//Karácsony, a szeretetcsere ünnepe
karácsony, ajándék #moszkvater

Karácsony, a szeretetcsere ünnepe

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Szeressük egymást, hiszen más nem tud szeretni bennünket!”

(Shayat Cout Pho)

karácsony, ajándék #moszkvater
Fotó:Pxhere

Olyan körülmények között szocializálódtam, hogy nem szeretek ajándékot kapni. Ma már tudom, hogy nincs ez így jól, hiszen megfosztom magam az élet egyik legcsodálatosabb dolgától, a meglepetés és az örömnyújtás elegyétől. Furcsa módon mindig az az otromba érzésem támad, ha kapok valami kedvességet, azért tőlem elvárnak valamit, amit nekem meglehet nehezemre fog esni odaadni, vagy előteremteni.

„Egyfajta „ingyen-ebéd” fóbiám van”

Azt hiszem, ez még nem veszélyes, hiszen másoknak tériszonya, klausztrofóbiája esetleg mizantrópiája van, olyat is hallottam már, hogy valaki rendszeresen iszik (alkoholt!). Ha pedig tőlem várnak valamit, szintén elkap a kétségbeesés. Ami nekem kell, az nem biztos, hogy másnak is hiányzik. A számomra felesleges dolgok pedig – úgy érzem – mások számára ugyanannyira értéktelenek, mint számomra – tehát ők is kidobnák a legszívesebben. Nos, ezt a kellemetlen szituációt szerettem volna én elkerülni egész életemben – szembesülni az ajándék démonával.

Egyszer, egy kerek születési évfordulómra (ami éppen szilveszterre esik, tehát az egész világ ünnepli, ja és az oroszoknál pedig éppen karácsonyhoz hasonlatos ünnep, fenyőfával és télapóval (náluk Дед Мороз vagyis Fagy Apó), egy orosz (akkor még barátom, ma már…) ismerősömtől kaptam egy zsebkést. Szépen be volt csomagolva dobozba, majd még egy dobozba, aztán pedig valami papírba és rendesen átkötve valami ünnephez illő szalaggal. Orosz szokás szerint, ha kést (tőrt, kardot, vadászpuskát, kartács ágyút, vagy atom tengeralattjárót) adnak ajándékba, feltétlen adnod kell cserébe egy kisebb összeget. (pl. 1 rubelt)

„Erre azért van szükség, hogy megtörd az átkot, amit az adott fegyver hordozhat, és akkor nem sebesíted meg vele magad”

Én elhittem. Otthon, kibontás után szembesültem azzal a ténnyel, hogy az adott kést még nem vették ki dobozából, mivel volt benne egy kedves üzenet, amely természetesen nem nekem, de még csak nem is a felém ajándékozónak, hanem valami harmadik (tán’ negyedik) félnek szólt. A bicska egyébként egy Mercedes-Benz emblémával ellátott reklám ajándék volt – gyakorlatilag értéktelen. Nem mertem használni, hátha több ember átka van rajta, és valaki nem fizette ki az egy rubelt, s meg találom sérteni vele magam.

Pár év elteltével egy igen komoly konfliktusba kerültem az adott ismerősömmel. Annyira megbántott, hogy elhatároztam, visszaadom neki a zsebkést. Egy kioktató ceremónia – mely egyszerűen lepergett róla – végső mozzanataként átnyújtottam neki a tőle kapott ajándékot és közöltem, hogy viselje gondját innentől ő. Megdöbbent, és először láttam rajta, hogy hatást értem el. Nem tudom, hogy békült ki magával, a helyzettel, a késsel, de én esélyt sem adtam, hogy meg próbáljon velem kibékülni. Sokszor eszembe jut az eset és azon morfondírozom, hogy mivel nem adta vissza az egy rubelem, vajon megvágta e magát?

„De a karácsony az valami más! Az akkori ajándékozás valami más élmény. Anya bundát vesz apának, aki természetesen horgászbotot anyának”

Azt az anekdotát ismerik, mikor a gyerek megkérdi anyját – Anya, apa megveszi neked karácsonyra azt az autót, amit kinéztél? – Szerintem nem – feleli az anya. – És gyakoroltad már, hogy miként vágod magad majd földhöz és ordítva kalimpálsz a lábaiddal?

