Miközben Európában fokozódik az őrület, hogyan támogassák Ukrajnát, aközben az Egyesült Államok és csatlós államai, mint Japán a háttérben háborúra készülődnek Kína ellen. Az erre utaló jelek egyre élesebbek.
Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára
Fotó:EUROPRESS/David Mareuil/ANADOLU AGENCY/AFP
Amikor 2024 elején a Japán Önvédelmi Erők (Self-Defense Forces – SDF) és az amerikaiak megtartották a Keen Edge nevű hadgyakorlatot, akkor Kínát hipotetikus ellenségként nevezték meg. A megnevezés azért érdekes és feltűnő, mivel a II. világháború előtt volt használatban, a japán militarista körök így jelölték meg az Egyesült Államokat, és soha azt követően nem alkalmazták, hiszen az atomcsapásokkal szétzúzott japán hódító ambíciók elhamvadtak.
„A japán <békeállam> azonban most több jelből ítélve feléleszti agresszív ösztöneit, legalábbis a fogalmak téren.
A II. világháború előtt a japán császárság és az Egyesült Államok között egyre feszültebbé vált a viszony. Ez leginkább a Roosevelt-kormányzat provokatív szankciós politikájával magyarázható, amivel a japánok nyersanyag szükségleteit, főleg az olajat korlátozták. Ez a blokkoló politika oda vezetett, hogy a japán politikai-katonai vezetés egyes körei nem láttak más megoldást a helyzet megoldására, és a japán birodalom terjeszkedésére, mint a nyílt háborút az Egyesült Államokkal.
„Ekkor kezdték használni a hipotetikus ellenség fogalmát, amely a következményeket tekintve egyfajta elkerülhetetlenséggel párosult”
A világháborút követően Japán soha nem használta nyíltan ezt a fogalompárosítást senkivel szemben. Ez tabunak számított. Mint a norvég Ulv Hansen a japán Soka egyetem docense felhívja a figyelmet arra, az a tény, hogy az SDF ismét ezt az ellentmondásos háború előtti címkét használja Kína jellemzésére, bizonyítja a hipotetikus ellenség tabu gyengülését, és a Kínával szembeni növekvő fenyegetés észlelését a japán védelmi tervezők fejében.
„A 20. század első felében a japán császárság egy hódításra kész, erős hadsereggel bíró, feltörekvő hatalom volt, amely a japán-orosz (1904-05) háborúban fegyverszünetre tudta kényszeríteni a cári Oroszországot”
Ezzel tartósan megvetették a lábukat Mandzsúriában, de amikor további területeket akartak elragadni a Szovjetuniótól, akkor a mongóliai Halhin-gol folyónál (1939. május-szeptember) Zsukov marsall olyan csúnyán „összefirkálta” a Kvantung hadsereget, hogy a japán vezetés nem is próbálkozott itt újra, hanem Délkelet-Ázsiára vetették magukat. Főleg azután, hogy Szálin és Matsuoka japán nagykövet 1941 márciusában megnemtámadási egyezményt kötött. Meg kell jegyezni, Sztálin mindig betartotta az általa kötött egyezményeket.
„Ma már az Egyesült Államokban is nyíltan felvetik, hogy F. D. Roosevelt azért provokálta a japánokat, és hagyta a Pearl Harbor elleni támadás végrehajtását, hogy ezzel visszavonhatatlan okot teremtsen a belépésre a háborúba”
Az amerikai közvélemény ugyanis rendkívüli mértékben izolacionista (be nem avatkozás) hangulatú volt. A neves Thomas A. Bailey amerikai történész Roosevelt 1941. október 27-elhangzott, hazugságokkal teli beszédével kapcsolatban leírja, „Franklin Roosevelt ismételten becsapta az amerikai népet a Pearl Harbor előtti időszakban… Olyan volt, mint az orvos, akinek hazudnia kell a betegnek a beteg saját érdekében… Az ország túlnyomórészt be nem avatkozó volt egészen Pearl Harbor napjáig, ez pedig egy nyílt kísérlet volt arra, hogy a népet háborúba vezessék. Egy ilyen kísérlet biztos kudarcot, és Roosevelt szinte biztos elűzését eredményezte volna 1940-ben, végső céljainak teljes vereségével.” Thomas A. Bailey, Az utca embere: Az amerikai közvélemény hatása a külpolitikára. (New York: 1948). idézi Mark, 2020.
