Ismét „megtalálta” prágai beszédében Orbán Viktort Ursula von der Leyen. Miért nem jó ez a két „kakaskodónak”, de Magyarországnak és az Európai Uniónak sem ez a szembenállás? Miért rontja a magyar miniszterelnök egyébként alapvetően reális helyzetértékelésének hitelességét ez az állandósult vita?

Ursula von der Leyen ott folytatja, ahol abbahagyta. Az Európai Bizottság elnökének másodszorra megválasztott politikus továbbra is Vlagyimir Putyint és Orbán Viktort tartja az Európa előtt álló legnagyobb kihívásnak. Ezt persze így nem mondja ki, mint a napokban a Budapest helyett a magyar kormány politikája elleni tiltakozásból Budapest helyett Brüsszelben tartott külügyminiszteri ülés előtt a litván diplomácia vezetője. Mint Gabrielius Landsbergis fogalmazott, a magyar kormány képes megzavarni az uniós folyamatokat, de nem mainstream, és soha nem is lesz az, sok európai ország pedig arra vár, hogy elálljon „az eső”, amit egy bizonyos személy okoz.

„Értjük, Orbán Viktor minden baj okozója. Az Európai Unió azért tart ott, ahol tart, mert a magyar miniszterelnök politikája megosztja, és nem hagyja, hogy legyőzze Putyint”

Hát persze! Orbán az oka annak, hogy Európa peremén háború dúl, ami veszélyezteti az egész földrész biztonságát, és gyengíti a versenyképességét. Hogy a szankciók nem igazán működnek, és jelentős mértékben visszaütnek Európára, Putyin Oroszországa pedig még mindig áll, sőt jobban áll a fronton, mint az egész Nyugattal a háta mögött Ukrajna. Orbán az oka annak is, hogy Európa egyre inkább elveszíti maradék identitását, feloldódik a bevándorlók tengerében, és a már kezelhetetlenné vált migráció előbb megszaggatja a szociális hálót, gyengíti a biztonságérzetet, végül pedig eluralja, „felfalja” a társadalmakat. Már azokat, amelyek ezt hagyják!

„Pedig Orbán időben figyelmeztetett, hogy ebből baj lesz. Mint ahogy a magyar kormányfő most is felhívja a figyelmet arra, hogy elhibázott az Európai Unió viszonyulása az Ukrajnában dúló háborúhoz”

De itt térjünk vissza Ursula von der Leyenhez, aki a GLOBSEC regionális biztonságpolitikai konferenciáján elmondott beszédében a háború hatásait, az Európa előtt álló kihívásokat elemezve nem hagyta ki, hogy ne üzenjen a magyar kormányfőnek. Ez annyiban érthető, hogy „hazai Pályán”, erősen atlantista közegben ez már szinte kötelező kör. De ne feledjük el, hogy az Európai Unió arcáról, első számú vezetőjéről van szó, akinek a feladata e közösség összefogása, nem pedig a megosztása lenne. Ha már Orbán Viktort folyamatosan ezzel vádolja.

„Éppen ezért a beszédnek mindenek előtt mi is azt az elemét emeljük ki, amely inkább összeköt, nem pedig elválaszt”

Von der Leyen kiemelte, hogy Európa hosszú ideje elhanyagolta a védelmi kiadásokat. Ezután tett egy kötelező kört, mikor úgy fogalmazott, hogy nem tudja túlságosan hangsúlyozni az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatás fontosságát, és ezért mély hálát, de felelősséget is érez. Aztán kimondta, amivel fenntartások nélkül egyetérthetünk, Európa védelme elsősorban Európa feladata kell, hogy legyen, ezért aztán az elmúlt két évben az európai országok jelentősen növelték védelmi kiadásaikat. Igen, tetszik vagy nem tetszik, a biztonságnak ára van. Aki pedig nem költ a biztonságára, az nem tudja megvédeni magát, és úgy jár, mint Európa, jobb esetben függő helyzetbe kerül attól, aki garantálja a biztonságát. Rosszabb esetben egy esetleges háborúban elbukik, elveszik. Jelen helyzetben az első eset áll fenn, Európa Amerika vazallusa, és nem sok jel mutat arra, hogy szabadulni akarna vagy tudna ebből a helyzetből.

„Erről persze az Európai Bizottság elnöke már nem beszélt, ehelyett látványos tetszésnyilvánítás közepette megismételte az Oroszországgal kapcsolatos téves elképzeléseit, amelyeknek a lényege, hogy Moszkva veszélyt jelent Európára, ezért le kell győzni, meg kell törni az Ukrajnában dúló háborúban. Ergo, talán mégsem azért kell fegyverkezni, hogy megvédjük magunkat, hanem hogy legyőzzük Oroszországot”

Mint kimondatlanul is a német Ostpolitikot, bírálva fogalmazott, illúzió volt, amit évtizedeken át sokan gondoltak, hogy a gazdasági kölcsönös függőség a biztonság útja, és az oroszok sosem támadnának Európára, amíg az onnan veszi a gázt. De szerinte Putyin saját hazájának gazdagodását is feladta a saját birodalmi törekvéseiért, az orosz zsarolás pedig csak felgyorsította az energiaátállást.