Nos, ha észrevették, ha nem, a karácsony ma már nem szól másról, mint: felkészülés (több mint egy hónapon át – adventelés, „Black Friday”, betlehemkedés, nyaktörés a hentes pultnál, kádas-ponty horgászat, karácsonyfatűz, stb.), három szabadnap (jó, kettő és fél), ajándékozás és mértéktelen étel és italfogyasztás. Mindez hivatalosan naptárba vésve. Sokszor már arról a szakállas fazonról is elfelejtkezünk, aki a legenda szerint ekkor érkezett le a Földre (természetesen nem szakállasan), hogy megpróbáljon rendet tenni a lelkekben. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, nem sikerült neki, sőt a végén még csúnyán meg is járta. Még szerencse, hogy nem négyelték fel – csak úgy, a szeretet jegyében. De mi e szép emlékű jóember tiszteletére díszítgetünk, ajándékozgatunk, eszegetünk, iszogatunk.

„Rendesen belekevertük a merkantilista világunkba. Üzletet csináltunk belőle és az egész történetéből. Legendáját leeresztettük a húsvéti nyuszi és Joulupukki, Santa „Coca” Claus és Mickey Mouse szintjére”

A világért sem szeretném én az ünnepi hangulatot elrontani! Ünnepeljünk (dáridózzunk – Lajcsi bácsi után szabadon), hiszen megérdemeljük. Egész évben erre a napra vártunk. Már augusztus végén kinéztük, hogy az idén melyik fánkat fogjuk bevillanyozni és a házat tetőtől talpig kínai égősorral szikráztatni – had pukkadjon a szomszéd! A cégünk is rendre félretette a maradékot, hogy az év vége előtt kollektíve sárga talajt tudjon fogni a csapat egy közös karácsonyi bulin. (elnézést! céges év-búcsúztató rendezvényen) A család, mint a legkisebb közös többszörös, a nyaralás óta teszi félre a reggeli pénzt, hogy rendesen emlékezhessünk az idei karácsonyra is. Persze van, aki a könnyebb végén kezdi és hitelt akaszt a család nyakába és a karácsonyfára. De megéri!

Végre összejövünk, duruzsoló kandalló-meleg és a mindent behálózó barátság fátyola leng körbe-körbe. Köszöntik, üdvözlik egymást az emberek, kívánva minden jót és szépet – egészen szilveszterig, amikor is újra akkorát kívánunk, mint amekkorát még az év során, de még karácsonykor sem kívántunk senkinek. Aztán nekivágunk az újesztendőnek. Tovább daráljuk a hétköznapokat, de ott él velünk a remény, hogy abban az évben is lesz karácsony! Addig pedig elégedjünk meg a húsvéttal. Ekkor ismét alkalmat kerítünk az evésre-ivásra, s ráadásul, ugyanannak a szakálas jóembernek az emlékére – persze, akkor már egy szomorúbb apropóból, hiszen akkor tették el láb alól.

Apropó! A pünkösdöt – egyelőre – még nem ünnepeljük ilyen csinnadrattával, de a fogyasztói társadalom fenntarthatóságán szorgoskodók már kezdenek felfigyelni az adott eseményre is. Ráadásul, éppen negyven nap áll rendelkezésre, hogy a megmaradt mikulásból készített csokinyuszit valami más figurává alakítsák át. Nem szeretnék ötletet adni, de az Úr báránya, vagy a pásztorok botja, még nincsen levédve. El tudom például képzelni a csokiba mártott Spiritus Sanctus-t is…

„Így, e szép ünnep és annak meghitt hangulata kapcsán, felmerült bennem egy gondolat. Azért mégis létezik világbéke, ha máshol nem is, de a keresztény világban nagyon”

Ugyanis karácsonykor nemcsak a vallásosok és a hívők többsége, de még az ateisták, sőt, az antiszemiták is együtt tudnak örülni egy zsidó ember születésének. Csak ne rontaná el a hangulatot a harmadik napon – jóllakottan, már a másnapon is túl valami gonosz gondolat! De az ember gyarló és nem fér a bőrébe az a sok negatív. A keresztény világon kívüliek azonban érezhetik, hogy számunkra egy valóban fontos lelki pontról van szó, és ők is igyekeznek ekkor szót emelni. Védekezésképpen az utóbbi években – köszönhetően a megszámlálhatatlan zarándoknak, akik furcsa módon Európában keresik Mekkát – a karácsony szent ünnepére rendezett vásárokat rendre terror terelő beton tömbökkel zárják körbe – sajnos, nem a zárt közösség melegének megtartása céljából. Nos, tudomásul kell vennünk, hogy míg a Föld, az ember földje, Káin és Ábel nem fog egy karácsonyfa alatt ünnepelni.

