Historia est magistra vitae – a csúsztatás a történelem megmérgezése. Főként az, ha a történész Ungváry Krisztián követi el, amikor cikkében „A hazugság napja” (Telex.hu) azt a szenzációs kijelentést teszi, hogy a történelem a maga módján szolgáltatott igazságot azzal, hogy 1945. május 8-án a német kapituláció nem a szovjet hadvezetés előtt, hanem Reimsben a nyugati szövetségesek egyesített főhadiszállásán történt. Ami így nem igaz. Az igazságszolgáltatás megtörtént, Németország kapitulált – csak nem egészen így, és valamivel később.

Lássuk, mi is történt valójában? Május 7-én Jodl aláírta a feltétel nélküli kapitulációt Eisenhower reims-i főhadiszállásán. Másnap Hans-Georg von Friedeburg admirális a német hadiflotta, Wilhelm Bodewin Johann Gustav Keitel a szárazföldi haderő, és Hans-Jürgen Stumpff a Luftwaffe nevében Zsukov berlini főhadiszállásán látta el kézjegyével a fegyverletétel mai napig elismert okmányát. A németek a Berlinben aláírt dokumentum szerint nem csak a harcot kellett, hogy beszüntessék, de a fegyvereiket is le kellett, hogy adják, ami a teljes és feltétel nélküli megadást jelentette – ezt maga Ungváry Krisztián is elismeri. Churchill és Truman beleegyeztek, hogy a fegyverletételt minden fél számára méltó módon Berlinben rögzítsék. Nem tettek, mert nem is tehettek mást.

„A katonai tisztesség ezt kívánta. Felülírta az ideológiai ellentéteket, a háború igazságának imperatívusza elevenen élt bennük. Nem hagyhatták ki a győzelem öröméből azt, aki a legtöbbet áldozta érte”

A harcok mellesleg tovább folytak, Prága május 12-én szabadult fel. A második világháború pedig szeptember 2-án fejeződött be a csendes-óceáni térségben. A Vörös Hadsereg teljesítette szövetségesi kötelezettségét, és augusztus 8-i támadásával kisöpörte a japán Kvantung-hadsereg közel egymillió katonáját Mandzsúriából. Ungváry Krisztián erről szégyenlősen hallgat, miközben egyes nyugati történészek nagyobb jelentőségűnek tartották az atombombák ledobásánál is a 84 ezer japán katona életébe került, hihetetlenül gyorsan lefolytatott hadműveletet.

„Egy történésznek ne legyen szelektív az emlékezte. Tendenciózusan sem. Nem vezérelheti a napi politika aktualitása. Lehet, hogy a most folyó háborúban el akar egy országot ítélni, ám akkor se vonja kétségbe érdemeit abban a hatalmas, történelmi jelentőségű győzelemben, ami 1945 májusában történt, amiért ez az ország 26 millió állampolgárának életével fizetett. Sokszorosan többel, mint a szövetségesek”

Ne legyünk naivak. A szovjet államra hadüzenet nélkül támadó fasiszta Németország hadserege olyan szörnyű háborús bűntetteket követett el a Szovjetunióban, hogy nem számíthattak semmi jóra az ellenfél részéről. Jusson eszünkbe Alekszandr Nyevszkij mondása: „Aki karddal jön hozzánk, kard által vész el.” Emberek milliói nem kard által, hanem a legmegalázóbb módon haltak meg, táborokban, halálra dolgoztatva és éheztetve, megfosztva nemcsak emberi méltóságuktól, de emberi mivoltuktól is. A német hadvezetés tisztában volt vele, hogy ezért fizetnie kell. Mindent megpróbált, hogy könnyebben ússzák meg gyalázatos tetteik következményeit. Korántsem olyan intenzitással harcoltak Nyugaton a szövetségesek, mint Keleten a Vörös Hadsereg ellen. Próbáltak külön békét kötni. Nem sikerült, Reims nem különbéke volt, csupán egy reménytelen próbálkozás, egy epizód a nagy háború történetében.

