„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Makronóm Intézet
„A háború lezárása tehát nem más, mint a látásmód megváltoztatása. Az első esetben ez magában foglalja a vesztes fél meggyőzését arról, hogy a veresége elkerülhetetlen, míg a másodikban mindkét oldalét, miszerint az abszolút győzelem nem lehetséges”
Fotó:EUROPRESS/Sergei SUPINSKY/AFP
Az elmúlt három évben a nyugati hatalmak az Egyesült Államok vezetésével egyetlen stratégiát alkalmaztak, ami kudarcot vallott. Százezrekre tehető a halottak száma és több tízmilliárd dollár értékű ingatlan pusztult el. Eljött az idő, amikor a győzelemmel kivívott békét fel kell, hogy váltsa a tiszta és egyszerű béke politikája.
Donald Trump januári visszatérése az Egyesült Államok elnökeként, lehetőséget kínál erre. Joe Biden elnök nem mutatott érdeklődést a békefolyamat közvetítése iránt, ahogy az európai vezetők sem, Trump azonban kifejezte, hogy ezt szeretné megvalósítani. A béke elérése érdekében nézzünk néhány, a háborúk befejezéséről szóló elméletet, majd alkalmazzuk ezeket az ukrajnai konfliktusra.
„A fő szempont, mi a legvalószínűbb forgatókönyv a tartós béke eléréséhez? Bár sokan úgy vélik, hogy nincs béke igazságosság nélkül, helyesebb lenne azt mondani, hogy nincs igazságosság béke nélkül. Lehet tiltakozni az igazságon esett esetleges sérelmen, de minden béketerv, amely nem a háború befejezését teszi első helyre, kudarcot vallhat”
A fegyveres konfliktusok befejezésének számos változata létezik, de lényegében két lehetőségre lehet ezeket szűkíteni.
Az első az egyik fél abszolút győzelme, amely lehetővé teszi számára, hogy rákényszerítse a feltételeit a másikra. Ebben az esetben a háború véget ér, mert az egyikük beszünteti a harcot. Ennek az oka lehet a teljes megsemmisítés vagy a szétesés (pl. az iraki hadseregé 2003-ban), a kivonulás (mint az Egyesült Államoké Vietnámból és Afganisztánból), vagy a harc feladása (ahogy Németország és Japán tette a második világháborúban).
A második lehetőség az, amikor az egyik fél sem ér el abszolút győzelmet, és a háború tárgyalásos megegyezéssel ér véget, amely mindkét féltől megkövetel bizonyos fokú kompromisszumot. Ez nem jelenti azt, hogy mindketten egyformán jól járnak. Az egyik határozottan előnyösebb helyzetbe kerülhet, és az elszámolás formája is változhat. Egyes esetekben megköthetik a békeszerződést, más esetekben csak egy anélküli tűzszünetben sikerül megegyezni (például a koreai háborúban). Ettől függetlenül a legfontosabb, hogy az elszámolás tárgyalásos, nem pedig kikényszerített.
„Az első esetben a háborúk akkor érnek véget, amikor a vesztes fél vagy megsemmisül, vagy feladja. A második eset bonyolultabb. Ekkor ugyanis akkor érnek véget, amikor mindkét harcoló fél úgy érzi, hogy <egymást sértő patthelyzetbe> került”
Ez esetben mindkettőjüknek el kell fogadnia a tárgyalásos egyezségen keresztüli kiút lehetőségét, ekkor minősül egy konfliktus megszüntetésre „érettnek”. Az „egymást sértő patthelyzet” kifejezés azt jelenti, hogy egyik fél sem hiszi magáról, hogy képes abszolút győzelmet elérni, ám mindkettő úgy érzi, hogy a fennálló helyzet sérti az érdekeit. Az objektív kritériumok, mint például a csatatéren való siker vagy kudarc mindkét forgatókönyvben szerepet játszik. Itt azonban a lényeg nem az objektív valóság, hanem a harcoló felek valóságérzékelése.
„A háború lezárása tehát nem más, mint a látásmód megváltoztatása. Az első esetben ez magában foglalja a vesztes fél meggyőzését arról, hogy a veresége elkerülhetetlen, míg a másodikban mindkét oldalét, miszerint az abszolút győzelem nem lehetséges”
A professzor elismeri, hogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Még ha egy külső szemlélő számára egyértelmű is, hogy az egyik fél veszített, vagy egyikük sem képes az abszolút győzelemre, előfordulhat, hogy a harcban résztvevők nem egyformán látják a dolgokat, vagy nem hajlandók az objektív tények alapján cselekedni.
