„Lássuk meg egymás arcát!” – idézi szerzőnk a manapság minket körülvevő háborús, dehumanizáló hangulatban Móricz Zsigmond egyik hősét. Majd arra a megállapításra jut, hogy az író több mint 100 éve tudta már, hogy a katonai győzelem igazából nem old meg semmit, ami összemérhető lenne a győző és a legyőzött lelkében okozott szörnyű pusztításhoz. És fizikailag, anyagilag is szerencsétlen és kiszolgáltatott nyomorulttá teszi őket, mind a kettőjüket. Mi több, megtanítja őket az egymás iránti bizalmatlanságra és gyűlöletre is. Gondolkodjunk el ezen, és hallgassunk azokra, akik már átéltek hasonlóan kemény, embert próbáló időket.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

A Meteorológiai Intézet többször megismételt hőségriadóját idén rendes munkahelyemen, egy megfelelően sötét és fűthetetlen, egykori cselédszobában töltöttem, egy 782 oldalas irodalom- és kultúratörténeti művet tanulmányozva. De nem panaszkodhatom! Egész életemben azért dolgoztam, és abban hiszek még ma is, hogy Kelet-Közép-Európa népei számára a fegyverszállításnál, a háborúnál, valamint az ezt kiszolgáló, költséges ideológiai, politikai és propaganda gépezet támogatásánál sokkal jobb üzlet lenne valami tisztességes, jóféle irodalmat létrehozni.

„Az előző nemzedékek sem igen tudtak meglenni e nélkül, még háborús időkben sem”

Ha meg annyira ragaszkodunk a manapság posztmodernnek mondott művészethez, egyszerűen be lehetne „vonultatni” az egész társaságot. Igaz, kötelező lenne az orosz úthenger által naponta kivasalt farmer egyenruhát viselni, de azt utólag ki lehet még vagdosni. És a HM számlájára menne naponta háromszori meleg koszt is. A legutóbbi világháborúban ezt tették az oroszok és ukránok, és egészen kiváló művek (is) születtek, amelyek nemcsak a front, de a hátország helyzetéről is kimondták az igazságot.

„Ha idejében érkezik meg a megfelelő fővárosból a megfelelő szöveg, úgy a vojenkorok többnyire megbízható hírforrások ma is. A kötelező propaganda szólamokon túl sejtetik a harci események lényegét is, amelyen a háború végső kimenetele múlik”

Vannak példáink magunknak is erre. Szilágyi Erzsébet Móricz Zsigmondról szóló kiváló monográfiája (Kalligram, Pozsony, 2013.)  több mint 10 éve az asztalom bal sarkán domborul, a sürgősen elolvasandók között. És most sem csak a hőségriadó miatt estem neki. Hanem azért, mert bele-, belelapoztam néha, és a 226, ’27-ik oldalon Kosztolányi Dezsőnének a férjéről szóló könyvéből idézett példákat találtam róla, hogyan oldották meg ezt a kérdést a két világháború közti művészeti élet nagyjai.

„Idegrendszere teljesen fel van dúlva, az utcára ki sem mer lépni egyedül. A szíve úgy kalimpál, mint a vészharang. Ütőere 160-at, 180-at ver. /…/ Az utcán találkozik P. Gy. -vel, a hivatalos irodalom egyik hatalmasságával. Mi az, kérem, ilyen egészséges, erős ember, mint ön, idehaza van? – szólítja meg Kosztolányit. A harcba küldő jóval magasabb nála, bikaerős, egészséges, vállas férfi. /…/ Kosztolányit szívbillentyű-elégtelenséggel nyilvánították alkalmatlannak”

Babits Mihályt 1915. november 10-én hívták be először sorozásra, és szintén szívműködési rendellenessége miatt felmentették. De 1916-ban és ’17-ben újra felülvizsgálatra küldték.

