//Ifjúkori, bocsánatos botlásaink…
Szergej Mihalkov 1979-ben #moszkvater

Ifjúkori, bocsánatos botlásaink…

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  a fél évszázad külügyérkedésének emlékei ragadták el. Egy havannai fogadásra emlékezik, amely Szergej Mihalkov „jóvoltából” kicsit kínosra sikeredett.

Szergej Mihalkov 1979-ben #moszkvater
Szergej Mihalkov 1979-ben
Fotó:EUROPRESS/Boris Kaufman / Sputnik

A harmincfokos kubai télben – január vége volt – egy fogadáson álldogáltunk és izzadtunk a többi tollforgató kollégánkkal együtt. A szocialista közösség országainak írószövetségei tartották szokásos összejövetelüket a nyugati civilizáció igáját kemény harcban levetett, csöndes lepusztulásnak indult szigetországban.

– No, nézd csak, ez aztán a karakán legény, – mutatott főnököm, a főtitkárnak emberséges, de költőnek még  jelesebb Garai Gábor vékony, sebész kezével egy rokonszenves, idősebb férfiúra, aki fesztelen eleganciával viselte enyhén hízásnak indult testén a makulátlan fehérségű kivinget.

– Szaladj Ivanuska, tudd meg, ki ő.

Ivanuska, mármint én – engem titulált így familiáris közvetlenséggel – ment, hogy tegye a dolgát.

Lucskos testek között törtem a célszemély felé. Néhány lépés távolságról felismertem, az illető oroszul beszél, akcentus nélkül, magabiztosan. A szovjet nagykövet volt.

– Na igen – állapítottam meg, – lám, egy nagyhatalom képviselőjének mindent szabad. Visszatülekedtem a főnökhöz.

– Van mit tanulnunk tőlük – nyugtázta. – Bárcsak mindenben ilyen modernül gondolkodnának – sóhajtotta.

Izzadtunk tovább, mígnem az éjfél utáni pocsolya meleg szellő kisöpört minket, hogy a szállóban – Havanna Libre – egy szál lepedő alatt, saját levünkben forgolódva folytassuk küzdelmünket a klímával.

Reggel egy jobb időket látott autóbusz, amolyan modern kemence várt, hogy eldöcögjünk rajta Vinal del Rioba, a gyíkfarmra és az uszodába.

Ábrándozásomból egy kar érintése térítette magához az uszoda mellett.

– Tonight… reception… embajador sovietico… – közölte az angol és spanyol sajátos keverékén a kirándulás egyik szervezője, s három mélynyomásos borítékot tett elém. A borítékokat átadtam a főnöknek, aki unott mozdulattal süllyesztette őket kis táskája mélyére.

– Megint egy fogadás… ebben a pokoli hőségben…

– Mi lenne, ha kihagynánk?

Szemrehányó pillantást vetett rám.

– Legfőbb szövetségesünk fogadását elmulasztani…

– Tudod főnök, a meleg… – hebegtem, s elbújtam egy nagy pohár rumos kóla mögé.

A szállóba érve főnököm kétségbeesett tekintetemet látva elnevette magát. Szíve megenyhült.

– Szaladj fel a szovjet küldöttség vezetőjéhez, s próbáld kifürkészni, miféle protokolláris kötelezettségeink lesznek ma este.

Belebújtam könnyű, téglavörös nadrágomba, felhúztam vörös csíkos vászoningemet, s elindultam.

„Szergej Nyikolajevics Mihalkov, a  szovjet irodalom élő klasszikusa és a delegáció vezetője artisztikusan elegáns ősz fejét csüggedten lógatva üldögélt lakosztályának fonott karosszékében. Könnyű vászon trópusi öltönyében úgy nézett ki, mint egy darab visszamaradt történelem”

Angol gyarmatosító a századelő Indiájában. A meleg nem viselte meg, miként a megelőző hetven esztendejének viharos történelme sem. Főtitkárok jöttek és mentek, ő azonban maradt az Orosz Föderáció írószervezetének első embere. Mérsékelt művelője volt a hatalom körülnyalásának, kellő és arisztokratikus távolságtartással hízelgett titkároknak és minisztereknek.