O’Rourke a szövetségi kormánynak dolgozik, tehát nem kívülálló, és kiváló szakember. Amerika tehát azt teszi már jó ideje a világban, amit az angol diplomácia csinált Európában, mikor igyekezett megakadályozni, hogy a kontinensen bárhol létrejöjjön egy regionális nagyhatalom, és ha mégis létrejött, akkor azt igyekezett lerombolni. Anglia és a NATO jelenleg azon dolgoznak az Egyesült Államok fiókszervezeteként, hogy Oroszországot megtépázzák. Mindössze annyi történt, hogy W. Churchill idején az Egyesült Államok átvette Nagy-Britannia globális vezető szerepét, mivel ehhez az amerikaiak sokkal nagyobb potenciállal rendelkeztek.
„Miután Japánt és a japán önérzetet két atomcsapással is porba sújtották, a társadalom elfordult a militarista politikától”
A hidegháború idején pedig a baloldali ellenzéki pártok gyakran vádolták a kormányt azzal, hogy titokban feltételezett ellenségei vannak, így próbáltak a kormányt lejáratni. Ez a politikai stratégia az Egyesült Államokkal kötött biztonsági szerződés megújításáról 1960-ban folytatott viharos viták során érte el csúcspontját. A baloldali pártok hevesen támadták a biztonsági szerződést, amiért a kommunista országokat feltételezett ellenségként kezeli). (Hanssen, 2024.)
A japán baloldal támadásait megkönnyítette, hogy a kormányzó Liberális Demokrata Pártot az a Kisi Nobusuke vezette, aki 1945-ig a háborús kabinet tagja volt, és akit az amerikaiak letartóztattak, majd elengedtek. Az 1960-as években a Kisi-kormány hevesen és azzal tagadta az ellenség hipotézisének vádját, hogy egy ilyen agresszív gyakorlat elavult a modern korban. Ehelyett Hanssen szerint (Hanssen, 2024.)
„Kisi ragaszkodott ahhoz, hogy a kormány az új biztonsági szerződéssel általános elrettentést akart, konkrét ellenség nélkül. Kormánya megpróbálta az elrettentést a biztonságpolitika modern, és sokkal jóindulatúbb formájaként keretezni”
Tehát érdekes fordulat állt be az általános katonai doktrínák esetében, amelyet alapvetően a nukleáris fegyverek elterjedése váltott ki. Mint A Japán Védelmi Ügynökség (JDA) főigazgatója, Akagi Munenori egy 1960-ban mondott beszédében kiemelte a különbséget a hipotetikus ellenségek kijelölésének agresszív, régi gyakorlata és az elrettentés állítólag nem agresszív, új gyakorlata között. Mint Hanssen a főigazgatót idézi, tény, hogy a múltban volt katonai verseny, amelyben hipotetikus ellenségeket választottak ki, és az ember megpróbálta megtalálni a módját, hogy elpusztítsa ellenségeit. De a közelmúltban […] a fegyverkezés az elrettentés irányába mozdult el. Ennek megfelelően már nem hipotetikus ellenségekről van szó, hanem arról, hogy elrettentsük egymást a háborútól.
„Ez volt a modern korszellem, az elavult és gonosz <hipotetikus ellenség> képzés, és a modern <jóindulatú> elrettentés között. Ennek ellenére Japán számára már öt évvel később Észak-Koreát és Kínát emlegették hipotetikus ellenségként – bizony, nehéz elszakadni a berögzült fogalmaktól -, amiből kisebb botrány kerekedett, és a Japán Védelmi Ügynökség (JDA) főigazgatóját menesztették”
Szinte már komikus, hogy három évvel később, amikor az SDF hadgyakorlatot folytatott a tengeren, akkor meg a Szovjetuniót nevezték a tabunak számító formulával, amiért a JDA új főigazgatója sűrű hajlongások között kért elnézést, és kijelentette, „…mostantól nem folytatunk olyan gyakorlatokat, amelyek hipotetikus ellenségeket jelölnek ki”. Valóban nehéz lehetett úgy védelmi terveket kidolgozni, miközben nem lehetett a lehetséges ellenséget megnevezni-megjelölni. Ez a japán védelmi költségvetés korlátozását is eredményezte, ami a GDP mindössze 1 százalékára csökkent, és ez irreálisnak számított. A JDA újabb főigazgatója, Ómura Dzsódzsi az 1981-es országgyűlésen kimondta, „nemzeti politikánk az alkotmányunk filozófiáján alapuló békediplomácia. Ebben az értelemben nem tekinthetünk egyetlen országot sem ellenségnek, hipotetikus ellenségnek (Hanssen, 2024.).
