Stanislaw Dziwisz II. János Pál titkáról, az egyház autonómiájáról, a XXI. század kihívásairól és a szolgálatról
Fotó:Tóth Tibor
Wojtyla püspök egy napsütéses októberi napon váratlanul magához hívatta egykori tanítványát, s megkérte, legyen a személyi titkára. Krakkó akkori érseke biztos volt abban, hogy megfelelő segítőtársat talált. Olyat, akire személyes titkait is rábízhatja. Stanislaw atya negyven éven át élt II. János Pál mellett, s szemtanúja lehetett az új lelkiséget kínáló „titoknak”. Stanislaw Dziwisz bíborossal, Krakkó érsekével erről a titokról beszélgettünk még 2008-ban advent idején a krakkói püspöki palotában.
– Engedje meg, hogy személyes kérdéssel kezdjem a beszélgetést. Majd negyven éven át szolgálta személyi titkárként Karol Wojtylát, a későbbi II. János Pált. Úgy is mondhatnánk, hogy hatalmas fa árnyékában élt. Ennyi idő után fényre kerülve az ember sokszor nem találja a helyét. Miként lehet feldolgozni, megszokni ezt a helyzetet?
– Krakkóban 12, majd 1978-as pápává választása után a Vatikánban 27 évig voltam II. János Pál mellett. Ez a majdnem negyven év számomra alapvetően szolgálat volt. Ám ha mélyebben belegondolunk, akkor több is ennél, olyan szolgálat, amely egyben együttműködés is. Méghozzá olyan együttműködés, amely egyáltalán nem ártott a személyiségemnek. Ellenkezőleg, rendkívül pozitívan hatott a fejlődésemre. S itt nemcsak rólam van szó, hanem mindenkiről, aki – ahogy mondja – a pápa árnyékában élt s vele együttműködött. Ez a kapcsolat azért lehetett különleges, mert nem alárendelt viszony, formális szolgálat, hanem termékeny együttműködés volt. II. János Pál nem magánszemélyként, hanem közös ügy szolgálatára hívott minket.
– A pápa halála óta eltelt három év nem történelmi távlat, az azonban már életében egyértelmű volt, hogy korszakalkotó, történelmi személyiséggel állunk szemben. Testközelből végigkísérve II. János Pál munkásságát sikerült-e megfejtenie a titkát? Minek köszönhető, hogy ilyen egyértelműen a kortársai fölé nőtt?
– Elsősorban talán annak, hogy személyiségét, kivételes tehetségét az egész emberiség szolgálatának rendelte alá. Tisztelte azokat – embereket, nemzeteket, országokat -, akiket szolgált. Teljes egészében átadta magát annak az ügynek, amelyre hívta az Isten. S nemcsak Istent, hanem az embert szolgálta, hiszen ezt nem lehet szétválasztani. Kölcsönösen feltételezik egymást. Isten arcát, Isten és a megtestesülés emberi arcát mutatta meg. Közelebb hozta egymáshoz az eget és a földet.
– Tavaly októberben volt 30 éve, hogy pápává választották II. János Pált. Ahogy Ön fogalmazott egy helyütt, II. János Pál trónra lépése hatalmas reményeket keltett, s a szentatya beteljesítette e reményeket. Ma hasonlóan megrázó változások zajlanak, mint amilyenek előtt akkor állt a világ, s ilyenkor különösen nagy szükség van karizmatikus szellemi vezérekre. Milyen útmutatást adhatna ma az elbizonytalanodó világnak II. János Pál?
– Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy II. János Pál pápa a hit által látta a világot, ami azt jelenti, hogy az embert igazán Krisztusban lehet megérteni. Ő az, aki a legjobban jeleníti meg az embert. Teljes egészében pedig az Istenben találjuk meg magunkat. A modern embernek vissza kell térnie Istenhez. Enélkül eltévelyedik a világban, s nem az egyenes úton halad. II. János Pál üzenete kétségkívül az, hogy jó világot Isten nélkül nem lehet építeni.
