Kezdőlap » Történelem » Jugoszlávia, amerikai bombák alatt
A jugoszláv hadsereg egyik katonája a lebombázott murinói hídnál 130 km-re Podgoricától, 1999. május 2-án Fotó:EUROPRESS/AFP/Alexander Nemenov #moszkvater

Jugoszlávia, amerikai bombák alatt

A bombázások 78 napja során a NATO folyamatos csapásai során 50 ezer lövedéket lőtt ki szerbiai és montenegrói célpontok ellen

A jugoszláv hadsereg egyik katonája a lebombázott murinói hídnál 130 km-re Podgoricától, 1999. május 2-án Fotó:EUROPRESS/AFP/Alexander Nemenov #moszkvater
A jugoszláv hadsereg egyik katonája a lebombázott murinói hídnál 130 km-re Podgoricától, 1999. május 2-án
Fotó:EUROPRESS/AFP/Alexander Nemenov

Figyelem, figyelem! Légiriadó! Kapcsolják le a villanyt, zárják el a gázt, nyissák ki az ablakokat! Szedjék össze a szükséges dolgaikat és óvatosan menjenek az óvóhelyekre! – így figyelmeztetett a Belgrádi Rádió 1999. március 24-én, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a NATO megindította légitámadását Jugoszlávia ellen. Majd 19:45-kor megszólaltak az első vészjelző szirénák, amelyeket aztán teljesen elnyomott a robbanások zaja. A következő 78 nap során a NATO folyamatos csapásai során 50 ezer lövedéket lőtt ki szerbiai és montenegrói célpontok ellen, melynek végeztével a jugoszláv hadseregnek el kellett hagynia Szerbia déli tartományát.

Mi vezetett idáig? Miután a nyolcvanas évek végén a milosevicsi vezetés gyakorlatilag felszámolta Koszovó autonómiáját, az albánok folyamatosan kiépítették a maguk párhuzamos intézményrendszerét. A passzív ellenállás azonban sikertelennek bizonyult, így az albán diaszpóra segítségével megalakult a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK), amelynek elsődleges célja az volt, hogy kiűzze a tartományból a szerb katonai és rendőri erőket. Kezdetben csak kisebb akciókat hajtottak végre a szerb egységek ellen, ám az 1997-es albániai piramisjáték-válság során óriási mennyiségű fegyver özönlött a tartományba, amely végül az UCK kezében landolt.

A jugoszláv hadsereg lebombázott főparancsnoksága napjainkban #moszkvater
A jugoszláv hadsereg lebombázott főparancsnoksága napjainkban
A szerző felvétele

Az ellenállás így felerősödött, majd 1998-ban kezdetét vette a koszovói háború. Ugyan a nemzetközi szervezetek több alkalommal is megpróbáltak közvetíteni a két fél között, ezek kudarccal végződtek. Az események 1999 januárjában gyorsultak fel, amikor a szerb erők 45 albánt végeztek ki Racsak falu mellett. Miután a mészárlásról készült fényképek nyilvánosságra kerültek, a NATO-tagországokra óriási nyomás nehezedett, hogy végre lépjenek. A nyugati országokban ugyanis még élénken megmaradt a kép, ahogy Boszniában, a srebrenciai vérengzéskor az ENSZ szemet hunyt a készülő gyilkosságok felett.

De miért döntött úgy a NATO, hogy minden eddiginél hevesebb és kiterjedtebb légi háborúba kezd Jugoszlávia ellen? E kérdésre a mai napig nagyon eltérő válaszok születtek. Egyesek szerint az 1999-ben éppen 50. születésnapját ünneplő NATO – a katonai szövetség éppen 1949. április 4-én alakult – egyszerűen nem engedhette meg, hogy egy balkáni önkényúr, Szlobodan Milosevics játszadozzon vele. Ez már eddig is óriási tekintélyveszteséget okozott neki. Mások a kiterjedt nyugati albán lobbi erejét említik, azonban ez is csak részben ad választ a történtekre.

Ami viszont biztos, hogy a rambouillet-i konferencia sikertelensége – ezen azt javasolták, hogy Koszovó egyelőre maradjon a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, a jugoszláv hadseregnek pedig el kell hagynia a tartományt – után a NATO úgy döntött, hogy fegyveresen kényszeríti ki a szerbektől az egyezmény aláírását. A légicsapások ráadásul egyre hevesebbek lettek, különösen azután, hogy Rudolf Scharping április 7-én egy nemzetközi sajtókonferencián előhozakodott egy térképpel, amely szerint a szerbeknek létezik egy „Patkó-hadművelet” nevű tervük. Ennek célja pedig az, hogy a koszovói albán lakosságot patkó alakzatban kiszorítsák Albániába. A szerb vezetés természetesen azonnal tagadta a terv létezését (a mai napig nem tudni, hogy létezett-e ez a terv vagy sem), azonban tény, hogy a légicsapások hatására a szerb erők még nagyobb erővel léptek fel Koszovóban. Végül aztán a bombázásoknak meg lett az eredménye. Milosevics június 9-én kénytelen volt elfogadni a NATO feltételeit, kivonult Koszovóból, ami innentől a NATO megszállása alá került.