Móricz Virág azt írja könyvében, hogy édesapját „kiszuperálták szívzavara miatt, s mert az egyik szemén alig látott”. Ennek ellenére, 1915. november 17-i dátummal fennmaradt hagyatékában Tisza István levele, amelyben ezt közli a miniszterelnök:

„örömömet fejezem ki a felett, hogy a harcztérre menetelét kieszközölhettem”

És az írónak három kötete telt meg háborús novellákkal, és ezek közül kettő még a háború éveiben megjelent. 1916: A tűznek nem szabad kialudni, 1917: Szegény emberek, 1918: Vérben, vasban. A nagy könyv 235. oldalán pedig találtam egy szöveget, amely alaposan szíven ütött:          

„Emlékszem, ez a könyv, vannak sorsos találkozások, a trencséni katonakórház foszlott szalmazsákján ért utol. A kórház teli felvagdalt, jajgató, papírrongyokba kötözött, öreg, szegény emberekkel, katonákkal. Az ágyak könnyben és vérben főttek. És még mindig, mindig tartott a háború. Az ágyakból a haldoklókat megint kifordították a frontokra. És újabb és újabb sebesültek jöttek, nyöszörgő árnyékok befordult, üveges szemekkel. Egy veszprémi öreg szanitéc virrasztott az ágyamnál. Pipázott és aludt, néha fáradtan lefordult a székről és tovább pipázott. Egy éjszaka lassan…silabizálva…olvasni kezdtem neki…a Szegény embereket. Úgy éreztem, kivág az ágyból, ha valakinek el nem olvasom. Szanitécem bólogat…hallgatja…aztán feláll: Ez a háború.

Legubbad megint…A végin kérdi:

Ki írta vóna?

Móricz Zsigmond – mondtam csendesen.

Maóric úr? Hm. Hát áldja meg érte az Isten!”

Az esetet Miklós Jenő, hadköteles fiatal költő és újságíró, a „hátországi tudósítók” egyik mintapéldánya tette közzé a Nyugat 1924. február 16-i Móricz-számában.

Ugyanebben a számban jelent meg Karinthy Frigyes nyilatkozata:

„Nobel-békedíjat!”

Őszintén szólva, nem tudom, hogy mennyire komolyan gondolta az „urbánus” Karinthy Frigyes a Fenyő Miksához, a Nyugat alapító főszerkesztőjéhez és egyszemélyben a Gyáriparosok Országos Szövetsége főigazgatójához (alig 100 éve még ilyen is lehetséges volt!) a „népies” Móricznak a Szegény emberek című elbeszélés kötetéért ezzel a magas díjjal való jutalmazásával kapcsolatban tett „javaslatát”. Lehet, hogy csak Fenyő közismert mecénási készségét szerette volna aktiválni a kezdő író számára. Mindenesetre indokolta a javaslatát. És az erre szánt fáradság megérdemli ma is, egy ijesztően hasonló helyzetben, hogy komolyan elolvassuk.

„Valóban pacifista mű, lázító mű, iránymű – de csak annyiban, amennyiben minden művészi munka az. Túl művészi elveken, öncélú életábrázoláson és ábrákat aláfűtő szenvedélyeken és gondolatokon túl megjelenítő erőn, tehetségen s minden összetevőjén a műnek, mit szétboncolhat a műméltatás, ha jól figyel, egy hosszú, elnyújtott ordítást fog hallani, mikor valódi mű hatása döbbenti meg. – A leláncolt, földre sújtott emberi rabszolga lázadó ordítását, ordító lázadását háború ellen és béke ellen és önmaga ellen és isten ellen s minden szenvedés ellen e világon, amelynek megváltását hiába ígérték, eddig még meg nem váltotta senki”

Olyan sokan kapták már meg az utóbbi évtizedekben ezt a megtisztelő nemzetközi elismerést, hogy már nem is nagyon emlékszünk rá, hogy ki miért is kapta. Nyilván, a békéért tett kiemelkedő erőfeszítéseiért. No, de hol van most az a béke? És milyen béke az? Érdemes volt-e felhasználni érte a sok papírt, nyomdafestéket meg emberi vért? Hozott-e igazságot és jobb, emberibb életet a népeknek? Mifelénk, sajnos, a legtöbb béke csak arra jó, hogy megágyazzon a következő háborúnak. És mégis, ezért osztják a Nobel-díjakat, nem a háborúért. A népeknek egymással való lemészárlásáért adott elismerések kiosztása másutt történik aztán, a trösztök és a Bizottságok irodáiban. Minden különösebb indoklás nélkül.