„1945 elején a német haderő négyötöde még mindig a szovjet hadsereg térnyerésének megállításával volt elfoglalva. Ezt a nyugati hatalmak is tudták. Történészeik is. Aztán a szovjet rendszer összeomlásakor úgy érezték, eljött az idő, hogy elvegyék a szovjet néptől a keservesen kivívott győzelem örömét. Megszületett az abszurd döntés, két győzelem napi ünnepség legyen”

Nem vonom kétségbe az angol, amerikai, francia, lengyel, és még sorolhatnám milyen nemzetiségű szövetséges katonák érdemeit. Nem kicsinylem le azt a hatalmas műszaki és katonai segítséget, amit a harcoló Szovjetuniónak nyújtottak. Főként azután, hogy látták, a Szovjetunió Hitlert képes lenne egyedül is legyőzni. Még iszonyatosabb áldozatok árán, az európai történelem menetére nézve másféle tanulságokkal. Döntésük logikus volt, reálpolitikusi elhatározás, elismerés érte. Ám azt se feledjük, hogy a normandiai partraszállásig három éven át a Szovjetunió egymaga viselte az európai hadszíntér minden terhét, az elfoglalt államok teljes hadiiparának támogatásával küzdő Wermachttal szemben.

„A közös győzelemért Sztálin, Roosevelt és Churchill együtt tudott működni. Ennek példa értékű történelmi jelentőségét ne vonjuk kétségbe. Józan belátáson alapuló közös fellépésüket azóta sem sikerült megismételni. Talán nemzedékekkel később, az objektív kutatás kideríti az okokat, miért nem. Addig marad a napi politika belopódzása a történelembe”

Most kitört egy háború, okait a legjobb szándék ellenére sem tudjuk teljes objektivitással kideríteni. Erkölcsi érzékünk joggal háborog. Ám közben elfeledkezünk arról, hogy a szembenállás nem volt, nem lett volna törvényszerű. Hogy volt ellendrukkolás, egy kibicnek semmi nem drága. Európa saját érdekeit szem előtt tartva belenyugodott abba, hogy a fasiszta Bandera ukrán nemzeti hős legyen. Csak a közvélemény nyomására emeltek szót, hogy Ukrajna ne nemzeti gyászként fogadja el a fasizmus feletti győzelem közös, összeurópai ünnepét, s ezzel megtagadja egymillió, a győzelemért a Vörös Hadsereg soraiban életét feláldozó honpolgárát.

„És jönnek az unos-untalan elismételt, most megint felmelegített, a köztudatba a média minden fórumának hathatós segítségével beledöngölt állítások”

Sztálin sohasem volt Hitler lelkes híve – ahogy Ungváry Krisztián állítja. Tűz és víz közt béke nem lehet. München intő jel volt a Szovjetunió számára. Az okmány Chamberlain által lelkesen lobogtatott papírja még higiéniai célokra sem volt alkalmas. A nyugati hatalmak nem voltak hajlandóak érdemben kiállni a Wehrmacht által megtámadott Lengyelország mellett, lábhoz tett fegyverrel hagyták, hogy Hitler egy év alatt felkészülve lerohanásukra, kitűzze Párizs felett a horogkeresztes zászlót. Londonnak a végelszámolásnál közel félmillió emberébe került a kibékítés-próbálkozás. A Molotov–Ribbentrop-paktum kényszerű döntés volt, nem stratégiai elhatározás, taktikai lépés, időnyerés.

„A történelemben nincs „mi lett volna, ha”. De vegyük fontolóra, miképp alakul a II. világháború, ha Sztálin nem szerez a paktummal két év haladékot? Ha Hitler ne adj Isten győz, ráteszi kezét a Szovjetunió hatalmas ipari potenciáljára, mezőgazdaságára, természeti kincseire? Nyugat-Európa le tudta volna egymagában győzni Hitlert? Akarta volna? Kiegyezett volna, hagyta volna a fasizmus világméretű diadalát?”

Abszurd kijelentés, hogy a Szovjetunió Hitlerrel közösen robbantotta ki a második világháborút. Nem tudom, van-e mérvadó történész, kézikönyv, amely ezt állítja.

A győzelem a sztálinizmus exportja Kelet-Európába? És a másik oldal? „A nyugati szövetségesek tudtak szabadságot hozni az embereknek” – állítja Ungváry. Igaza lenne?