Kognitív torzítások: a politikai és katonai vezetőket sok dolog akadályozhatja helyes helyzetértékelésben. Az optimizmusból fakadó torzítás, a végérvényesen elsüllyedt költségek miatti tévedések, a kockázatvállalás a rossz bizonyosság elfogadása helyett és így tovább. Mindezek azt eredményezik, hogy a háborúk általában jóval tovább tartanak annál, mint ahogy egy racionális, „tökéletes tudás” birtokában lévőirányítóval, hiszen ő már leállította volna őket.
Belső politikai és bürokratikus dinamika: előfordulhat, hogy a politikai vezetők túlságosan optimista információkat kapnak a beosztottaiktól, félhetnek a vereség elfogadásának politikai következményeitől, vagy a háborút folytatni kívánó erők ellenállásába ütközhetnek. A közvélemény, a politikai elit, és a katonai vezetés hozzáállása egyaránt szerepet játszik ebben a dinamikában.
Tökéletlen információ: ahogy a nagy porosz stratéga, Carl von Clausewitz rámutatott, a háború tele van bizonytalansággal. Még ha valaki pontos információkkal is rendelkezik a saját háborús erőfeszítései állapotáról, az ellenségéről mindig csak korlátozottak információi lehetnek. A jövőbeli fejlemények szintén kiszámíthatatlanok. A politikai és katonai vezetők általában csak jóval az után ismerik fel a relatív katonai hanyatlásukat, ahogy az már visszafordíthatatlanná vált, főleg, amennyiben az fokozatos, és nem egy hirtelen vagy váratlan vereség miatt következik be.
Bizalmatlanság: ez gyakran a „kötelezettségvállalás hitelességének” a problémája. Még ha a politikai vezetők fel is ismerik, hogy vesztésre állnak vagy patthelyzetben vannak, akkor sem hajlandók tárgyalni, mert nem bíznak abban, hogy ellenfelük betartja a megállapodás feltételeit. Például, ha úgy látják, hogy az ellenségünk korábban megszegte a megállapodásokat, akkor nem szívesen kötnek velük új egyezségeket, bármilyen rossz is a helyzetük. Szélsőséges esetekben a be nem tartástól való félelem arra késztetheti a hadviselő feleket, hogy a nyilvánvaló harctéri vereség ellenére is ragaszkodjanak az abszolút győzelemhez.
Kibicek: a béke megteremtésére irányuló erőfeszítéseket szándékosan szabotálhatják akár az államon belüli egyének vagy csoportok, akár harmadik felek.
Az elemzés szerint a béke közvetítőjének két lehetősége van. Megváltoztatni az egyik oldal felfogását, azaz meggyőzni őt arról, hogy vesztett, és engednie kell. Ebben az esetben nyilvánvalóan könnyebb megváltoztatni a rosszabb helyzetben lévő fél hozzáállását. Megváltoztatni mindkét fél felfogását, vagyis meggyőzni őket arról, hogy egyikük sem tud abszolút győzelmet aratni, a jelenlegi helyzet sérti az érdekeiket, és hogy az elfogadható kiút csak a tárgyalásokon keresztül vezet. Tekintettel a fent említett problémákra, jó eséllyel ez is egy lassú folyamat.
