Azt már régóta adottságként kezeljük, hogy a háború köde sokat eltakar a valóságból. Egyre inkább hozzá kell azonban ahhoz is szoknunk, hogy a média köde még sűrűbb homályt borít a történésekre. A háborúban ugyanis a média is hadszíntér, és ez különösen érvényes az információ alapú társadalmak korában.  Szomorú realitásként kell elfogadnunk, hogy a manipuláció a hadviselés része, így akarva-akaratlanul, de a szerkesztőségek is háború terepeivé váltak. Mondhatnánk, hogy ennek a legnagyobb vesztesei a médiafogyasztók, ha nem menekülnének többségében korunk egyik jellegzetességeként ők is a meggyőződésüket erősítő és visszaigazoló információs burokba. Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Az utóbbi évek fegyveres konfliktusai jellemzően információs háborúk is, ahol az ellenérdekű felek a hagyományos és a közösségi médiát egyaránt igyekeznek felhasználni céljaikra. A közösségi média forradalmaként is emlegetett Arab Tavasz során már tapasztalhattunk a mostanihoz hasonló állapotokat az online térben, azonban a platformok szerepe azóta jelentősen nőtt. A jelenlegi orosz-ukrán konfliktus az első, amelyet szinte élőben közvetítenek a közösségi médián, és az, aki jobban tudja használni ezt a fórumot, az jobban tudja a háborút érintően befolyásolni a nemzetközi közvéleményt. Hogy mennyire fontos ez a front, azt jól mutatja az orosz médiumok szankcionálása, az orosz olvasat erőszakos és szisztematikus kiszorítása a nyugati információs térből. E téren egyértelműen Ukrajna áll jobban, ami persze érthető is, hiszen megtámadott országról van szó, ráadásul mögötte áll a fejlett nyugati információs gépezet.

„Az is megfigyelhető ugyanakkor, hogy ukrán-nyugati hátterű narratíva a maga erőszakos és erőltetett felsőbbrendűségével, az áldozati szerep túljátszásával lassan visszaüt, és veszít erejéből. Legutóbb például Volodimir Zelenszkij San Remo-i bejelentkezése kapcsán hördült fel a fesztivál ilyetén átpolitizálása miatt, és keltek ki sokan az ukrán elnök ellen”

Ez a háború sokkolta az európai társadalmakat. Kevesen számítottak a modern diplomácia működése mellett ilyen súlyos fegyveres konfliktus kialakulására Európa területén, a közösségi média korában pedig az állampolgárok sosem tapasztalt módon voltak képesek hangot megdöbbenésüknek az interneten. A háború kérdése egyfajta új térdeléssé, az identitáspolitika részévé vált. Míg az egyik oldal valamiféle felsőbbrendűséget sugározva a civilizált ember velejárójának tartja, hogy kitűzi az ukrán zászlót, addig a másik a ló túlsó oldalára átesve harcosan és dacból sokszor magát ezt a háborút hajlandók elítélni. Az egyik buborék mindenért Oroszországot, míg a másik egyértelműen Amerikát teszi felelőssé a történtekért. Az átlagember ilyen reagálását a jelenlegi kommunikációs viharban még akár meg is érthetjük, a szurkolóvá átvedlő elemzők, újságírók védelmére azonban még ez sem hozható fel.

„Az orosz hivatalos kommunikáció aligha lephetett meg bárkit is, hiszen ennek alapvető sajátossága történelmileg és nem alaptalanul a külső beavatkozás megakadályozása, az uralkodó elit és ideológia védelme”

Az elmúlt két évtizedben a posztszovjet térségben gerjesztett „színes forradalmak”, az ebből leszűrt tapasztalatok a nemzetbiztonsági stratégia szintjére emelték az információs hadviselést, így egyre hatékonyabbá vált a Kreml által kifejlesztett „offenzív védekezés”. Az orosz információs térben így például a Facebook lekapcsolása vagy a külföldi ügynökké minősítés beleillik az orosz biztonságpolitikába. Az azonban sokakat meglephetett, hogy az igazán informatív, és talán leginkább sokszínű tájékoztatást éppen az orosz „vojenkorok”, a katonai tudósítók Telegram csatornáin olvashatjuk. Talán nem véletlen, hogy miközben a Facebook felhasználókat veszített, addig a TikTok és bizonyos mértékig a Telegram váltak „a” közösségi platformokká, és ezeknek a csatornáknak köszönhető, hogy a világ közvéleménye át tudta érezni, illetve egyáltalán tudomást szerzett a háború pokláról.

A másik oldal – és most foglalkozzunk inkább ezzel, hiszen mi is a Nyugat részei vagyunk – ugyanakkor szembe megy mindazzal, amit eddig fennhangon hirdetett. Az ukrán kommunikációról most nem értekezünk, hiszen megtámadott országként talán megérthető az oroszhoz képest is egycsatornás és brutálisan leegyszerűsítő propaganda – az ellenzéki pártok és médiumok betiltását persze ez nem magyarázza –, csak nem kellene akkor Kijevet az európai demokrácia védőbástyájaként beállítani.

