Szathmáry István Pál írása a #moszkvater számára

Lengyelország történelme a kényszerű fordulatok, a folyton megakasztott fejlődés históriája

Lengyelországban is a ’80-as években ért véget a romantika, csak nem az 1880-asokban, hanem az 1980-asokban – a szellemes megállapítást Pálfalvi Lajos lengyel műfordítótól hallottam egyszer. Persze nincs mit csodálkozni ezen, hiszen a lengyeleknek nem véletlenül jutott mindenről az eszébe a szabadság és az azért folytatott szakadatlan küzdelem az elmúlt közel két évszázad során. A megtépázott, és megosztottságban, hódítókban ugyancsak gazdag magyar történelem tapasztalatai sem elégségesek ahhoz, hogy el tudjuk igazán képzelni, milyen saját államiság nélkül, egyedül a nyelv és a vallás segítségével őrizve a nemzeti tudatot fennmaradni hosszú évtizedeken át idegen birodalmak elnyomása alatt.

Isten játszótere – Norman Davies angol történész meghatározása Lengyelországról meglehetősen találó. Lengyelország történelme a kényszerű fordulatok, a folyton megakasztott fejlődés históriája. Vegyük csak azt, hogy az igencsak kiböjtölt, száz éve vérrel kivívott szabadság visszanyerése után csupán kölcsönkapott idő, és abból se túl sok jutott a lengyelségnek, hogy azután, 1939. szeptember elsejével, minden korábbinál rettenetesebb pokoljárás kezdődjön el országukban majd világszerte.

„Isten játszóterén a véres tragédia kéz a kézben járt az iróniával”

Elég csak belegondolni, lehet-e annál nagyobb geopolitikai fricskát elképzelni a 20. század második felében, minthogy a szocialista béketábor egyik országából választottak katolikus egyházfőt 1978-ban? A lengyel pápa rögtön be is jelentette első hazai zarándokútját, amivel olyan emocionális és spirituális erőket sikerült a honfitársai kebelében felszabadítani, ami a hidegháború egyik legfontosabb megnyert csatájaként is értékelhető, már ami a lelkekért és a tudatért folyó hadviselést illeti.

És innen, ha nem is csak egy lépésnyi távolság, de mindenképpen az említett játszótér logikája szerint magától értetetően következő újabb és hasonlóan erős fricska, hogy a proletárhatalom nevében uralkodó kommunista elittel szemben a Béketáboron belül itt bontakozott ki a legnépesebb, több millió tagot számláló ellenállás, munkások többségi részvételével, egy bajuszos villanyszerelő vezetésével. Lech Walesa – akit manapság illik lesajnálni hazáján belül és sajnos azon kívül is –, érdemei semmivel sem kisebbek, mint egykor Gandhié, persze ma már sokkal könnyebb elfeledkezni arról, mekkora felelősséget jelentett kézben tartani nagyjából 9 millió lelkes-feszült-dühös ember indulatait és érzelmeit, és higgadtan tárgyalni a hatalommal, vagy éppen ellenállni a manipulációnak akkor is, amikor tankok rótták a reménytelenség telébe belefagyni látszó lengyel települések utcáit.

A centenáriumi dátum kapcsán adná magát, hogy még számos fontos részletet felvillantsunk ennek a tiszteletre méltó szabadságküzdelemnek a fejezeteiből kezdve a bolsevikok megállításától a Visztulánál 1920-ban a második világháború során elszántan küzdő földalatti lengyel állam tevékenységén át addig a páratlan együttműködésig, ami a demokratikus ellenzék soraiban jött létre a munkásság, az értelmiség és a katolikus egyház között a kommunista államhatalommal szemben. Nem hallgatva el ugyanakkor a kevésbé dicsőséges mozzanatokat is, mint amilyen a párt által kezdeményezett, de elég széles társadalmi támogatással lezajlott anticionista, valójában antiszemita kampányt 1968-ban, és hát az a bizonyos posztkommunista gyors is Varsóból futott ki 1993-ban, hogy 1994-ben ide is megérkezzen és visszaemelje ideiglenesen a hatalomba az előző rendszer képviselőit és annak szellemi örököseit.

„Ám mégis érdemesebb talán azt a kérdést feltenni, milyen ma a független Lengyelország? Mennyit fejlődött száz év alatt, és milyen kihívások várnak rá?”