„A háború befejezésének leggyorsabb módja tehát valószínűleg az, ha azon dolgozunk, hogy meggyőzzük a gyengébb oldalt arról, hogy nincs esélye a győzelemre, míg ez után jön a második lehetőség. A leglassabb pedig az, ha megpróbáljuk megváltoztatni a győztes oldal felfogását, meggyőzzük arról, hogy ő a vesztes”
Természetesen az a politikai vezető, akit ily módon próbálnak meggyőzni, valószínűleg nem hajlandó beismerni, hogy a háborúja nem az ő elképzeléseinek megfelelően végződik. Így a béketeremtőknek le kell győzniük a fent említett torzításokat, a valóság felismerésének akadályait. Ebből a célból a következő cselekvési módokat ajánlja a professzor:
„Módosítani a valóságot, hogy az megfeleljen a kívánt eredménynek”
Ez azt jelenti, hogy az egyik oldalra úgy gyakorolnak nyomást, hogy gyengítsék, míg a másikat úgy segítik, hogy megerősítsék. Ennek a megoldásnak azonban számos gyenge pontja van. Tekintettel a háborúk bizonytalanságára, senki sem lehet biztos abban, hogy a nyomás és a támogatás kombinációja eléri a kívánt hatást. De még ha így is történik, akkor sem biztos, hogy a harcoló felek felfogása ennek megfelelően megváltozik, különösen, ha az objektív valóság változása fokozatos. (Nem pedig egy nagy csatavesztés után kényszerülnek szembe nézni az új helyzettel.) Ha megfelelően módosul is a hozzáállás, a korábban említett bizalmatlanság miatt kérdéses, hogy a felek az elvárt módon reagálnak-e.
„Tenni kell a kognitív torzítások és az elégtelen információ problémájának leküzdéséért”
Előfordulhat, hogy a gyengébb fél például optimista elfogultsága miatt nem ismeri fel a tényleges állapotát, vagy félreérti a jövőben a szövetségeseitől remélt támogatás mértékét. Ez esetben olyan, a valóságot feltáró beszélgetésekre van szükség az állam vezetőivel, amelyek elűzik az illúzióikat.
„Lehetővé kell tenni az állami vezetők számára, hogy legyőzzék a belső politikai ellenállást a háború rendezése érdekében”
Ezt segíthetik például a konfliktus utáni pénzügyi segélyek ígéretei, vagy egy olyan nyílt zsarolás, amely világossá teszi a békét ellenző belső erők számára, hogy a vezetőjüknek nem hagytak más választást a kulcsfontosságú külső szereplők.
„A rendezést úgy kell kialakítani, ami megnyugtatja a harcoló feleket, hogy az ellenfeleik valószínűleg betartják az általuk vállalt kötelezettségeket”
E tekintetben a formális békeszerződés előnyösebb, mint a puszta tűzszünet, mivel az utóbbi a katonai akciók beszüntetésén túl szinte semmilyen kötelezettséget nem tartalmaz. Ráadásul egy békeszerződéseben a vitatottabb kérdéseket is meg lehet oldani, és sokkal jobb, ha nem maradnak függőben későbbre halasztva. A biztonsági garanciák, a békefenntartó erők bevetése és más hasonló eszközök szintén segíthetnek a kölcsönös bizalmatlanság leküzdésében.
„Meg kell győzni a potenciális kibiceket, hogy nem érdekük a tárgyalások szabotálása”
S most nézzük, hogyan alkalmazná mindezt Paul Robinson professzor az ukrajnai háború esetében. A konfliktus íve minden megfigyelőt meglepett. Közel háromévnyi küzdelem után bizonyos dolgok mára világossá váltak ahhoz, hogy néhány kulcskérdésről magabiztos következtetéseket lehessen levonni.
„Először is, most már nyilvánvaló, hogy a két fél közül Oroszország az erősebb”
Ráadásul a relatív ereje növekszik. Bár nem zárható ki, hogy mindez megfordul, inkább hihető Oroszország jövőbeli előnye. Ukrajna ezzel szemben súlyos nehézségekkel küzd. Nem csak, hogy menthetetlenül teret veszít, de nem sok kilátása van arra, hogy a helyzetet a maga javára fordítsa, a) rendkívül valószínűtlen, hogy a nyugati támogatás jelentősen meghaladná a jelenlegi szintet, b) a munkaerőhiány és c) a növekvő problémák miatt.
„Jelenleg Oroszország nyeri a lemorzsolódást, miközben az is látszik, hogy az orosz morál jobban kitart, mint Ukrajna. Nincs nyilvánvaló ok arra gyanakodni, hogy rövid- vagy középtávon bármelyik tényező jelentősen megváltozna Ukrajna javára”
Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az abszolút ukrán győzelem (az ukrán kormány által meghatározott feltételekkel, ami az összes elvesztett terület visszaszerzése) szinte lehetetlen.
