Kezdőlap » Történelem » „Ideje ebédelni a pápának is…”
II. János Pál pápa „Nagy pápa lett belőle!” #moszkvater

„Ideje ebédelni a pápának is…”

A 41 évvel ezelőtt, 1978. október 16-án pápává választott Karol Wojtyláról sokan úgy gondolják, hogy nem volt konzervatív, de az enciklikáit, megnyilatkozásait tekintve bizony nagyon is annak tekinthető.

II. János Pál pápa „Nagy pápa lett belőle!” #moszkvater
„Nagy pápa lett belőle!”
Fotó:EUROPRESS/GABRIEL BOUYS/AFP

Amikor 1978. október 16-án, 18 óra 18 perckor, pontosan a nyolcadik szavazási forduló után felhangzott a „Habemus papam!”, valamint felszállt a fehér füst a Sixtus-kápolna kéményéből, a katolikus világ 1523 óta először ünnepelhetett nem olasz pápát. Ugyanis a konklávé hét eredménytelen szavazást követően 104 vokssal egyházfővé választotta a lengyel Karol Wojtylát, aki II. János Pál néven lett a katolikus egyház 264. pápája. Bármilyen hihetetlen, de sokan azt sem tudták, az új pápa honnan származik, hiszen például a Szent Péter téren tartózkodó japán turisták úgy gondolták a neve alapján, hogy személyében az első japán pápát választották meg a katolikusok egyházuk élére.

De ki is volt Karol Wojtyla? Wadowicében született 1920-ban. A második világháború idején egyszerű fizikai munkásként dolgozott, s ezzel egyidejűleg elvégezte a földalatti egyetemet, valamint a papi szemináriumot, ezenkívül kapcsolatba került a titkos krakkói Rapszodikus Színházzal is (a színház 1945-től nyilvánosan működött tovább, mígnem a kommunista hatalom 1967-ben betiltotta és feloszlatta). 1946-ban szentelték pappá, 1946 és 1948 között filozófiát és teológiát hallgatott Olaszországban, Belgiumban és Franciaországban, 1949-től egy vidéki lengyel plébánián szolgált. Miután a krakkói Jagelló Egyetem Teológiai Karán doktori címet szerzett, előadóként oktatott a krakkói Érseki Papi Szemináriumban (1953–78) és a Lublini Katolikus Egyetemen (1956–78). Ez utóbbi egyetemen professzor.

„Emellett Andrzej Jawien álnéven verseket, valamint drámákat írt”

Ezek 1980-ban kötetben is megjelentek Versek és drámák címmel, s drámáit is ettől kezdve állítják színpadra. 1958-ban szentelték püspökké, 1962-től káptalan helynök Krakkóban, 1963-tól krakkói metropolita, Krakkó érseke, 1967-től bíboros. A filozófia doktora, számos teológiai és filozófiai értekezést írt, a Szeretet és felelősség, a Személy és tett, valamint A megújulás alapjainál című teológiai művek szerzője. Egy biztos, pápává választásával nemcsak Wojtyla személyét érte hatalmas megtiszteltetés, hanem ez kijárt Stefan Wyszynski bíborosnak, Lengyelország prímásának is, aki 1948-tól a lengyel egyház fejeként, a kommunista hatalommal szembeni kitartó, de rugalmas ellenállás híveként megőrizte egyháza függetlenségét, s olyan erőt képviselt, amellyel a kommunista hatalomnak mindvégig számolnia kellett.

A világ azonban mégsem a vallás, hanem a politikai helyzet felől közelítette meg a lengyel főpap pápává választását. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb történész szerint az, hogy Wojtylát a katolikus egyház fejévé választotta a konklávé, a kommunista rendszerek történetének egyik, ha nem a legnagyobb zűrzavarát okozta mindez, hiszen egy olyan ország adta immár a pápát, amelyikben a fennálló diktatúra több mint három évtizede mindent megtett az egyház és tanainak eltűntetése érdekében. Már az első órákban tanácstalanság alakult ki a szovjet blokkon belül, vajon miként fogadják a hírt, és miként viselkedjenek ezek után. Leonyid Brezsnyev vezette SZKP megpróbálta elérni, hogy a kommunista rendszerek kormányai részt se vegyenek II. János Pál beiktatásánál. Ám ezt többek között éppen a lengyel pártvezetés Edward Gierek főtitkár vezetésével figyelmen kívül hagyta, és a moszkvai rosszallás ellenére október 22-én a legmagasabb állami szinten képviseltették magukat a beiktatáson.