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A fultoni beszéd (1946. március) vagy a Varsói Szerződés (1955 május)? A képzett történész tényleg nem tud arról, hogyan befolyásolta és befolyásolja még ma is az amerikai jelenlét, az amerikai katonai és gazdasági fölény a nyugat-európai politikát? Hogyan szorította ki a szövetségesek – elsősorban az amerikaiak – katonai jelenléte, mint belpolitikai tényező a második világháború befejeződése után a nyugat-európai országok kormányaiból a baloldal képviselőit? Azét a baloldalét, amely minden országban, Jugoszláviától Franciaországig, Görögországtól Olaszországig részt vett az ellenállás szervezésében és akcióiban?  Nem járt Párizsban, ahol utca őrzi Moulin tábornok nevét, ahol van Sztálingrád metróállomás, ahogy Brüsszelben van Sztálingrád bulvár? Lát valahol Európában Hitler teret vagy Ribbentrop utcát?

Ungváry Krisztián brutális politikai elnyomásról ír. Nem tud arról, hogy mi történt Görögországban angol közbeavatkozással (1949), Guatemalában amerikai támogatással (1954), Kubában a Disznó-öbölben (1961. április) vagy Chilében (1973). Fogalma sincs az afganisztáni „közös bűnről”?  Folytassam a sort?  „Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött.” 

„És jön a mindig előcibálható, érzelmekre ható számháború. Ki hány nőt erőszakolt meg, miféle atrocitások történtek?”

Mintha a Wehrmacht katonái csokoládét osztogattak volna a megszállt területeken. A megszálló katonák – magyarok, románok, olaszok stb. és még soroljam – csupán gálánsan udvaroltak a helybéli hölgyeknek? Miért nem számol el a magyar történész az  Einsatzgruppe alakulatok végrehajtotta gyilkosságokkal? A meztelenre vetkőztetett, és a Kijev melletti horhosban, Babij Jarban a helyi lakosok szótlan asszisztálása mellett ezerszámra árokba lőtt nőkkel, gyermekekkel? Hány Babij Jar volt? Ne csak mindig Katiny jusson eszébe a történészeknek, az emberi jogok megkövetelése ne álljon meg az egyik oldalnál.

„És jönnek a hirtelenében előráncigált, és egyszeriben szabadságharcosnak átfestett kollaboránsok, akik úgymond harcoltak a németek oldalán a szovjetek, a sztálinizmus ellen”

Igazuk lett volna? Ki tartja őket igaz hazafiknak? Ungváry Krisztián átkot szór a szovjet irodalom legnagyobbjaira, akik a németek elleni harcra buzdítottak? Talán a humanizmus eszméjét kellett volna hirdetniük, amikor honfitársaikat gyilkolták? Eric Knightnak, Joseph Hellernek, Irwin Shawnak, Ernest Hemingwaynek sem volt igaza? Gyűlölniük kellett volna szovjet szövetségeseiket? A Berlin elfoglalásáért életét adó 80 ezer szovjet katona csak statisztikai adat, ők nem hősök? Az egyetlen D-nap, a normandiai partraszállás 10 ezer halottja is az lenne? Nem ugyanazért a célért haltak meg?

„Nácikkal együttműködők sajnos mindenütt voltak, ne dicsérjük őket”

Nálunk is voltak, nem kevesen, ezt megerősítik a deportálást végző magas rangú SS tisztek jelentései. De a háború utáni nyugati kormányok szemérmes eltussolása ellenére mindenütt utolérték őket, lett légyen az Argentinában elcsípett Eichmanról, vagy a lyoni mészáros Klaus Barbieről szó.

Nem ártott volna, ha Ungváry Krisztián  forgatja Simone de Beauvoir  emlékiratait, ahol az írónő kertelés nélkül elmondja, hogyan szolgáltatott a baloldal, Sartre és társai igazságot 1944 végétől a németekkel együttműködő árulókkal szemben, elvégezve a kollaboránsokat nem túl lelkesen elszámoltató, velük  igencsak kesztyűs kézzel bánó francia igazságszolgáltatás feladatát.

„Nem tudok örülni, ha szobrokat döntögetnek, szó szerint vagy művészetüket elutasító szavakkal, ráadásul a kultúra vitathatatlan nagyjainak szobrait”

Hitler miatt nem fogom tűzbe hajítani Goethét, Heinét, Thomas Mannt és nem Hitler okán fogom olvasni Knut Hamsunt sem. A történelmet bűn átírni, még akkor is, ha erkölcsi felháborodásunk ideig-óráig ezt diktálná. Valódi és korrekt igazságszolgáltatás kell, álságos szenzáció hajhászás nélkül, helytálló tanulságok levonása a jövő, az utókor tisztán látása érdekében.

(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)