Ez a tétel több helyen is téves. Egyrészt a kölcsönös függőség nemcsak a versenyképességet erősítette, de még a hidegháború idején is garantálta a biztonságot. Másrészt az elmúlt majd’ 30 évben nem Oroszország terjeszkedett Nyugatra, hanem a NATO keletre. Ezzel pedig – mint látjuk – kockáztatta Európa biztonságát. De ez a szervezetet domináló Amerikát kevésbé izgatta, hiszen Európa számára csak egy előretolt frontvonal, pufferzóna Oroszországgal szemben. Igen, Oroszország gondolkodása hagyományosan birodalmi, ám adott esetben nem ez, hanem az ő szemében veszélyként, biztonsági kihívásként jelentkező nyugati térfoglalás, a befolyás kiterjesztése sarkallta olyan lépésre, amely nemzetközi jogi értelemben agresszió.

„Persze, itt elszámolta magát, hiszen nem háborúval akarta visszaszerezni Ukrajna felett a befolyását, de elszámolta magát a Nyugat is, amikor 2022 tavaszán úgy gondolta, hogy eljött az pillanat Oroszország megtörésére. E két hibás számítás következtében pedig lassan már három éve dúl a háború”

S hogy Putyin saját hazájának gazdagodását is feladta volna? A háború aligha fekteti ki rövid- és középtávon Oroszországot, ám nyilvánvalóan növeli a modernizációs lemaradását. S ez az amerikai minimális célkitűzés. Ami pedig az orosz energiahordozókról történő leszakadást illeti, ez egyrészt átgondolatlanul, sok tekintetben öngyilkos módon folyik, másrészt ez egyelőre a függőséget nem szünteti meg, csak más országra cseréli.

De lépjünk tovább, hiszen mint már említettük, von der Leyen megtalálta Orbánt is. Előbb csak utalgatott azzal, hogy vannak politikusok az EU-ban, sőt, még ebben a régióban is, akik a háborúért nem a megszállót, hanem a megszállottat hibáztatják a háborúban. Nem Putyin vágyát a hatalomra, hanem Ukrajna szabadságvágyát okolják a történtekért. Ezután még egyértelműbbé tette a célzást, mikor úgy fogalmazott, meg akarja kérdezni Orbánéktól, hogy hibáztatták-e valaha a magyarokat a szovjetek 1956-os inváziójáért? Hibáztatták valaha a cseheket a szovjet elnyomásért 1968-ban?”. Majd azzal folytatta, hogy az európiaiak sokféle nyelvet beszélnek, de egyetlen nyelvben sem szinonimája a békének a megadás, a szuverenitásnak a megszállás. Ezért szerinte azok, akik Ukrajna támogatásának a felhagyásával érvelnek, nem a békéért, hanem Ukrajna alávetettségéért érvelnek.

„Kezdjük azzal, hogy Ukrajnát senki nem hibáztatja, hanem áldozatként tekint rá”

Nem hibáztatja annak ellenére, hogy azért az ukrán elit, a politikai vezetés is benne van abban, hogy a dolgok idáig fajultak. Azt mindenki érti, hogy az ukránok a hazájukért harcolnak, ennek ellenére ez egy kilátástalan küzdelem, amelyben a területek 20 százalékáért felőrlődik a társadalom, és veszélybe kerülhet maga az állam is. Ráadásul nagyrészt olyan területekről van szó, amelyeknek hovatartozása történelmi értelemben vitatott. Kemény szavak, és ukránként senki nem hallgatná őket szívesen, de ez a szikár és kegyetlen realitás. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Ukrajna nem nagyon akarja tudomásul venni, de az isztambuli tárgyalások zátonyra futtatása óta nagyrészt idegen érdekekért harcol. Mondjuk ki, a Nyugat feláldozza Ukrajnát Oroszország gyengítése érdekében. Ez is eszébe juthat sokaknak, ha már egy nyugati politikus1956-ot emlegeti. Az Európai Unió pedig ehhez a játszmához aszisztál, és most már fizeti is ezt a kalandorságot. Árulkodó, és a stratégiai gondolkodás hiányát mutatja, hogy az Európai Unió eddig még nem tett le az asztalra semmiféle rendezési elképzelést. Mert téves elképzelésekből kiindulva Oroszország legyőzésére játszik, és ehhez cinikusan az ukrán embereket használja fel.

„Ennek a politikának az elhibázottságára figyelmeztet folyamatosan a reálpolitikus Orbán Viktor. Eközben a kakaskodó, a konfrontációban magát elemében érző Orbán Viktor sokszor feleslegesen, és már a legitim célkitűzéseket, nem egy esetben az egyébként reális helyzetértékelés hitelességét kockáztatva <bokázza>, froclizza von der Leyent, aki mégis csak magabiztos többséget maga mögött tudva az EP-ben Európa első embere”

Mint egy ideje látjuk, von der Leyen is felvette a kesztyűt, és ez Magyarországra nézve rövid távon semmi jót nem jelent. De nem viszi előre az enélkül is nehéz helyzetben lévő Európai Uniót sem ez a diplomácia íratlan szabályait mindkét oldalon látványosan semmibe vevő kakaskodás.