//Hogyan neveljük az írókat?
1849. december 22-én a kör tagjai előtt felolvasták a halálos ítéletet, majd egy kardot törtek el a fejük felett. Minden pillanatban várták a halált hozó lövéseket. És ekkor felolvasták a cár kegyelmi döntését, a halálbüntetést 8 év száműzetésre változtatták #moszkvater

Hogyan neveljük az írókat?

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal szomorú történeteket idéz, a szibériai száműzetések világát mutatja be. Természetesen irodalmi szemszögből vizsgálja meg ezt a korántsem derűs, és szívet melengető világot. Tallózása végén pikírten megállapítja, hogy a száműzetés, mint „nevelői eszköz”, illetve fenyegető lehetősége az évek múltával alig változott.

1849. december 22-én a kör tagjai előtt felolvasták a halálos ítéletet, majd egy kardot törtek el a fejük felett. Minden pillanatban várták a halált hozó lövéseket. És ekkor felolvasták a cár kegyelmi döntését, a halálbüntetést 8 év száműzetésre változtatták #moszkvater
1849. december 22-én a kör tagjai előtt felolvasták a halálos ítéletet, majd egy kardot törtek el a fejük felett. Minden pillanatban várták a halált hozó lövéseket. És ekkor felolvasták a cár kegyelmi döntését, a halálbüntetést 8 év száműzetésre változtatták
Fotó:EUROPRESS/Cheprunov/Sputnik/AFP

Lomonoszov írta a prófétai szavakat arról, hogy Oroszhon jövője Szibériában keresendő. Ő állította össze – polihisztori tevékenysége elképesztően széles tárházának részeként – az első tudományosan megalapozott elképzelést a vidék fellendítéséről. Ezt az orosz történelem Nagy Pétert és a felvilágosodás eszmevilágát követő időszakában tette. Hogy a későbbiekben a hatalom mire használta fel a kontinensnyi területet, arról könyvek tucatjait lehetne írni. Most inkább irodalmi szemszögből szeretném ezt megvizsgálni, ami korántsem olyan derűs, és szívet melengető.

„A történet valamikor a XVII. században kezdődik, amikor a cár és rendszere amellett, hogy betelepíti, egyfajta népnevelő funkcióval is el akarja látni a zord vidéket”

Az első, aki ezt megszenvedte, a pravoszláv egyházat a nyugati befolyástól és a modernista torzulástól féltő Avvakum Petrovics protopópa (1621-1682) volt. Ilyesmire emlékszünk az európai történelemből is, gondolok itt a reformációra, és a gályarabságra küldött reformátor lelkészek, „tiszteletesek” szenvedéseire. Avvakum protopópa, az orosz vallási fanatizmus első klasszikus a ráadásul be volt oltva egy nagy adag dogmatizmussal is. Őt és követőit hívja az orosz egyháztörténet szakadároknak, raszkolnyikovoknak. A név már csak Dosztojevszkij okán is ismerős.

„A Szibériába átnevelésre küldött első író Alekszandr Nyikolajevics Ragyiscsev (1749-1802) volt”

Büntetése azt a később többszörösen igazolódott tényt erősíti, hogy a valóságfeltáró irodalom veszélyes műfaj. Igaz, az „Utazás Pétervárról Moszkvába” nehezen nevezhető a mai nyelvhasználatban meghonosodott szociográfiának. Hiteles és az önkényuralmi rendszer számára roppant kínos bemutatása az orosz muzsik, a jobbágyok életének. Ha netán ma megbíznák a kíméletlenül realista és empatikus Ragyiscsevet egy riportkötet megírásával mondjuk „Utazás Soprontól Penészlekig” címmel, aligha találnánk rá kiadót. Viszont nem száműznék, mert nincs hová.

„A felvilágosult Nagy Katalin cárnő kezdetben felvilágosult uralkodása alatt sem volt jobb a helyzet”

Az író – akkoriban ezt még engedélyezték – házi nyomdát vásárol, és a művet otthonában nyomtatja ki, óvatosságból saját nevének említése nélkül. A cárnő felbőszül. Ragyiscsevet 1790. június 30-án letartóztatják, és a Péter–Pál-erődbe viszik. A cárnő a halálos ítéletet 10 év száműzetésre módosítja. Nyilván eszébe jutott, hogy negyedszázaddal korábban ő küldte Ragyiscsevet és társait nyugati egyetemekre jogi tanulmányokat folytatni. Tempora mutantur – közben volt egy Pugacsov-felkelés, (1773–1775), dúlt az amerikai függetlenségi háború (1775–1783), és slusszpoénként 1789-ben ráadásul kitört a francia forradalom. Érthető, hogy a cároknak elment a kedvük a felvilágosodástól. És később soha nem is tért vissza.