„Ez azonban nem jelenti azt, hogy Oroszországnak biztosított a győzelme abban az értelemben, hogy olyan domináns pozíciót szerez, hogy bármilyen feltételeket rákényszeríthet Ukrajnára”
Persze egy ilyen végkimenetel továbbra is lehetséges, ha például az Ukrajnának nyújtott nyugati segélyek teljesen megszűnnek, vagy ha az ukrán morál összeomlik. Ennek hiányában azonban Oroszország jelenlegi előnye nem akkora, hogy mindez bekövetkezzen.
A jelenlegi ütemben Oroszországnak még legalább egy évre lesz szüksége ahhoz, hogy elfoglalja Donyeck tartomány többi részét, mivel az ukránok ellenálló képessége és súlyos veszteségeket okozó ereje továbbra is jelentősek. Ráadásul Oroszország katonai termelésének a nagy része nem más, mint a régi szovjet berendezések átszerelése. Ahogy a készletek fogynak, a termelés is fogyhat, így egyes szakértők úgy vélik, hogy Oroszország katonai ereje jövőre éri el a csúcsát.
„Az objektív valóság tehát a <mindkét félnek ártó patthelyzet>, nem pedig valamely fél abszolút győzelme irányába mutat, jóllehet egy patthelyzet, sokkal jobban fájna Ukrajnának, mint Oroszországnak”
Felmerül a kérdés, hogy vajon Oroszország és Ukrajna vezetése helyesen érzékeli-e ezt a valóságot, és ha igen, akkor ennek megfelelően cselekszenek-e. Mivel a háború folytatódik, és tárgyalások sem zajlanak kettejük között, mindez arra utal, hogy e kérdésekre a válasz nemleges.
December elején Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő kijelentette, hogy még nem lát okot a tárgyalásokra. Vagyis egyelőre semmi jele annak, hogy megértenék, az orosz hadsereg nincs abban a helyzetben, hogy annyira meggyengítse Ukrajnát, hogy képes legyen ráerőltetni a saját feltételeit.
Ezzel szemben Volodimir Zelenszkij ukrán vezető a közelmúltban némileg rugalmasnak tűnt, november végén ugyanis azt javasolta, hogy mivel Ukrajna nem tudná erővel visszafoglalni egyes területeit, hajlandó lenne befagyasztani a konfliktust, és de facto feladni az ezek visszafoglalására irányuló erőfeszítéseit a NATO-tagságért cserébe. Nem jelenthető ki biztosan, de ez alapján úgy tűnik, hogy Zelenszkij megbékélt volna a valós helyzetével.
„A korlátozott katonai kilátások és az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére egyik fél sem ismeri el, hogy a háború folytatásának a költségei meghaladják a lehetséges nyereségeket”
Kognitív torzítások: mindkét oldal vezetői optimista elfogultságukban őszintén azt hiszik, hogy helyzetük jobb, mint amilyen. Az is előfordulhat, hogy az elsüllyedt költségek miatti tévedésben rekedtek, mert azt hiszik, hogy miután már annyit fektettek be a háborúba, még többet kell befektetniük, hogy megtérüljenek a veszteségeik. Oroszország esetében az optimizmus hátterében az a meggyőződés állhat, hogy a Nyugat előbb-utóbb belefárad a háborúba, és magára hagyja Ukrajnát. Ukrajna esetében az optimizmus a nyugati politikusok végtelen biztosítékainak köszönhető, miszerint támogatni fogják Ukrajnát, „ameddig csak kell”.
A Nyugatnak a háború alatti fokozatos eszkalációja, hogy különböző típusú, egyre erősebb fegyvereket adott Kijevnek, vitathatatlanul ösztönözte ezt a hozzáállást. Ráadásul azt, hogy az ukrán katonai pozíció fokozatosan hanyatlott, nehezebb volt felismerni, mintha ezt egy hirtelen vereség okozta volna. Úgy tűnik, hogy egy döntő „megrázkódtatásra” lenne szükség a tisztán látáshoz.
Belső politikai és bürokratikus dinamika: Putyin és Zelenszkij is féltheti a politikai jövőjét, ha kompromisszumot köt. Az utóbbi pozíciója tűnik gyengébbnek, és komoly nyomással kell szembenéznie az Ukrajnán belüli erők részéről, amelyek ellenállnak mindenfajta megállapodásnak nemcsak a katonaság, hanem a nacionalista jobboldal részéről is.