Politikai ízléstől és világnézeti kötődéstől függetlenül megállapítható, hogy Lengyelország ma jóval megosztottabb, mint 2015 előtt, amikor a jelenleg kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) hatalomra került. Homlokegyenest eltérő narratívába került a múlt megítélése is, ahogy a patriotizmus tartalmával kapcsolatban is gyökeresen mást gondol a kormánypárti oldal és a még mindig meglehetősen szétforgácsolt és a fogást kereső, ugyanakkor a PiS-t egységesen elutasító ellenzéki térfél. Mindezt többek között épp a november 11-én megrendezett függetlenségi menetek körüli egyre súlyosabb, nem ritkán atrocitásokba torkolló botrányok is jelezik.

Számos olyan tünet és tendencia felmutatható ma Lengyelországban – erősödő nacionalizmus, bevándorlás ellenes hangulat, a központi állam szerepének megerősödése, a hatalmi ágak szétválasztásának felfüggesztése, a tradicionális értékekre való hivatkozás, mint politikai gyakorlat, a liberális demokrácia működésének egyre szélesebb körű megkérdőjelezése, stb. – melyek világszerte számos helyen – nálunk is – is teret nyernek. Fontos különbség, és valószínűleg a következő évek legfontosabb közéleti kérdése marad ugyanakkor a katolikus egyház és a társadalom, a katolikus egyház és a politika kapcsolata. Jelenleg az látható, hogy egyre inkább megszilárdul a trón és az oltár szövetsége, vagyis a katolikus egyház meghatározó része nem is rejtegeti a jelenlegi kormányerő iránti – és meglehetősen kritikátlan – rokonszenvét. Persze a PiS is hálás lehet, hiszen a választásokon bízvást számíthat arra, hogy mondanivalóját és üzeneteit a szószékek is kihangosítják.

Másrészt feltűnően sokan fordulnak el az egyháztól. Nyilván ez is illeszkedik az európai országok szinte mindegyikét – eltérő mértékben ugyan, de általában – meghatározó szekularizáció folyamatába. Ugyanakkor maga az elfordulás ténye – vagyis annak megvallása a különféle felmérések kereteiben – is árulkodó jel egy olyan országban, ahol korábban az ország fele templomba járó hívőként határozta meg magát. Ahogy árulkodó jel az is, hogy miden idők legnézettebb lengyel filmjének címét nagyon rövid idő alatt az a Kler (Klérus) című játékfilm szerezte meg, mely épp az egyház érinthetetlenségét és szőnyeg alá söpört válságtüneteit állítja parodisztikus fénytörésbe szinte pamflet-szerű kegyetlenséggel verve el a port a korrupt, szenvedélybeteg papokon és az azokat rejtegető hierarchián.

A kétezres évek közepétől egészen 2015-ig hihetetlen modernizáció zajlott le Lengyelországban. Ezt nem csak a gazdasági adatok támasztják alá, a személyes benyomások – így az enyémek is – ezt támasztották alá. Ez már nem a romantika korszaka volt, hanem a technicizmusé, a pátoszt iróniára cserélő, a nemzetért való aggódás súlyától megszabadult kultúra területszerzési időszaka, a Lech Walesa-i tömött bajuszt hipszterszakállra fazonírozó fiatal és vállaltan nyugatos Lengyelország megszületése. Látszólag.

Utólag nézve már elmondható, az ország jelentős része számára továbbra is az Isten, becsület, haza jelmondat maradt a mérvadó, és nem mondjuk valamelyik gluténmentes süteményeket kínáló kávézó slam poetry-estjén elhangzó sorok. A peckesen emelkedő GDP, és a világválságot zöld szigetként megúszó lengyel gazdaság nem bizonyult elégséges valláspótléknak.

„Úgy is mondhatnánk, hogy Isten játszóterén a műanyag ugrálóvár helyén ma bástya áll”

Hogy mennyire erős, hogy mennyire lesz képes megvédeni a vélt vagy valós nemzeti érdeket – melyet a PiS retorikája szerint egyedül ők képviselnek –, arra nehéz egyértelmű választ adni. Az unióval szembeni csörtékben mintha fáradna a kormányoldal, és az őszi önkormányzati választások sem hozták a várt eredményeket a kormányerők számára. De mindezen találgatások tétje és jelentősége messze eltörpül amellett az örömteli fejlemény mellett, hogy ma a lengyelek – függetlenül a pártszimpátiától – őszintén és valódi fenyegetettség nélkül énekelhetik a himnusz első sorát: Nincs még veszve Lengyelország.