„A szibériai <üdülés> további áldozatai a dekabristák voltak”

Már azok, akiket nem ítéltek halálra, és nem szakadt el a kötél alattuk a vesztőhelyen, mint Kondratyij Rilejev esetében (1795-1826), akit kénytelenek voltak kétszer felkötni. A második alkalommal a költő gyilkos iróniával jegyezte meg: „Szerencsétlen az az ország, ahol még akasztani sem tudnak.” 

A száműzetés attól még komoly fenyegetés, ha a hatalom, az önkényuralom az utolsó pillanatban visszariad alkalmazásától. Puskin szerencsésen megúszta. A rendszert, annak jeles képviselőit kigúnyoló verseiért Miloradovics peterburgi kormányzó hívatta, s célzott rá, hogy nem ildomos, ha egy külügyminisztériumi hivatalnok a cári rendszert, sőt magát a cárt is bírálja.

„Nem lett belőle Szibéria, de elbocsátották állásából, és el kellett hagynia a fővárost”

Éveken át rendőri megfigyelés alatt bebarangolta Oroszhon déli tájait, és a Kaukázust. A dekabrista mozgalomban való részvétele miatt a felelősségre vonást azonban ő sem kerülhette el. Feltehetően nem volt túlságosan boldog, amikor 1826-ban I. Miklós cár magához kérette mihajlovszkojei családi birtokáról. Akkor egy lukas kopejkát sem adott volna az életéért. Végül a Téli Palota közelében lett lakása, és az uralkodó kinevezte magát cenzorának, mígnem a kalandor D’Antes egy jól sikerült pisztolylövéssel megoldotta a kultúrpolitikai dilemmát.

„A cári uralmat nehezen elviselő Lermontov sem került Szibériába, bár első párbaja után töltött pár kellemetlen órát az őrszobán”

Állítólag azért hívta ki párbajra a francia nagykövet diplomáciai pályára szánt fia, Brabant, mert a franciákra nézve sértő sorokat írt egyik versében. A kihívásra a követségi bálon került sor, ahol Brabant távollévő apját helyettesítette. Mások szerint egy hölgy miatt kaptak össze.

Lermontov ezúttal is lovagiasan a levegőbe küldte a golyót, francia kihívója viszont nem volt ilyen gáláns úriember, és eltalálta a költőt. Szerencsére a sérülés nem volt komoly. Ám végzete a barátaival kedves, de ellenfeleivel maróan gúnyos Lermontovot végül utolérte. Egy évvel később, 1841 nyarán Pjatyigorszkban annyira felbosszantotta Nyikolaj Martinov nyugalmazott őrnagyot, hogy párbajra került sor közöttük.

„A költő csak sebet ejtett kihívóján, míg az nem reagált Lermontov úriember viselkedésére, s habozás nélkül szíven lőtte a költőt”

Miklós, akinek ekkorra már éppen elege volt az orosz költők lovagias ügyeiből, de leginkább őt bíráló verseiből, csak annyit jegyzett meg az eset kapcsán, hogy „ebtől született, ebtől vész el”. Ám amikor tudomására jutott, hogy nővére Marija Pavlovna nagyhercegnő, I. Pál lánya, aki a weimari herceg asszonya lett, s akit Schiller is nagyra tartott műveltségéért, dühbe gurult testvére alpári megjegyzése kapcsán, gyorsan korrigálta baklövését. „Uraim, megölték azt, aki a mi Puskinunk helyébe léphetett volna.”

„Dicséretes vagy inkább félelem a közvéleménytől, de az uralkodó egyik költő esetében sem nyúlt az egyébként Damoklész kardjaként fejük felett lógó büntetéshez, a szibériai száműzetéshez”

1826 januárjában egy másik írót, Alekszandr Gribojedovot is csak egy hajszál választotta el attól, hogy megkóstolja a száműzetés keserű kenyerét. „Az ész bajjal jár” szerzője, aki mint diplomata több alkalommal is komoly szolgálatot tett hazájának, kapcsolatban állt a dekabristákkal (ugyan ki nem állt velük kapcsolatban a haladó gondolkodású írók közül?), ám azok a kihallgatásokon nem adták ki őt. Hat hónapos fogság után a cár utasítására ártatlanságát igazoló okmánnyal elengedték. És hogy kárpótolják, a diplomáciai ranglétrán egy fokkal feljebb vitték, és fájdalomdíjként kapott még egy évnyi járandóságot is.

