Levi’s farmer, Jugoton márkajelzésű bakelit lemezek, és Adidas csuka. Ha valaki a rendszerváltás előtt eljutott például a szabadkai piacra, biztos, hogy bevásárolt a fenti termékekből, amelyek hiánycikknek számítottak a kádár kori Magyarországon. Ugyanúgy, ha valaki a szocialista tömb országaiból Jugoszláviába utazott, Nyugaton érezhette magát, a határok szabadon járhatók voltak, és soha nem látott árubőség, valamint a keleti blokkhoz képest relatíve jólét jellemezte a délszláv államot. Csoda-e, ha nosztalgikus érzések támadnak az utódállamok polgáraiban a 30 éve megszűnt államalakulat iránt?

Vass István írása a #moszkvater.com számára

A bökkenő ezzel az, hogy a XX. század második felének legvéresebb polgárháborúja révén bomlott fel az államközösség, és Bosznia-Hercegovina, vagy Koszovó esetében még ma is forrnak az indulatok a különböző nemzetiségek között. A megoldatlan etnikai és területi problémákat jelzi az non-paper javaslat – többek között Bosznia újrafelosztásáról – ami idén áprilisban cirkulált a nemzetközi sajtóban.

„De mégis, milyen síkjai vannak a mai napig kitapintható  az egykori államalakulat iránti pozitív emlékezetnek, és melyek ennek a megnyilvánulásai?”

A „jugonosztalgia” fogalma a szocialista Jugoszlávia szétesésének háborús atmoszférájában jelent meg először, és a XIX. század horvát területről kiinduló jugoszlávizmusból eredezteti magát. A nacionalizmus hívei „jugonosztalgikusoknak” nevezték azokat az állampolgáraikat, akik 1992 után is az egységes Jugoszlávia eszméjében hittek, és akkoriban egyértelműen negatív konnotációja volt ennek a kifejezésnek. A horvát/jugoszláv írónő, Dubravka Ugrešić egy publicisztikájában használta először a fogalmat az egykor volt állam iránti ragaszkodásra.

Az elmúlt évek során jelentős számú tanulmányt, cikket, szakdolgozatot jelentettek meg a „jugonosztalgia” témakörében. Mindezek közül Mitja Velikonja és Emilija Mijić szerzők megkülönböztetése alapján két nagyobb értelmezési keret létezik.

„Velikonjánál Tito kultusza, avagy a <titosztalgia> kultúrája”, Mijićnél pedig a <yusztalgikus fogyasztás>, avagy fogyasztói nosztalgia fogalmak kerülnek definiálásra”

Az utóbbi, a nevéből adódóan, a fentebb már említett fogyasztási cikkeknek az egykor volt állammal történő összekapcsolódását írja le. A volt jugoszláv köztársaságokban székelő kereskedelmi vállalkozások (többek között, a montenegrói Obod márkájú hűtőszekrénygyár, szlovéniai Gorenje, a szerb Zastava gépkocsigyár) termékei mind a hazai, mind pedig a nyugati piacon nagyon kelendőek voltak. Egy másik kutatónő, Jovana Vukčević munkájában arra kísérel meg válaszokat szolgáltatni, hogy a „jugonosztalgia” miként funkcionál ma is sikeres marketing stratégiaként. A „titosztalgia”, vagyis a Jugoszlávia jelképének számító tábornok iránti pozitív emlékezet bőven túllépi a kis hazánkban szintén jelenlévő Kádár-emlékezet viszonylag magas szintjét. Kijelenthetjük, hogy a kettő szinte össze sem hasonlítható.

„Ennek olyan megnyilvánulásai vannak, mint a marsall zarándokházként funkcionáló kumroveci szülőháza, és szobra körül zajló már-már vallásos rítusú megemlékezések”

A horvát tengerpart mentén elterülő Brioni-sziget, Tito valamikori rezidenciáját, ma főleg a tábornok személyének és munkájának tisztelői látogatják, s kiállítások keretében tekintik meg a szigeten zajló múltbéli eseményeket a múzeumként funkcionáló épületben. Képzeljük el, mi lenne, ha mindezt megcsinálnák, itthon az egykori Kádár-villában, vagy az egykori főtitkár már felszámolt a balatonaligai üdülőjében? Arról nem is szólva, hogy az egykori Jugoszlávia területén még számos városban található Titóról elnevezett tér és utca.

Ahogy Losonci Márk vajdasági magyar filozófus fogalmaz: manapság a „jugonosztalgia” leginkább azokra a motívumokra emlékszik szívesen, amelyeket korunk uralkodó ideológiája viszonylag könnyen elfogadhat, így a mobilitás, termelékenység, teljes foglalkoztatottság, multikulturalizmus, jó életszínvonal, béke és jólét, a jóléti állam előnyei, nemzetközi elismertség, Európához való közelség.