S noha vele született dadogása meggátolta abban, hogy szónokként igazából érvényesüljön, minden fontosabb évfordulót ő nyitott és zárt, kitüntetéseket adott át – kivéve azt a gyakori esetet, amikor neki adtak. Több világnyelven egyformán jól dadogott, ezért rendszeresen képviselte nagy hazáját – odaát, a földgolyó másik, komfortosabban berendezett felén is. A hatalom elnézte bizonyos botlásait. Így azt, hogy unokáival azonos korú barátnőt tartott, hogy évente díjakkal és kitüntetésekkel jutalmaztatta magát, hogy magánszámláján szép kis summa gyűlt össze a devizás napidíjakból.

„Volt ugyanis egy elévülhetetlen érdeme. Ő írta a haza legfontosabb tizenhat soros költeményét, a himnusz szövegét. Emellett számos népszerű gyermek és ifjúsági könyvet, ebben a műfajban érdemei elévülhetetlenek”

Akkor még nem tudtam, hogy a nagy átrendeződés után előbb lelkesen támogatja a Janajev-féle restaurációs kísérletet, majd 95 évesen, halála előtt egy évvel 2008-ban az államelnöktől veszi át a Szent András Apostol érdemrendet. Gyermekei bölcsen és távollátón nem örökölték atyjuk konformizmusát, renitensek és tehetségesek voltak.

„Zseniális filmrendező fiainak alkotásait többnyire csak nyugati filmfesztiválokon láthattuk, ahonnan mindig díjakkal megrakodva tértek haza”

Szergej Nyikolajevics ezúttal is jóindulatú és készséges volt.

– Kedves Iván, ha szabad így szólítanom (hát persze, hogy megtiszteltetés volt), öltözzetek úgy, ahogy nektek tetszik. Csak semmi protokoll, már nem azokban az években élünk. Én ugyan felveszek egy zakót, de csontjaim már öregek…

Lelkesen loholtam haza. A főnök nyomban könnyű farmeröltönyt húzott. Küldöttségünk harmadik tagja, a kubai irodalom jeles szakértője volt a legelegánsabb. Kék nadrágban és rövid ujjú fehér ingben várt ránk, viszont a hóna alatt hatalmas rozsdabarna aktatáskát szorongatott. A fogadás kötelező ötven perce után barátai vártak rá, a táskája dugig volt ajándékkal.

Villanegyedben suhantunk, széles sugárúton. Az anyósülésen ültem. Nemsokára elénk és mögénk fekete limuzinok soroltak be. Zord, hivatali csillogásuk gyanút ébresztett a főnökben.

– Ivanuska, ott a meghívó, próbáld kideríteni, mire hívtak bennünket.

A betűk összefolytak a szemem előtt.  – „Tisztelettel meghívjuk a Vörös Hadsereg megalakulása 55. évfordulója alkalmából rendezett fogadásra…”

– Vissza, vissza kellene fordulni – nyögtem kétségbeesetten, de a kocsi már befordult egy kapun, s a hatalmas villa lépcsőfeljárójához gördült. A lépcsők tetején ott állt… az előző napi kivinges férfi – makulátlan  fehér szmokingban. Felesége nyakában a délvidéki tenger teljes gyöngyválasztéka csillogott. A katonai attasé mellét kitüntetések és rendjelek ékkövei tarkították. A tengerészeti attasé gombjai vakítóan szikráztak a lépcsősort megvilágító fényben.

Kétségbeesetten markoltam az ajtót és próbáltam rávenni a sofőrt, hogy hajtson tovább. Elkéstünk. A kétméteres, marcona testőr határozott mozdulattal, keletiesen kemény előzékenységgel feltépte az ajtót, s nem volt mit tenni, – kiléptünk az ismeretlenbe.