„I.Miklós uralkodásának vége felé azért a cári igazságszolgáltatás többször is bevetette a száműzetés intézményét”

És éppen egy olyan írót részesítettek benne, aki bár támogatta a forradalmi demokraták elképzeléseit, de tartózkodott az erőszakos megoldásoktól – nem annyira származása, mint habitusa és vérmérséklete okán.

Ivan Turgenyev a ’40-es évek végén Belinszkijjel Párizsba utazik, majd többször is találkozik külföldön Gogollal. A cári titkosrendőrség figyelmét ezek a tények nem kerülik el. A nagy írótárs halála után Turgenyev nekrológot írt, ami fennakad a peterburgi cenzúra rostáján. 1852-ben letartóztatják. Nem más, mint a jeles tudós, a tudományok nagy pártolója Mihail Muszin-Puskin a peterburgi cenzúra feje háborodik fel: „Egy ilyen íróról (mármint Gogolról) bűn ennyire áradozni. Turgenyev a maga módján óvatos duhaj volt, és írását elküldte a kor egyik vezető irodalom esztétájához, a kritikus Vaszilij Botkinhoz. Botkin kora szinte minden jeles orosz alkotójával jó kapcsolatban volt. Külföldi útjai során megismerkedett Marxszal, és a francia szocialistákkal is. Az írást természetesen lehozta lapjában a „Moszkovszkije vedomosztyi”-ban. A hatalom nyomban lázítást szimatolt, és Turgenyevet egy hónapra előzetes letartóztatásba helyezték, majd birtokára száműzik. A nagy befolyású Alekszej Tolsztoj közbenjárására a száműzetés, a kitiltás a fővárosból és Moszkvából csak két évig tart.

„A Turgenyev-kutatók közül sokan úgy vélik, nem annyira a cikk, inkább az volt a büntetés oka, hogy az író túl közel került a forradalmi demokratákhoz, túlságosan radikális volt megnyilvánulásaiban. Ám leginkább az nem tetszett az irodalom ügyeiben jól eligazodó cenzoroknak, ami Turgenyevnek, a 2000 jobbágyot magáénak tudható arisztokratának igazi érdeme, írásaiban túl elnéző az orosz paraszt ábrázolásában. S <horribile dictu>, ezért az emigrációban élő Herzen is megdicsérte”

Gogol miatt szenvedett Dosztojevszkij is. Ám szenvedéseinek fantasztikus hozadéka egy nagyszerű, nehezen meghatározható műfajú alkotás az emberi számkivetettségről, nevezetesen a szibériai száműzetésről – a „Feljegyzések a holtak házából”. A művel Dosztojevszkij belépett a világirodalomba, s aligha hiszem, hogy valaki a témában, az emberi szenvedés bugyrainak felmutatásában felülmúlta őt. Ha csak ezt írja meg, akkor is kitörülhetetlen nyomot hagy maga után.

Pedig igazából mai szemmel szinte semmi komolyat nem követett el. Felolvasta a Petrasevszkij-körben Belinszkij Gogolhoz írt levelét, amelyben a  levél írója a cári rendszert és az egyházat bírálta. Maga a kör nem volt forradalmi szerveződés, a könyvkiadás szabadságáról, a bíráskodás reformjáról, a jobbágyok felszabadításáról cseréltek véleményt, ám a cári önkényuralomnak már ez is sok volt.

„És ami ezután következett, az talán a világtörténelem leggaládabb, legszadistább büntetése”

1849. december 22-én a kör tagjai előtt felolvasták a halálos ítéletet, majd egy kardot törtek el a fejük felett. Minden pillanatban várták a halált hozó lövéseket. És ekkor felolvasták a cár kegyelmi döntését, a halálbüntetést 8 év száműzetésre változtatták.  Egyik társuk,Nyikolaj Grigorjev beleőrült a halálos színjátékba. Dosztojevszkij „A  félkegyelmű”-ben Miskin herceg egyik monológjában örökíti meg, mit élt át azokban a percekben. Volt-e hatása a szörnyű élménynek arra, hogy később Dosztojevszkijt élete végéig elkísérik pszichés rohamai, amit sokan epilepsziaként értékeltek? Az utóbbi évek kutatásai ezt tagadják, idegi alapú kitöréseit az akkor még nem ismert stressz számlájára írják.

A száműzetés, mint „nevelői eszköz”, illetve fenyegető lehetősége az évek múltával alig változott. Rendszerek adták egymásnak a stafétabotot, szégyenletes fejezetekkel gazdagítva nem csak egyes szerzők életrajzát, de az orosz irodalomtörténetet is. De ez már egy másik történet…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.