„Tehát a YU-kultúripar sajátos retrospektív fantáziájáról van szó, amely a beteljesületlen jövő szűrőjén keresztül tekint a múltra. Mintha a jugoszláviai kaland nem az osztálytársadalom megszüntetésére irányult volna, hanem a jólétbe vezető EU-integrációra, csak nem eléggé jó eszközökkel”

A „jugo-, és titosztalgia” – természetesen Koszovót nem számítva – Horvátországban és Szlovéniában a leggyengébb. Érdekesség, hogy Szerbiánál jóval erősebb ez az érzés a bosnyákok körében és Észak-Macedóniában. Ez valahol érthető is, hiszen Jugoszlávia szétesésével ez a két ország bukott a legnagyobbat, itt esett a leginkább az életszínvonal. Az is érthető, hogy a legkevésbé Szlovéniában erős ez a nosztalgia, hiszen e tagköztársaság fejlődését – főképp a szétesés előtt – Jugoszlávia csak visszafogta, lakói úgy érezhették, hogy ők tartják el a szegényebb tagköztársaságokat. Jugoszlávia szétesésével az ország szárnyalni kezdett, és jóval jobban élnek, mint akkor. Nosztalgiázniuk tehát nem nagyon van miért.

„Az már annál inkább meglepő, és magyarázatra szorul, hogy az egyébként félig szlovén Tito marsallra egyáltalán még szívesen emlékeznek egyesek a gazdasági, jóléti mutatókban hasító Szlovéniában is. Ráadásul még a jugoszláv eszmét is a feltételezettnél többen elfogadják”

Talán azért, mert ők már ezt a nosztalgiát is megengedhetik maguknak. A horvát lakosság sem sírja vissza az egykori jugoszláv államot, de Titóval szemben nem ellenséges. Mindennek rendkívül összetett, mély történelmi, politikai, ideológiai, gazdasági okai vannak, s nem utolsósorban a két nacionalizmus jelentős eltéréseiből fakad.

A II. világháború végén a szlovénok lakta területeken a partizánmozgalom győzelmét szélesebb rétegek élték meg felszabadításként, mint a náci szövetséges horvát (báb) államban. Kivétel ez alól 1945. május végi véres incidens, amikor mintegy 10 ezer szlovén domobránt (honvédet), és a velük tartó 500–600 civilt mészároltak le a bosszúszomjas szerb partizánok.

„Titónak a volt Jugoszláviában eltérő intenzitású, ám általánosnak mondható tisztelete azzal is magyarázható, hogy megnyerte a háborút. Emellett a szlovének esetében például valamit javíthat a megítélésén, hogy Tito idején talán jóval kevésbé fenyegette őket nyelvük, illetve kultúrájuk <szerbesítése>, mint a többi népet. Sőt, a szlovén nyelv hivatalos használata révén a szlovén kultúra komoly fejlődésen ment keresztül”

A két déli szomszédunkban több értelmiségi, költő, író műveiben érhető tetten a „jugonosztalgia” valamilyen formája, a horvátok közül kiemelhető a már említett Ugrešić, míg Szlovéniában a legnagyobbak közül Aleš Debeljak neve.

„Horvátországban nagyon nagy a megosztottság a témával kapcsolatban. Az emberek vagy nosztalgiával gondolnak a szocialista időkre, vagy teljesen démonizálják, ami akkor történt”

Ezt már Sandra Benčić a horvát Mozemo! (Képesek Vagyunk Rá!) nevű újbalos-zöld szövetség parlamenti képviselője nyilatkozta az azonnali.hu-nak. Szerinte Horvátországban nagyon kevesen képesek az időszak objektív értékelésére. A régi rendszer híveinek sokkal fontosabb az életminőség, mint olyan demokratikus jogok megléte, mint a szólásszabadság. „A szocializmusban nagyon jók voltak a közszolgáltatások, főleg az oktatás és az egészségügy terén. Azonban nem volt demokratikus kormányunk, nem volt valós népképviselet, a kritikát nem fogadták el, a szólásszabadságot és az állampolgári jogokat korlátozták. De a gazdasági és szociális jogok tényleg fontosak voltak, és az emberek emlékeznek erre” – fogalmazott Benčić.

A „jugo- és titosztálgiáról” általánosságban elmondható, hogy a szlovén és a horvát jobboldalon Jugoszlávia „bűnben fogant”, diktatórikus mivoltát hangsúlyozzák. A liberálisok ugyanakkor hajlamosak elismerni a kommunisták vezette Jugoszlávia bizonyos intézkedéseinek hasznosságát, kulturális vívmányait, illetve a nemzeti érdekek szempontjából előrelépést jelentő eredményeit. A baloldalhoz kötődő értelmiség pedig máig méltatja a második világháborús partizánharcot, a külön utas Jugoszlávia „önigazgatói szocializmusának” vívmányait, gazdasági előnyeit, külpolitikai sikereit, s egyes képviselőinél létezik a kifejezett Tito-kultusz is.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy „jugoszlavizmus” és a régi rendszer iránti vágy még mindig jelen van tematizációs tényezőként a két legsikeresebb posztjugoszláv államban, és még a vajdasági magyarok körében is. Viszont az, hogy ez komolyan megerősödjön, annak nincs realitása. A jugoszláv államalakulat ugyanis nem csak politikai és gazdasági értelemben bomlott fel, hanem az egykori állam közös kulturális tere – a nyelvi közelség ellenére is – jórészt semmivé lett.

Felhasznált irodalom:

Fehér Viktor: Nacionalizmus és jugonosztalgia a volt Jugoszlávia területén és Vajdaságban