Tökéletlen információk: nem lenne meglepő, ha a beosztottjaik Putyint és Zelenszkijt is indokolatlanul optimista jelentésekkel látnák el ellenfeleik állapotáról, beleértve a veszteségeiket, a moráljukat és a termelési képességeiket. Ugyanígy lehetnek más országok, különösen Ukrajna nyugati támogatóinak valószínű jövőbeni viselkedésével is. Mindez hozzájárulhat a fent említett kognitív torzításokhoz.
Bizalmatlanság/elkötelezettség/hitelesség: lehetséges, hogy a két elnök teljesen tisztában van a helyzetével. A béke megteremtéséhez azonban nemcsak azt kell felismerniük, hogy nem tudnak abszolút győzelmet elérni, hanem meg kell találniuk a kiutat is. Lehet, hogy mindez számukra azért nehéz, mert annyira nem bíznak egymásban, hogy nagyon is valószínűnek tartják, hogy a másik megszegi a megállapodást, így még rosszabb helyzetbe kerülhetnek, mint korábban. Mindkét fél azzal érvel, hogy egy tűzszünet a másik kezére játszana, mivel haladékot adna annak megerősödésére.
Kibicek: általánosan elterjedt az a feltevés, hogy Amerika szövetségesei Washington mindenkori politikájával összhangban fognak cselekedni. Így ha az Egyesült Államok szorgalmazná a békét Ukrajnában, az európai államok bármilyen megállapodást elfogadnak. Ez nem feltétlenül igaz. Egyes európai országok, elsősorban Lengyelország és a balti államok, de kisebb mértékben Franciaország és az Egyesült Királyság is létfontosságú nemzeti érdeknek tekintik az orosz győzelem megakadályozását. Annyira elkötelezték magukat az ukrán ügy mellett, hogy feltehetően az Egyesült Államok által vezetett béketörekvés megrontójaként fognak fellépni, sürgetve Ukrajnát, hogy álljon ki szilárdan, és felajánlják, hogy pótolják az amerikai segítségnyújtás esetleges csökkenését.
„A mai napig az Egyesült Államok és szövetségesei kétirányú politikát folytattak, amely Ukrajna katonai és gazdasági támogatásán, valamint az Oroszországra nehezedő gazdasági nyomáson alapul”
Ennek a politikának három szakasza azonosítható. Eleinte, közvetlenül a 2022-es ukrajnai orosz inváziót követően egyszerűen az volt a cél, hogy megakadályozzák Ukrajna legyőzését. Később, a 2022 végén elért ukrán sikerek nyomán úgy tűnt, hogy Kijev ténylegesen, katonailag is győztesen kerülhet ki, és az országnak nyújtott katonai segélyt ennek alapján folyósították. Majd a 2023-as ukrán offenzíva kudarca után a politika a győzelemről eltolódott a tárgyalások megkezdéséig az ukrán pozíció további romlásának megakadályozására.
„A változó célok ellenére azonban az alapelv változatlan maradt, erősítsük Ukrajnát és gyengítsük Oroszországot”
Ez azonban nem járt sikerrel, ugyanis minél tovább tart a háború, annál inkább eltolódtak az erőviszonyok Oroszország javára. Ez a tendencia valószínűleg folytatódik, és feltehető, hogy Ukrajna minél tovább húzza a békekötést, annál rosszabb lesz a helyzete. Eközben folyamatos veszteségeket fog szenvedni mind az emberek, mind a fizikai infrastruktúra terén.
„Nyilvánvaló tehát, hogy eljött az ideje annak, hogy a politika elmozduljon Ukrajna háborújának segítésétől a béketeremtés irányába”
A professzor szerint az Oroszországra nehezedő fokozott katonai, politikai és diplomáciai nyomás nem valószínű, hogy rövid- és középtávon véget vet a háborúnak, viszont ezek feladása növelné a relatív erejének optimista értékelését, és így tovább ösztönözné az abszolút győzelemre való törekvését. Emiatt a politika hirtelen megváltoztatása nem tanácsos.
„Ezért a nyomás növelése valószínűleg ugyanúgy nem lesz hatékonyabb, mint annak megszüntetése”
Valószínűtlen például, hogy az Ukrajnába szállított katonai eszközök mennyisége valaha is elérje a 2022–23 telén biztosítottat, ami nem volt elegendő a 2023-as ukrán offenzíva sikeréhez. Bármilyen nagy segítséget is nyújtanak a nyugati államok Ukrajnának, az orosz hadsereg szinte bizonyosan továbbra is előnyt élvez Ukrajnával szemben, így az orosz kormányra nehezedő nyomás, miszerint hátrányos feltételekkel fejezze be a háborút, elég gyenge lábakon áll.