„Paradox módon az európai sajtó egyre több szempontból kezd emlékeztetni az egykori szovjetre. Megjelent az ideológiai alapú tiltás, a fősodor gondolkodástól eltérő narratívák kigyomlálása. Az egyik pillanatról a másikra ukránná lett, morális felsőbbrendűségtől áthatott nyugati burokból a kék-sárga zászlók mögött inkább csak az Oroszországgal kapcsolatos előítéletek, ellenérzések, a ruszofóbia bugyog fel”

Ennek jegyében gőzerővel folyik az oroszok folyamatos dehumanizálása a nemzetközi porondon, amelynek hatására elnémítás és kirekesztés sújthat mindent, ami orosz. Oroszország démonizálása és az áldozat morális erősítése érdekében a nyugati média Ukrajna rassz alapú felemelésétől – kék szemű, szőke hajú európai embereket ölnek, vagy falat kell emelni a civilizáció és a barbárok közé – sem riad vissza. Azon kevésbé csodálkozhatunk, hogy ezt a fajta megközelítést az ukrán kommunikáció aztán csúcsra járatta.

De ha már a paradoxoknál tartunk, akkor meg kell említeni, hogy a nyugat-európai pacifistákból – gondoljunk csak a német zöldekre – a legelkötelezettebb háborúpártiak lettek, amelyhez a sajtó lelkesen asszisztál.

„Ezt megalapozandó, az ukrajnai háború nyugat-európai médiareprezentációjának másik iránya a szenvedés árucikké tétele”

Mint egyes elemzők, köztük a London School of Economics médiával és kommunikációval foglalkozó professzora Shani Orgad  megállapítják, a nyugati médiatérben a lerombolt épületek, holttestek és menekülő emberek képeinek áradatával központi szerepet játszik az ukránok már-már irreálisan és egyoldalúan felnagyított szenvedéstörténetének ábrázolása. Nem elvitatva, hogy az ukrán nép az agresszió, a háború áldozata, a cél ezzel elsősorban az emberek érzelmeinek irányítása, a morális felsőbbrendűség erősítése. Az efféle reprezentációk a kutató szerint tökéletesen alkalmasak a valós dinamika és a helyszínen tapasztalható valóság elkendőzésére, így a fősodorbeli média például szinte egyáltalán nem foglalkozik az Egyesült Államok és az Európai Unió szerepével a konfliktus kiélezésében, az európai militarizáció megalapozásában. A kattintás vadászat hajszolása mellett a fenti cél elérésével is magyarázható tudatos média felhajtás és félelemkeltés, hiszterizálja a közbeszédet, tovább rontja a háború miatt amúgy sem virágos európai közhangulatot.

„A háború tehát kétes megbízhatóságú, nem egyszer hamis információk közlésével, vagy éppen a kényes információk elhallgatásával, a tudatos kiszivárogtatásokkal, egyszóval a manipulációval az információs térben is zajlik”

Még egyszer szögezzük le, a stabil hátország biztosítása, a szövetségesek megnyerése érdekében mindkét, a háborúban közvetlenül érintett oldalon. Ezt még talán el is fogadhatnánk, a nyugati média viselkedésére, mélyrepülésére azonban nincs magyarázat. Azon csak mosolyoghatunk, hogy az egyik oldalról Tom Cooper, míg a másikról Scott Ritter a legapróbb sikerből képes három lépesben levezetni az ukránok, illetve az oroszok végső győzelmét, mint ahogy a két buborék is megdönthetetlenül független szakértőkként beállítva őket támasztja alá erősen egyoldalú elemzéseikkel a saját narratíváját.

Ugyanebben a szellemben tálalta a sajtó „Kijev Kísértetét”, az orosz repülőgépek sorát lelövő soha nem látott pilóta, az orosz katonák tucatjait felrobbantó zaporizzsjai kecske, vagy a Szu-35-öst sörétes puskájával állítólag leszedő ukrán nyugdíjas történetét. Ezeket még talán sorolhatnánk a megbocsájtható bulvár „színesek” közé, a brit titkosszolgálat által Vlagyimir Putyin betegségeiről, a moszkvai puccs hangulatról terjesztett, a fősodor média által kritikátlanul átvett „hírekkel” azonban már nincs mit kezdeni. Mint ahogy semmi köze a szakmaisághoz a Szergej Szurovikin „bukásáról”, vagy a nyugati „csodafegyverek” érkezéséről, és az orosz készletek állítólagos kifogyásáról értekező beszámolóknak sem.

„De az objektivitására oly kényes nyugati fősodor egyetlen kérdést nem tett fel Bucsával, vagy a legutóbb a dnyiprói házba csapódott rakétával  kapcsolatban sem. Szó és hang nélkül elfogadták és terjesztették az ukrán narratívát”

Még a kijevi propaganda ellentmondásai sem nagyon zavarták az objektív médiát. Sütött e médiumok vágyvezérelt híradásaiból az elfogultság Szoledar elestekor is. Napokba tellett, amíg elfogadták ezt a realitást. A háborút kísérő, a történteket tudatosan eltakaró, manipuláló és összezavaró információs zaj illusztrálására példákat hosszan sorolhatnánk. Ismerjük az ezt a hozzáállást morális alapon védő érveket is, ám a lényeg, hogy a médiának el kellene döntenie, hogy az információs háború terepeként, részeseként fogja fel a szerepét, avagy maradva a feladatánál, szakszerűen, érzelmi túlfűtöttségtől mentesen igyekszik bemutatni és értelmezni a háború fejleményeit. A háború sűrű ködét érzékelve ez sem egyszerű feladat.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)