„Ebben az esetben pedig, lenne miről beszélni! A hozzánk még most is oly közeli Móricz Zsigmond több mint 100 éve tudta már, hogy a katonai győzelem igazából nem old meg semmit, ami összemérhető lenne a győző és a legyőzött lelkében okozott szörnyű pusztításhoz. És fizikailag, anyagilag is szerencsétlen és kiszolgáltatott nyomorulttá teszi őket, mind a kettőjüket. Mi több, megtanítja őket az egymás iránti bizalmatlanságra és gyűlöletre is”

Ami a Karinthy említette, poszttraumás stresszt illeti, arról már az én nemzedékemet sem kell különösebben felvilágosítani. Hogyan lehet mégis, hogy a „fejlett Nyugat” nálunk nem sokkal fiatalabb mai „élenjárói” nem hallják „a földre sújtott emberi rabszolga lázadó ordítását”, és nem félik „ordító lázadását”? Talán nem a megfelelő irodalmi irányzatokhoz tartozó szerzőket olvassák, nem a megfelelő filmeket nézik, és nem a megfelelő koncertekre járnak? De mi van, ha jobb híján teszik mindezt? Hogy nem is igen van más? És ha van is, nem mindig az kapja az érdeklődést és a támogatást. Mit lehetne tenni, mégis?

Azt mondom erre először is, hogy a Szegény embereket ma is lehet olvasni az interneten, a kocsival araszolva, a vonakodó unokákat hazafelé vonszolva. Nehezebb kérdés, hogy miként lehet úgy írni, hogy néha el is gondolkodjanak rajta egy kicsit az emberek, ebben a nagy tolongásban?

„Tudomásom szerint, az ilyen kérdésekre Móricz nemigen szokott válaszolni. Csak elővette valamelyik belső zsebéből a noteszét, és felolvasta belőle, hogy az adott vidéken és az adott háború-, hisztéria-, vagy hőségriadó közepette, mit eszik nálunk egy parasztember. Ő ennek alapján döntötte el mindig, hogy miről és hogyan kell írni”

De nem csak Dosztojevszkijt ismerte, akivel vitatkozik ebben a novellában is, hanem Csehovot is. Aki viszont ezt mondta: „Vannak kis kutyák, és vannak nagy kutyák. Ez a világ rendje. Csak az a fontos, hogy minden kutya a saját hangján ugasson.” Akkor hisznek neki az emberek. Mert megérzik, hogy mennyi sok munkába és vívódásba kerül neki még az is.

Szerintem, Móricz nem volt kint az első világháború egyik frontján sem. Csak odafigyelt az emberekre ott, ahol volt. A kertjét ásó napszámosok egyike eldicsekszik a másiknak, hogy két szép zöldpaprikát evett reggelire, és két finom kovászos uborkát ebédre. A másik meg, egy szabadságos katona, azzal válaszol erre, hogy ő bizony szégyell merni magának a krumplilevesből a három kis gyereke előtt, mert ők bizony ott kinn, ennél sokkal jobb ebédet kapnak. Ezt az író is hallja, vagy csak képzeli, hogy hallja, mindegy. A lényeg, hogy kiszámítja mindjárt, hogy ebből a napszámból nem futja majd egy kis szalonnabőrrel megbolondítani a levest akár csak addig, amíg ez a szerencsétlen itthon van. A poszttraumás stressz szindrómáról ő tényleg nem hallhatott még. De a Bűn és bűnhődés addigra már hatszor jelent meg magyarul, óriási sikerrel. És neki ezzel van baja. A többi részlet maga írja már magát.