Fotó:Tóth Tibor
– Régen nem várta ilyen rossz hangulatban a karácsonyt a világ. A pénzügyi és gazdasági válság sokunkat rádöbbentett arra, hogy a baj nagyobb, mint gondoltuk. A szeretet ünnepén minden eddiginél nagyobb szükség van az összefogásra, a szolidaritásra. Úgy tűnik azonban, hogy társadalmaink ma nem képesek arra, hogy összezárjanak. Miben látja a megosztottság fő okait?
– A karácsonyt leginkább a béke ünnepének nevezném. Első számú üzenete, hogy dicsőség az Istennek s békesség a jóakaratú embereknek. Ha hiányzik a jó szándék, akkor béke sincs. Sem a világban, sem a népek között, sem a nemzeten, családon belül, s végül magában az emberben sem. A karácsony legnagyobb ajándéka a béke, amely minden fejlődés alapja.
– Ha csak a régiónkat nézzük, szembetűnő, hogy mintha nem tudtunk volna kellőképpen élni a szabadsággal. Néha nem tudjuk értékelni, máskor visszaélünk vele…
– A szabadság mindenkinek jár, nem foszthatunk meg tőle senkit. Sem az egyént, sem a nemzetet. A szabadságot sokan félreértelmezik, s nem gazdálkodnak jól vele. Sose feledjük el, hogy a jósághoz, a szépséghez s az igazsághoz viszonyítva az ember nem szabad. El kell fogadnunk az igazságot, s úgy kell cselekednünk, ahogy azt a jóság és a szépség diktálja.
– Említettük a pénzügyi válságot, azonban még ennél is súlyosabb problémát jelent a mély és általános értékválság. Miként ítéli meg Európa erkölcsi állapotát?
– Minden fának van gyökere, amelyből az erőt meríti a növekedéshez. Európa társadalmainak is megvannak a gyökerei. Mégpedig keresztény gyökerei. A válság abból fakad, hogy Európa ezekről nem nagyon akar tudomást venni. A gyökér nélkül maradt fa azonban elhal. Kiszárad. Európának azt kívánom, hogy ne vágja el a gyökereit. Ne szakadjon el az életet adó erőtől, mert ez öngyilkosság.
– Ami a középkorban a hit, a vallás volt az európai ember számára, az ma a fogyasztás. Milyen új vagy megújított eszme lehet képes kiszorítani ezt a nem túl magasröptű vezérelvet? Miként tud és próbál megbirkózni az egyház az új kihívással?
– Úgy gondolom, hogy az európai ember mára belefáradt a fogyasztásba. Főleg a fiatalok, akiket ez már nem elégít ki. Nagyobb veszélynek látom, hogy főképp e korosztály körében éppen a fogyasztói lázból fakadó frusztráció miatt egyre több az öngyilkosság. Az egyház feladata, hogy megmutassa az utat az igazsághoz és a szépséghez. Arra törekszik, hogy megoldást találjon korunk problémáira. Nem köz- gazdasági értelemben vett megoldásokra gondolok itt, hanem az erkölcsiekre, hiszen mindennek ez az alapja.
– Mennyiben készteti az egyházat az evangelizáció módszereinek megváltoztatására a vallásosok számának általános csökkenése? Elébe megy például a híveknek? Hogyan alkalmazkodik a felgyorsult, egyre inkább csak a látványra vevő világhoz?
– Az egyház keresi az utakat, s igyekszik megmutatni őket. Ahogy XVI. Benedek fogalmazott, nem a homokra, hanem szilárd talajra, az Istenre, a végső igazságra építjük az evangéliumot. Az egyház az Isten és az emberek közötti intézményként az evangéliumra támaszkodik. S mivel ebben az intézményben ott az ember, ezért lehetnek gyengéi is, ám ott van benne az erő, mivel Istenre épül.
– II. János Pálnak különös érzéke volt a fiatalok megnyeréséhez. Felhasználta ehhez az irodalom iránti szeretetét vagy akár a sportot is. Jó példa erre kedvenc csapata, a Cracovia. Miként lehet megnyerni, megtartani a vallás számára a mai fiatalokat? Mit gondol például a gitáros misékről? Hogyan látja a vallásos témájú könnyűzene szerepét ebben a folyamatban? Az általános liberalizálódás közepette miként nyithat a hagyományosan konzervatív egyház a fiatalok felé?