„Lehetséges, hogy a folyamatos nyomásgyakorlás végül meggyőzi az orosz vezetést arról, hogy katonai eszközökkel nem tudja elérni a legfontosabb céljait, és arról is meggyőzi, hogy a jelenlegi helyzet folytatása sérti az érdekeit. Ez azonban valószínűleg nagyon hosszú ideig tart, ami alatt Ukrajna továbbra is jelentős veszteségeket fog elszenvedni”
Sőt, az orosz vezetésnek elköteleződésből, valamint az esetleges presztízsveszteségtől való félelem miatt továbbra sem hajlandó feladni a céljait, és inkább folytatja a háborút, mintsem olyan békét fogadjon el, amelyről úgy gondolja, hogy rövid életű lesz. Bár nem lenne bölcs dolog jelentősen csökkenteni az Oroszországra nehezedő nyomást, a békéhez vezető út valószínűleg éppen az ellenkezője.
„Az Ukrajnát érő negatív és pozitív ösztönzések nagyobb valószínűséggel zárják le a háborút” Tekintettel arra, hogy Ukrajna a gyengébb fél, ezért a békéhez a legbiztosabb és leggyorsabb út valószínűleg az, ha negatív ösztönzésekkel (diplomáciai nyomásgyakorlással, segélymegvonással szertefoszlatják azon reményeit, hogy képes elérni kulcsfontosságú céljait. Eközben azonban gondoskodni kell néhány pozitív ösztönzőről, például ilyen a háború befejezését követő gazdasági segítség ígérete.
Az Egyesült Államok és szövetségesei által követett fokozatos eszkaláció valószínűleg meggyőzte az ukrán vezetőket arról, hogy végül mindig képesek lesznek rászorítani nyugati szövetségeseiket, hogy egy lépéssel tovább menjenek. A hamis remények Ukrajna előtti lebegtetése – például az esetleges NATO-tagság ígérete vagy a nyugati országok háborúban való közvetlen részvételére való utalás – optimizmusra ösztönöz, ami megakadályozzák, hogy Ukrajna helyesen érzékelje pozíciója gyengeségét.
„Eljött az ideje a határozott diplomáciai fellépésnek, amely összehangolja a felek különböző, valóságról alkotott elképzelését az objektív realitással. Óvatos egyensúlyra lesz szükség aközött, hogy egyrészt elég nyomást gyakoroljanak Kijevre ahhoz, hogy változást idézzen elő azon felfogásában, amely a béke keresésére ösztönzi, másrészt az olyan erős nyomásgyakorlás között, amely ösztönözné Moszkvát a háború további folytatására”
A formális békeszerződés sokkal előnyösebb, mint a koreai típusú tűzszünet. A különböző ösztönzések valószínűleg nem lesznek sikeresek mindaddig, amíg mindkét fél úgy véli, hogy a másik a tűzszünetet lélegzetvételként használja fel az ellenségeskedés újraindítása előtt. Ezért a legjobb elkerülni a koreai típusú tűzszünetet. Ezzel szemben egy formális szerződés mindkét felet nem csupán arra kötelezi, hogy ne kezdje újra a harcot, hanem a nézeteltéréseik megoldásának elismerésére is. Persze ezt is semmisnek lehet tekinteni, de ez sokkal jelentősebb ígéretszegés, mint a tűzszünet felrúgása.
„A háború befejezését célzó javaslatok többsége azt sugallja, hogy Ukrajnának de facto el kellene ismernie a területvesztést, ám de jure nem, mert ezt politikailag könnyebb lenne elfogadni. A de jure elismerés hiányában azonban Oroszország és Ukrajna állandó területi vitába kerül, amely örökre veszélyezteti a békét. Az a tudat, hogy ez így lesz, felerősíti a háború folytatása melletti elköteleződés problémáját”
Ukrajna számára a NATO-tagság kiváló garancia lenne arra, hogy Oroszország ne tudja újra megtámadni. Az utóbbi számára azonban Ukrajna NATO-tagsága potenciálisan újraindíthatja a háborút, de ezúttal már az egész nyugati szövetség támogatásával. Orosz szemmel nézve az egyetlen módja annak, hogy Ukrajna ne indítsa újra a háborút, az az ország semlegessége és demilitarizálása. Ukrajna biztonsági garanciái elengedhetetlenek a hiteles elkötelezettség problémájának leküzdéséhez. Enélkül akkor is folytathatják a harcot, ha az ország vezetői elismerik, hogy a helyzetük reménytelen.