„A katona kölcsönt vesz fel a háború két éve alatt degeszre dagadt boltosnál. Tudja előre, hogy nem lesz képes visszaadni majd, de azután, amit kint látott, és szolgálati kötelességeként ő maga is végig csinált, úgy érzi, hogy joga van arra, amit meg akar tenni”

Látta, hogy a szomszédja eladta a tehenét, és itthon tartja a pénzt a vásárig, mert másikat, jobban tejelőt akar venni. (Pedig neki csak egy kicsiny lánya van.) Egy keserves éjszaka után, elkérezkedik hát a munkából, hogy elmegy a vásárba új, jobb ásót venni magának. Ez jó alibi lesz, gondolja. Az asszony addigra megérzi azonban, hogy történni fog, vagy már meg is történt valami rettenetes. És jól érzi. Élve az alkalommal, hogy a szomszédék nincsenek odahaza, a férje átugrott a kerítésen, és elvette a pénzt. De a kislány meglátta, és ezért meg kellett halnia. Ahogyan azt a másik kislányt is meg kellett ölnie, akit véletlenül szintén ott hagytak abban a kiürített házban, amelyből lőttek rájuk.

„Csak, hogy az asszony meg is akarja érteni, hogy miért tette ezt az ember, akinek ő három gyereket szült, akik őt annyira várták haza”

De éppen ez az, ami nem megy. Erről szól éppen ez az írás. Hogy a leányfalusi napszámosok nem ismerik még eléggé sem a geopolitikát, sem a pszichológiát. Így, el kell halasztaniuk ezt az egész dolgot a legközelebbi kultúrforradalomig. Habár, az író addig is, megpróbál valamit.

Móricz Virág megemlíti a könyvében azt is, hogy a háború utolsó nyarán velük élt Leányfalun egy orosz hadifogoly, és a „tót cselédek” közvetítésével, Móricz sokat beszélgetett vele. Egy 1918-as újságcikkében megilletődve szól aztán róla, hogy a „kis barna muzsik” nem csak ismerte Tolsztoj nevét, de több művét is olvasta. Lehet tehát, hogy éppen a Szegény emberekben értette meg maga a szerző is, amit velünk szeretne megértetni. Hogy érdemes lenne megpróbálkozni talán egy másik fajta, egy igazi kultúrforradalommal, mégis. Hogy az elidegenedés, egymás nyelvi és a legtágabb értelemben vett kulturális meg nem értése megszüntethető lenne talán.

„Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat… a beretvált arcukat… akkor már nem vágjuk le őket…enni adunk nekik…”

„Lássuk meg egymás arcát!” – mondja ki végül a katona. És mivel biztosra veszi, hogy ez nem lehetséges, beledobja a pénzt a folyóba. És ebből az asszony megérti, hogy egyelőre minden elveszett. De hátra van még a legkeservesebb. Amikor hazaérnek a faluba, mindenki idegenül, ellenségesen néz rájuk. És éppen a kisfia árulja el az édesapját, amikor rákérdeznek a csendőrök, hogy mitől véres a kisujja, elárulja, hogy az apja keze volt véres, amellyel megsimogatta. De nem feddi meg a fiát az őszinteségért, hanem búcsúzóként, még egyszer megsimogatja, elbabusgatja kicsit a gyerek véres kisujját.

„Ennyi. De most, hogy harmadszor vinnének már bennünket az oroszok ellen, nem maradhatunk ennyiben”

Az orosz történelemtudomány egyik legerősebb irányzata szerint a számok is azt igazolják, hogy 1917-ben nem proletár-, hanem paraszti-, obscsina (faluközösségi) forradalom zajlott le Oroszországban. A lakosság akkor több mint 90 százalékban parasztember volt, aki alól a modernizáció nevében a földesúri osztály és maga a reformer cár kihúzta a földet szépen. Nálunk most nem ez a helyzet. Mégis, én például változatlanul azt hiszem, hogy sürgősen szükségünk lenne egy nagyon sikeres vízgazdálkodásra és mezőgazdaságra, no meg, egy új Tolsztoj grófra! Akkor jobban megértenénk talán, amit jótevőink tesznek most velünk, és ami még ránk vár.