„Lengyelországban az emberek elsöprő többsége úgy gondolta, hogy a meggyötört Lengyelországnak kijárt a történelem mosolya”

Holott éppen Brezsnyev volt az, aki tisztában volt azzal, hogy Wojtyla pápává választása milyen következményekkel járhat a kommunista rendszerekre nézve, ugyanakkor kénytelen volt például Gierek érve előtt meghajolni, miszerint jobb számukra a lengyel főpap egyházfőként Rómában, mint Lengyelország jövőbeni prímásaként Varsóban. Ráadásul közismert kommunistaellenessége miatt féltek is Wojtylától. A pápának még megválasztása napján küldött üdvözlő táviratban Gierek, Piotr Jaroszewicz miniszterelnök és Henryk Jablonski, az Államtanács elnöke kijelentették, hogy a konklávé döntése „Lengyelországot megelégedéssel töltötte el”, mivel a pápai trónon „a saját szocialista hazájának nagyságát és jólétét építő nemzet fia” foglal mostantól helyet. A hivatalos propagandában komikusan azt sugallták, hogy a választás tulajdonképpen

„a Lengyel Népköztársaságban épülő szocializmus fejlődésének eredménye, a vallásszabadság létezésének, valamint a népi Lengyelország jelentőségének bizonyítéka”

Ugyanakkor a lengyel pártfőtitkár reménye nem vált be, hiszen a lengyel pápa egyértelműen átvette a lengyelek lelkének irányítását, és védőernyőt tartott az egész lengyel egyház és az ellenzék fölé, amely deklarálta szoros kötődését az egyházhoz. Sőt, amikor II. János Pál 1979. június 2-10-e között, első külföldi útján Lengyelországba utazott, és zarándokútja során Varsóban, szülővárosában Wadowicében, Auschwitzban, a birkenaui koncentrációs táborban és Czestochowában is járt, végleg az elnyomott lengyel nép egyetlen reménye lett.

Ugyanakkor a nyugati világ is kíváncsisággal vegyes várakozással tekintett Wojtyla pápasága elé, és mindenki a maga érdekei alapján értékelte a lengyel pap megválasztását. Az amerikai Newsweek magazin azt írta, hogy ez a választás az európai kulturális egységet szimbolizálja a második világháború után mesterségesen megosztott kontinensen. Mint leszögezte, a kommunisták vereséget szenvedtek azon kísérletükben, hogy egy rendőrállamot kényszerítsenek rá a lengyelekre. Ehhez a lap hozzátette, hogy az új, mélyen átélt vallási lelkület, amelyet II. János Pál hordoz, véget vet az erőszakkal történő haladás álságos ábrándjának. A több amerikai elnök külügyi tanácsadójaként is tevékenykedő Zbiegnew Brzezinski látnoki magabiztossággal már az első megnyilatkozásában kijelentette:

„Nagy pápa lesz belőle!”

És igaza lett, hiszen átvezette a katolikus egyházat a XXI. századba, a harmadik leghosszabb ideig ülhetett Szent Péter trónján, beutazta szinte az egész világot, munkáját, cselekedeteit szinte minden országban elismerték, valamint jelentősen hozzájárult az egyházi reformokhoz, és elévülhetetlen szerepe volt a szocialista világrend lebontásában.

Október 22-én, vasárnap reggel már a korai órákban gyülekezni kezdtek a rómaiak és az új pápa ünnepélyes beiktatására az Örök Városba érkezett zarándokcsoportok – köztük a korabeli híradások szerint vagy háromezer lengyel – a Szent Péter-térre, ahol délre úgy 250 ezren zsúfolódtak össze. II. János Pál pápa, miután imát mondott Szent Péter sírja felett, tíz óra után néhány perccel jelent meg a bazilika kapujában, és az új egyházfőt hatalmas feldübörgő taps és örömrivalgás fogadta a téren.

„Ekkor fogta fel tán véglegesen, hogy ettől a naptól kezdve egyformán pásztora, gondviselő atyja Isten egész népének, az öt kontinensen élő katolikus egyháznak”

„Ne féljetek, Krisztus tudja, mi lakik az emberben. Egyedül ő tudja. Ma az ember gyakran nem tudja, mit hordoz magában a lelke és a szíve mélyén. Gyakran nem tudja, mi a földi élet értelme. Elárasztja a kétkedés, amely kétségbeeséssé változik. Engedjétek meg tehát, kérlek benneteket, alázatosan és bizalommal könyörgök, engedjétek meg, hogy Krisztus beszéljen az emberről! Egyedül nála vannak az örök élet igéi” – fogalmazott többek között beiktatási szentbeszédében.