– Az egyházat nem lehet beskatulyázni, így modernként, népszerűként vagy akár konzervatívként beállítani. Egyszerűen nincsenek ilyen dimenziói. A modern vagy a könnyűzene csak az Istenhez vezető út keresése. A fiatalok pedig nagyon érzékenyek. Fogékonyak a szépségre és az igazságra. Az ifjúság szeretetre vágyik. S ha az egyház szereti az Istent, akkor a fiatalok követni fogják.
– A beszélgetés elején említett terebélyes fa hasonlata érvényes a lengyel katolikus egyházra is. A pápa lengyel volta természetes módon emelte a súlyát a Vatikánban s a világban is. Ez a helyzet azonban II. János Pál halálával megváltozott. Miként sikerül betölteni az űrt, s az életbe átültetni a pápa tanításait?
– Valóban nagyon sokat köszönhet II. János Pálnak a lengyel katolikus egyház, azonban nem mondanám, hogy halála után valamiféle űr keletkezett. A pápa az egyetemes egyház lelkipásztora volt, ezen belül a lengyelé, amely közben élte a saját életét. Ugyanígy van ma is, csak most XVI. Benedek útmutatásaira figyel.
– Karol Wojtyla a lengyelországi változások moderátora volt, szinte magától értetődően illeszkedett bele ebbe a történelmi kontextusba. Ma a lengyel egyházat több bírálat is éri, mondván, néha túlságosan tapintatlanul avatkozik be a politikai életbe. Miként képzeli el az egyház és a politika ideális viszonyát?
– Téves mítosz, hogy a lengyel egyház beavatkozik a politikába. Ez nem így van. Még ha a tömegtájékoztatás előszeretettel emlegeti is ezt a vádat. Megértem, hogy ez nagyon kényelmes pozíció. Számunkra azonban a legfontosabb a függetlenség, az egyház autonómiája, amelyet természetesen úgy értelmezünk, hogy a mindkét felet érintő ügyekben, mint például az oktatás vagy a kultúra, azért együttműködünk az állammal. Nem egymás elleni harcról, rivalizálásról van szó, hanem pozitív tartalmú együttműködésről, amelynek célja a társadalom jobbá tétele. Természetes, hogy az egyház nem helyettesítheti az államot, nem is akarja, mint ahogy az egyház autonómiáját, függetlenségét is el kell fogadni.
Fotó:Tóth Tibor
– A lengyel katolikus egyház esetleges gondjai ellenére is jobb helyzetben van, mint a magyar. Jó példa erre, hogy míg Lengyelországban néha gondot okoz a szemináriumokban végzettek elhelyezkedése, addig nálunk paphiány van. Miként segíthet a krakkói érsekség, a földrajzi értelemben legközelebbi lengyel egyházmegye magyar hittestvéreinek?
– Kétségtelen, hogy kellemes gondot jelent számunkra a szemináriumban végzettek magas száma. Ez Isten ajándéka. Nagy szeretettel tekintünk a magyar katolikus egyházra, hiszen a történelemből adódó különbségek ellenére is nagyon sok dolog köt össze bennünket. Elég talán emlékeztetni közös szentjeinkre. Mindkét oldalon nyitottak vagyunk az együttműködésre, s rendszeres kapcsolatot tartunk fenn Erdő Péter bíboros úrral. A párbeszéd tehát folyamatos, kicseréljük tapasztalatainkat, s igyekszünk segíteni a problémák megoldásában. Arról is szó volt, hogy lelkipásztoraink még a tanulás ideje alatt közelebb kerüljenek egymáshoz, jobban megismerjék a másikat, s így is erősítsük a kötelékeket a két egyház között.
– Személyes kérdéssel kezdtem, hadd fejezzem be e beszélgetést hasonlóval. Miként fogalmazná meg személyes viszonyát Istenhez? Mi az üzenete címerében az emeljük fel szívünket kifejezésnek?
– Ez az üzenet valójában nem tőlem származik, hanem II. János Páltól. Egyszer ugyanis megkérdezték tőlünk, hogy milyen üzenettel érkeztünk, s a pápa ezt a kifejezést használta. Megértettem az üzenetet. Csakis reménységgel a szívünkben élhetünk boldogan. Azzal a reménységgel, amely a világra hozta Jézus Krisztust. Ezt kívánom mindenkinek!
*