„Jugoszláviának azonban óriási árat kellett fizetnie a NATO akciójáért. Habár a NATO-erők maguk is meglepődtek azon, hogy a Koszovóból kivonuló jugoszláv hadsereg milyen jó állapotban úszta meg a légicsapásokat, a háború egyenlege egészen elborzasztó. Az akció során mintegy 2300 légicsapást hajtottak végre 995 célpont ellen, melyben 1150 harci gép vett részt”

Közel 420 ezer lövedéket lőttek ki, melynek teljes tömege meghaladta a 22 ezer tonnát is. Ám ezeknél is több áldozatot követeltek a NATO kazettás bombái. Ebből 37 ezret dobtak le szerte az országban, ami miatt 200-an meghaltak, több százan pedig megsebesültek. Szerbia halálos áldozatainak a száma meghaladta a 2500-at, s bár a NATO mindvégig törekedett a civil áldozatok minimalizálására, ez nem mindig járt sikerrel. Így a lebombázott szerb televízió, valamint számos gyár dolgozói is ott voltak a civil áldozatok között.

De vajon mit jelent ma, húsz évvel a NATO támadásának megindítása után Szerbiában ez a háború? Talán nem meglepő, hogy a csapások befejeztével a Milosevics-rezsim először is győzelmet hirdetett, mondván, a támadók elhagyták az országot, mert az ország hősiesen ellenállt. Ugyan ekkorra már mindenki tisztában volt azzal, hogy az ország elvesztette a háborút, a közvélemény figyelmét ekkor már a közelgő választások kötötték le, mely végül a 2000. október 5-i hatalomváltáshoz vezetett. A Szerb Demokratikus Ellenzék – így hívták a több mint egy tucat pártból szerveződő ellenzéki esernyőszervezetet – tagpártjai azonban a későbbiekben is fenntartották, hogy az ország ellen jogtalan agresszió történt.

A lebombázott szerb köztévé elhunyt áldozatainak emlékműve Belgrádban #moszkvater
A lebombázott szerb köztévé elhunyt áldozatainak emlékműve Belgrádban
A szerző felvétele

Így legfeljebb abban akadt nézetkülönbség a szervezet pártjai között, hogyan látják Koszovó jövőjét. Míg egyesek nagyobb autonómiát adtak volna a déli tartománynak, addig mások a régi keretek között képzelték el Koszovó jövőjét – amely végül 2008 márciusában kikiáltotta függetlenségét. Még a Nyugat által legrugalmasabbnak tekintett szerb elnök Borisz Tadics is úgy fogalmazott 2012-ben, hogy a NATO támadása Jugoszlávia ellen bűncselekmény volt egy ország, és annak lakossága ellen.

A szerb állami vezetés emellett minden évben nagyszabású megemlékezést tart a mindössze 17 ezer lelket számláló, dél-szerbiai Aleksinac városában, ahol 1999. április 5-én 21 óra 35 perckor hat óriási erejű lövedék csapódott be a központban, kioltva ezzel 11 ártatlan civil életét. A tragédia helyszínén ma emlékmű áll, amelyet minden év márciusában megkoszorúznak a szerb állami vezetők. Így történt ez a múlt évben is, amikor Alekszandar Vucsics egy egészen különleges installáció mellett mondta el beszédét. A színpadon füstölgő romokat helyeztek el, amelyek a pusztítást szimbolizálták.

A mai nap sem lesz szegényebb megemlékezésekben, mint az előző évek. Ezúttal viszont a központi megemlékezést Nisben tartják a Milán király téren, mely természetesen 19:45-kor veszi kezdetét, vagyis amikor megkezdődtek a Jugoszláviai bombázások. A katonai vezetők viszont Kragujevacon gyűlnek össze, ahol az események résztvevői emlékeznek meg a húsz évvel ezelőtti eseményekről – többek között Dani Zoltán, a jugoszláv hadsereg parancsnoka, aki egységével lelőtte az amerikai vadászgépet. Mindemellett számos fotókiállítást is szerveznek Szerbiában, melyeknek fő célja, hogy sose felejtsék el az emberek, milyen óriási áldozatokkal járt a NATO légicsapása.

A húsz évvel ezelőtti eseményeknek azonban van egy sokkal szomorúbb mementója, ami szinte minden hónapban felmerül a szerb sajtóban, lassan húsz esztendeje. Valószínűsíthetően a NATO által használt szegényített uránium-tartalmú lövedékek miatt megugrott Szerbiában a rákos betegek száma. Ugyan a közvetlen összefüggést egyelőre nem sikerült még bebizonyítani a rákkeltő anyag és a rejtélyes halálesetek között, Szerbiában a lakosság többsége úgy tartja, hogy ezeket az áldozatokat is a NATO számlájára kellene írni.