Csaknem minden mondatát megszakította a felzúgó taps. Beszédének végén először lengyelül, majd franciául, angol, német, orosz, litván, cseh és szlovák, spanyol és portugál nyelven mondott néhány köszöntő mondatot. A szentmise végén üdvözölte a pápa a hivatalos állami delegációkat, majd lelépett egészen a tömeget feltartóztató korlátokig, hogy közvetlen közelről is találkozzék a kezüket kézfogásra nyújtó, virágcsokrokkal kedveskedő emberekkel. Ha a szertartásmester nem sürgeti, talán még a teret is körbejárja, hogy mindenkihez legyen egy-egy jó és bíztató szava. Egykor pedig lakosztályának ablakából szólt a tömeghez és áldást osztott. Közvetlenségét mi sem bizonyítja jobban, kint az, hogy ezt az első Angelus-beszédet így zárta: „Be kell fejezni a találkozást, mert ideje már ebédelni nektek is, a pápának is. Áldjon meg az Atya, Fiú és Szentlélek Isten!”

„Egyik fő célkitűzésévé a kommunista diktatúrák megdöntése vált. Azt hirdette, hogy keresztény erkölcsi alapokon meghaladható a „létező” szocializmus, és a többpárti rendszerű demokrácia mellett állt ki”

Ugyanakkor az első audienciáján a szovjet külügyminisztert fogadta, és Oroszország, Észak-Korea és Kína kivételével valamennyi ma már volt kommunista országba ellátogatott, sőt, a kubai vezetővel, Fidel Castróval többször is találkozott. A szovjet pártvezetés és a KGB élesen bírálta a II. János által meghirdetett vatikáni politikát, mert úgy látta, a Szentszék célja nem más, mint „a hívőkben lángra lobbantani a vallási fanatizmust, és a szocialista társadalmi rendszer ideológiai és társadalompolitikai normáival ellenséges útra terelje őket”.

 Nem véletlen, amikor 1981. május 13-án, délután 5 óra 13 perckor a török Ali Agca merényletet követett el a pápa ellen, később kiderült, hogy a KGB megbízásából a bolgár titkosszolgálat adta a terrorista kezébe a pisztolyt. Agca három lövést adott le a Szent Péter téren a katolikus egyházfőre, aki a pápamobil hátsó ülésén lehanyatlott, és a Gemelli kórházban 6 órás műtét után stabilizálják állapotát. 20 napot tölt a kórházban, és később merénylőjének, Agcának is megbocsátott, akit a börtönben keresett fel.

II. János Pál pápa megválasztása után „a Vatikán egyre kitartóbb kísérleteket tett a katolicizmus felélesztésére a Szovjetunió országaiban, mindenekelőtt Litvániában, Lettországban, Belorusszia és Ukrajna nyugati részén. A pápa megpróbálta feltámasztani az ukrán unitárius egyházat, amelyet a második világháború után a föld alá kényszerített a szovjethatalom. Komoly problémát jelentett, hogy Litvánia, Ukrajna és Belorusszia nyugati része kánonjogilag a lengyel püspökségek alá tartoztak, tehát befolyással lehettek az itt élő hívőkre. A templomokban szovjetellenes hangulatot keltettek és a hívők között ellenséges folyóiratokat, újságokat és imakönyveket osztogattak. II. János Pál törekvéseit végül siker koronázta, és még ha nem is a Vatikán politikája döntötte meg egyedül a szocialista világrendet, ahhoz mindenképpen jelentősen hozzájárult.

„Az első pillanattól kezdve aktívan belevetette magát a politikába”

Rögtön az első évben közvetített az argentin-chilei konfliktusban, járt nála az összes amerikai elnök, Jasszer Arafat, az iráni vezető, Izrael közjogi méltóságai, a protestáns és anglikán egyház vezetői, királyok, közéleti személyiségek. Egy miniszterelnököt épp olyan közvetlenséggel fogadott, mint bármelyik civilt, akit az a kitüntetés ért, hogy fogadta őt II. János Pál. Elment a római zsinagógába, a jeruzsálemi siratófalhoz, a damaszkuszi mecsetbe. Bangkokban a buddhistákkal, Canterburyben az anglikánokkal imádkozott. Bocsánatot kért a protestánsok és a zsidók elleni bűnökért, Konstantinápoly keresztes kifosztásáért, a latin-amerikai és ázsiai erőszakos hitterjesztésért, az egyház összes múltbéli bűnéért elnézést kért, Galileit is rehabilitálta.

Ahogy megválasztásakor Zbiegnew Brzezinski megjósolta: „Nagy pápa lett belőle!”