„Csakhogy az, amit Ukrajna a maga számára biztonsági garanciának gondol, azt Oroszország biztonsági fenyegetésnek tekinti. Hasonlóképpen, amit Oroszország biztonsági garanciának tekint, azt Ukrajna tekinti biztonsági fenyegetésnek. Ezen hozzáállások közelítése nagyon nehéz, de vitathatatlanul ez minden közvetítő legfontosabb feladata”
A professzor szerint ehhez nyitva lehetne hagyni a NATO-tagság kérdését, vagy garanciákat adni, hogy NATO-csapatokat és nagy hatótávolságú fegyvereket nem engedélyeznek Ukrajna területén. Esetleg elfogadni Ukrajna NATO-tagságát, de a teljes európai biztonsági struktúrát úgy átalakítani, hogy Oroszország többé ne tekintse fenyegetésnek a szervezetet. Vagy valamiféle békefenntartó erőt kell biztosítani, amelyet egyik fél sem tekint ellenségesnek. Esetleg semlegessé tenni Ukrajnát, és biztonsági garanciákat nyújtani neki valamilyen módon, amely nem tartalmazza a NATO-t.
„Az bizonyos, hogy a szükséges biztosítékok megadása mindkét fél számára a szokásostól nagyon is eltérő gondolkodást igényel”
Ezenkívül dolgozni kell a kibicek semlegesítésén is. Az olyan államok, mint Lengyelország, Lettország, Litvánia és Észtország, attól tartanak, hogy egy orosz vereség nélkül Oroszország annyira felbátorodik, hogy végül őket fenyegetheti. Ezen államok ezért hajlamosak lesznek arra ösztönözni Ukrajnát, hogy álljon ellen a béketörekvéseknek. Hogy ez ne történjen meg, őket is meg kell nyugtatni, ehhez pedig valószínűleg szükség lesz az Egyesült Államoknak Európa valamilyen szintű folyamatos védelme iránti elköteleződésére.
A fent említettek közül talán a harcok folytatása melletti jogos elköteleződés érzésének problémája a legfontosabb, ugyanis a különböző megoldási lehetőségek kombinációja megváltoztathatja az egyik vagy mindkét fél hozzáállását a békéhez. Minden olyan lépés, amely pesszimistábbá teszi az egyik felet, és így hajlandó lenne a tárgyalásra, egyidejűleg valószínűleg optimistábbá teszi a másikat, amiért az kevésbé szeretné ezt.
A háború befejezéséről szóló tanulmányok azt sugallják, hogy a háborúzó államok mellőzhetnek másodlagos célokat, ha képesek egy másik, igen jelentős értékű célt elérni. Ezért fontos meghatározni, hogy a konfliktusban állók mit tartanak „szuperértékesnek”, és ezt garantálni kell.
„Oroszország és Ukrajna esetében úgy tűnik, hogy mindkét fél által keresett legértékesebb dolog a biztonság. A háború bármilyen rendezése tehát mindkét fél jövőbeli védelmi kérdésével kell foglalkozzon”
Ez azt jelenti, hogy bármely harmadik félnek, amely megpróbál közvetíteni közöttük, komolyan kell vennie mindkettő biztonsági aggályait. Valószínűtlen, hogy az erősebb aggodalmainak figyelmen kívül hagyása a háború sikeres befejezéséhez vezet. Ennek elfogadásához jelentős szemléletváltásra lesz szükség a nyugati vezetők részéről, annak ellenére, hogy ennek Nyugaton erősen ellenállnak. Ennek a leküzdése olyan diplomáciai lépésekkel jár, amelyeket egyes helyekről komoly kritikát kapthatnak, ám a lehetséges előnyök messze meghaladják a kockázatokat.
(Forrás: Paul Robinson Substack oldala)
Az írást jegyezte: Matus Tibor
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