Apropó, karácsonyfa. Na, az még csak az igazi buli. Már november végén megvehetjük. Sikerült szintetizálni olyan fajokat, amelyek szinte örülnek, hogy már az ősz végén elszakadhatnak gyökereiktől (millió számra) és növelhetik az ember otthon érzetét. E kellék nélkül nincs is karácsony. (jó, Fenyő Miklósról most nem ejtenék szót). Aztán ott van az a rengeteg hal. Egy egész éven át tátognak a víz alatt, hogy karácsonyra végre nyugalomra térhessenek egy ünnepi asztalon. A szárnyasok és az apróbb malacok már amúgy is megszokták, hogy almával (citrommal) a szájukban álmodnak a mi terített asztalunkról.

Ilyentájt jól esik azt hinni, hogy az álmok valóra válnak – mi is szívesen el- álmodozgatunk. Csukjuk csak be a szemünket!  Képzeljünk magunk elé egy nagy tál sóletet, feltéttel. Éhesek vagyunk, de piszkosul. Kanalunk nincs. Sebaj! Megemeljük a tányért. Ekkor derül ki, hogy az edénynek nincs alja. Ez az a pillanat, amikor rájövünk, mi a különbség az álom és a valóság között!

„Azt hiszem, most ünneprontónak tűnök, pedig higgyék el, nem akarok az lenni. De nem tudom megtagadni önmagam”

Pedig én is ünneplek ám, és ugyanúgy eszek – iszok és örülök a családnak, a vidám embereknek. A Mennyből az angyalt is el tudom énekelni, egy felest követően, ha valaki kíváncsi rá – általában nem merül fel igény.

Így, az ünneplést megelőzően, természetesen orosz anekdotával kívánok mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket! Egyúttal kérek mindenkit, hogy felejtse el mindazt, amit az idei évre kívántam – már nem aktuális! Viszont helyette, kívánok teljesen új dolgokat az eljövendő évre, olyanokat, amikre érdemes lesz majd emlékezni!

Szergej ellátogat a karácsony esti templomi ceremóniára. Éppen ott megy el mellette az atya. Szergej megállítja: – Tisztelendő uram, ha én most megkérem az Urat, hogy járjon ki nekem némi fizetésemelést, mi lenne a válasz? – Szergej, hol voltál te a tavaly karácsonykor? – kérdez vissza az atya. – Hát, úgy jött ki, hogy a haverokkal buliztunk és nem értem ide – feleli szégyenkezve Szergej. – Nos, gondolj bele, te meghívod a születésnapodra a fiad. Ő pedig, a szemedbe mondja, hogy nem jön el, mert a haverokkal bulizik. Egy hónap múlva azonban megkeres, hogy adj neki némi pénzt, mert anyagilag leégett. Mit mondasz neki? – kérdi a tiszteletes. – Hát elküldöm a francba! – vágja rá Szergej. – Akkor most már tudod, hogy az Úr mit fog válaszolni a fizetés emelési kérésedre!

Na, de ráadásként egy másik is:

Tanár néni kérdi a gyerekeket: – Gyerekek, most, hogy hamarosan karácsony lesz, meg tudnátok e nekem mondani, hogy hol van most a Jézus Krisztus? – Itt van a szívemben! – feleli egy kislány. – A mennyekben, az Úr jobbján! – feleli egy kisfiú. – Nálunk van, otthon a WC-ben! – feleli egy másik kisfiú. – Minden reggel, mikor apa ki akar menni a WC-re, azt hallom, hogy előbb kopogtat, majd dörömböl, végül pedig azt kiabálja: „Jézusom! Még mindig bent vagy?”

CÍMKÉK:
MEGOSZTÁS