes védvonal, amelynek áttörése nagy erőfeszítéseket igényel. De nem csak katonai, hanem politikai értelemben is racionális volt a döntés. Egyrészt, mint már említettük, ez beleillik abba a logikába, amelyben a fő cél a „nagy háború” megnyerése. Másrészt Vlagyimir Putyin gondolkodásában kiemelten fontos a hátország, az orosz társadalom stabilitásának megőrzése. E tekintetben ez a kétségkívül kínos visszavonulás kisebb kárt okoz, mint ha Herszont bekerítik, a város védőit kivéreztetik, és koporsók ezrei mennek haza Oroszországba. Ráadásul a harkivi fronttal ellentétben itt jól előkészített, egyáltalán nem fejvesztett volt a 25-30 ezer fővel védett hídfő feladása, így a veszteségek is minimálisak voltak.

„Az egyetlen jobbparti hídfő feladása azonban egyben azt is jelenti, hogy Oroszország belátható időn belül nem számolhat a történelmi Novorosszija elfoglalásával, amellyel egyben elvágná a tengertől Ukrajnát”

Ez az eddig elfoglalt területek védhetősége, fenntarthatósága szempontjából is logikus lenne, ráadásul ezzel gazdasági értelemben is megtörné Ukrajnát. Hogy miért fontos az úgynevezett hadműveleti mélység megtartása, azt jól demonstrálja az is, hogy Herszon feladásával már a Krímbe vezető szárazföldi folyosó is veszélybe került. A Neptune és Himars rakétákkal az ukránok például képesek lőni a Krím-félszigetet a szárazfölddel összekötő Perekopi-földszorost, amelyen az utánpótlás jelentős része is áthalad, és elérhetik az Azovi-tengert is. Ez a helyzet a későbbiekben még sok fejtörést okozhat az orosz hadvezetésnek.

„A herszoni kivonulás ennek ellenére sem nevezhető stratégiai, hanem „csupán” hadműveleti vereségnek. De talán még a vereség szó sem a legmegfelelőbb, hiszen a két hadsereg ezúttal sem ütközött meg, inkább csak a kergetőzés folyik”

Ettől függetlenül a történtek kérdések sorát vetik fel. Például azt, hogy az orosz erők mire vártak nyolc hónapig a herszoni hídfőben? Vagy hogyan magyarázza meg a politikai vezetés azt, hogy előbb Oroszországhoz csatolja a területet, majd néhány héten belül feladja? A sort még folytathatnánk, hiszen a háború eddigi kilenc hónapja Oroszország több gyengeségére is rámutatott. A politikai és a katonai vezetés most arra kényszerül, hogy háborús körülmények között korrigáljon, és a mulasztásokat pótolva erősítse nem csak a hadsereg, de az ország működésének hatékonyságát. E tekintetben – ha már így alakult – a háború és a szankciók kikényszeríthetik mindazon feladatok elvégzésének felgyorsítását, amelyeket békeidőben ellazsáltak.

Még egy ilyen „taktikai visszavonulást” minden esetre aligha bír el az orosz hadsereg anélkül, hogy ne kockáztassa a stratégiai vereséget. E tekintetben kritikus lehet az az időszak, ameddig a mozgósított nagyjából 300 ezer tartalékos beérkezik a frontra. Ha az időjárás is úgy alakul, és a sáros „raszputyica” után lefagy a talaj, amelyen újra könnyen lehet mozgatni a technikát, akkor két fronton is újabb ukrán ellentámadás indulhat.

„Zaporizzsja körzetében már mintegy 40 ezer katonát vontak össze, és amennyiben sikeresen áttörnének Melitopol, Bergyanszk irányában, az új helyzetet teremtene a frontokon, hiszen innen már csak a február 24-diki vonalak mögé vonulhatnának vissza az orosz erők”

De az is több mint kínos lenne, ha a másik lehetséges támadási irányban, a luhanszki fronton törnének át az ukránok. A Herszonnál felszabadult erőket mindkét oldal e két frontszakaszra csoportosítja át, közben pedig ne feledkezzünk meg arról, hogy a Donbasszban az oroszok haladnak folyamatosan előre, és közelednek a Szlovjanszk-Kramatorszk vonalhoz, amelynek áttörésével Luhanszk után kiterjesztenék az ellenőrzést Donyeck megye egészére is.

Emellett ne feledkezzünk el arról sem, hogy szisztematikusan folyik a kritikus, ezen belül is elsősorban az energetikai infrastruktúra bénítása, amely nemcsak a társadalom ellenállását törheti meg, de a hadsereg képességeit is erősen gyengíti.

„A jelenlegi hadműveleti szünetet tehát nyugodtan értelmezhetjük vihar előtti csendként, hiszen mindkét fél – de a harmadik, proxy oldal is – győzelmi kényszerben érzi magát, és a tél folyamán feltehetően megpróbálja rákényszeríteni az akaratát a másikra”

Hogy kit segít majd Tél tábornok, az néhány hónap múlva kiderül, mint ahogy az is, hogy addigra kialakul-e olyan helyzet, amely kikényszeríti a tűzszüneti tárgyalásokat. Ehhez az egyik oldalnak nagy bajban, míg a másiknak nyeregben kell lennie. Egy patt helyzet feltehetően ennél még később ültetheti asztalhoz a háborús feleket.

(A cikk először a Demokrata című hetilapban jelent meg.)