„A feltételezett ellenség formula azonban az 1980-as évek közepén gyengülni kezdett, és immár a Szovjetuniót kezdték újra ellenségként megjelölni”
Kurisu Hiroomi, az SDF nyugalmazott tábornoka 1980-ban írt egy könyvet ezzel a provokatív címmel, A szovjet hipotetikus ellenség, arra panaszkodva, hogy a japán védelmi tervezést hátráltatja az az elképzelés, miszerint a Szovjetuniót nem szabad hipotetikus ellenségnek tekinteni. Az 1982-ben hivatalba lépő Nakasone Jasuhiro vezette kormány már prioritásként kezelte, hogy áttörje az egy százalékos plafont, és a védelmi kiadásokat a gazdasági növekedés helyett a fenyegetettségi környezet elemzésére alapozza. 1987-ben szimbolikusan átlépték az egy százalékos határt, mivel a védelmi kiadások ebben az évben a GDP 1,004 százalékát tették ki. (Hanssen, 2024.) A helyzet csak fokozódott, mert a Nakasone-adminisztráció már fenyegetésként kezelte a Szovjetuniót. Nem rehabilitálták ugyan a háború előtti ellentmondásos hipotetikus ellenség fogalmát, de nyíltan potenciális fenyegetésnek nevezték a Szovjetuniót. És ezt a kifejezést következetesen használták a Szovjetunió leírására a japán védelmi fehér könyvekben az 1980-as években. (Hanssen, 2024.)
„Azonban a japánoknak ezt a fordulatát nem lehet csak önmagában értelmezni”
A II. világháborút követően a szigetország szoros szövetségese lett az Egyesült Államoknak, szinte már vazallusi módon követve Washington minden elvárását. Ronald Reagan színre lépésével az amerikai külpolitika élés fordulatot vett, és minden lehetséges módon azon dolgozott, hogy a Szovjetuniót gazdaságilag összeroppantsák. A szovjet vezetés egy ideig dacolni tudott ezekkel a törekvésekkel, de amikor bekövetkezett a csernobili atomkatasztrófa, onnantól az események felgyorsultak, és Mihail Gorbacsov sem tehetett mást, mint békés úton, de beismerje a szovjet birodalom összeomlását.
„Hanssen szerint a hidegháborút követően Japánban a <hipotetikus ellenség> címkét övező tabu tovább gyengült, és úgy tűnik, hogy a mai Japánban nincs erős ellenszenv e fogalommal szemben”
Ugyanakkor a kifejezést a hivatalos dokumentumokban továbbra is kerülik, miközben hadgyakorlatokon titokban már Kínára vonatkozóan használják, amit csak a médiának történt kiszivárogtatásokból lehet tudni, és már nem követi akkor felháborodás, mint az 1960-as években.
Ez pedig nem sok jót jelent. A különböző politikai bonyodalmak elkerülése érdekében a katonai gyakorlatokon álneveket kezdtek használni a vélt ellenségekre. Teszik ezt azért, mert Japán kétoldalú kapcsolatai közül Kína csak a második helyen áll az Egyesült Államok után. Tokiónak ezért mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy pozitív kapcsolatot tartson fenn Pekinggel. Közben a japán kormány 2022-ben döntött arról, hogy a védelmi kiadások a GDP 2 százalékára emeli.
„Miközben tehát a világ 90 százalékban az ukrajnai harcokra, és az izraeli-palesztin konfliktusra fókuszál, a csendes-óceáni térségben valami sokkal nagyobb arányú készülődés zajlik”
Gyakorlatilag az Egyesült Államok az összes szövetségesét mozgósította, és kibontakozott Kína ellen az elrettentés stratégiája, ami leginkább két megoldáshoz vezethet, Kína meghátrálásához, vagy háborúhoz.