A nagykövet visszafogottan biccentett, s ment, hogy üdvözölje fekete Rolls Royce-ből kilépő angol kollégáját. A kétméteres testőr sanda pillantásokkal méregette költő kollégánk dagadó aktatáskáját, majd vállat vont – zakója hátvarrása is belereccsent, s többé nem törődött a három fura alakkal.

A hall közepét három méter átmérőjű, kerek tölgyfaasztal foglalta el. Felületét a világ hadseregeiben rendszeresített tábornoki sapkák teljes választéka díszítette.

A fogadást a palota kertjében, az uszoda körül rendezték. Szmokingos, frakkos, tábornoki egyenruhás tömeg kavargott a kékesen csillogó vízfelület körül. A kertbe levezető lépcsőt lámpák vakító fénye árasztotta el.

„Akár egy nagyoperettben vagy a párizsi Lidó színpadán, ám én nem vagyok bonviván, csupán egy ügyefogyott „kulturcsinovnyik.” Magam sem tudtam, hogyan botorkáltunk le a hullámzó tömeghez. Már-már eltűntem volna a jól nyírt bokrok labirintusában, ám a főnök nem engedte.

– Keressük meg a követünket, ez így illik – ragadott karon.

– Derék ember a mi Vilmosunk – hörpölgetett főnököm egy pohár Martinit, s szeme elevenen járt a tömegen. – Volt még a Nemzeti igazgatója is… Akkor kapta az első infarktust…

– A sportuszié? –  A nyirkosan párás kubai éjszakában jobb nem jutott eszembe.

– A csudát.. a Nemzeti Színházé. Szó szerint vette a párt utasítását… A közösségi erkölcsöt… A színésznők erkölcsével kezdte, s az intenzív osztályon fejezte be… Itt talán összeszedi magát.

A lelkes szaloncsevegést folytató magyar nagykövet feje egyszeriben lekókadt, amikor meglátott minket. Jól láttam a szmoking páncéljában vergődő férfi arcán, miféle vívódás játszódhat le lelkében. Már fordította volna el a fejét, mint aki észre sem veszi főnököm nyájas mosolyát. „A legszívesebben nem ismerné meg”, – állapítottam meg. Ám computerként működő mozgalmi agyának képernyőjén megjelent a KB tagjainak névsora, melyben ott volt főnököm, mint az alkotó értelmiség képviselője. Felvette legnyájasabb mosolyát, s elindult felénk.

Lidércnyomásos álomként maradt meg az este emlékezetemben. Nagykövetünk valahányszor bemutatta laza nyári farmeröltönybe bújt főnökömet, kezével félreérthetetlen mozdulatot téve közölte az illetőkkel, hogy – „művészekkel” van dolguk. Hurcolta, mint a véres kardot, s megígérte, hogy utána még elviszi valami jó kis helyre. Megértettem, hogy végre szabad vagyok. A ki tudja hányadik utolsó pohár felhajtása után lerogytam a kert egyik mellékútjának padjára, s már majdnem elnyomott az álom, amikor kemény kéz ragadott  vállon.

– Sto szpis, biri! – marcona szmokingos alak nagy kosarat nyomott a kezembe. Üres üvegek és kólás dobozok voltak benne. Engedelmesen elindultam – a hátsó kijárathoz. A kosarat letettem a szeméttároló mellé, kisurrantam a parkolóba, felköltöttem a hortyogó sofőrt, kézzel-lábbal elmagyaráztam, hogy a főnökre nem kell várni, s negyedóra múlva már az erkélyről bámultam Havanna éjszakai fényeit.

Majd fél évszázad telt el az eset óta. Baklövésünk nem került bele egyik irodalom történetébe sem. Szergej Mihalkov könyvei ma is megtalálhatók a könyvtárakban. Miként főnököm versei vagy az a félszáz könyv, amit fordítottam – mert ez volt a lényeg…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.