Azt már régóta adottságként kezeljük, hogy a háború köde sokat eltakar a valóságból. Egyre inkább hozzá kell azonban ahhoz is szoknunk, hogy a média köde még sűrűbb homályt borít a történésekre. A háborúban ugyanis a média is hadszíntér, és ez különösen érvényes az információ alapú társadalmak korában. Szomorú realitásként kell elfogadnunk, hogy a manipuláció a hadviselés része, így akarva-akaratlanul, de a szerkesztőségek is háború terepeivé váltak. Mondhatnánk, hogy ennek a legnagyobb vesztesei a médiafogyasztók, ha nem menekülnének többségében korunk egyik jellegzetességeként ők is a meggyőződésüket erősítő és visszaigazoló információs burokba. Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Fotó:EUROPRESS/Alexander NEMENOV/AFP
Az utóbbi évek fegyveres konfliktusai jellemzően információs háborúk is, ahol az ellenérdekű felek a hagyományos és a közösségi médiát egyaránt igyekeznek felhasználni céljaikra. A közösségi média forradalmaként is emlegetett Arab Tavasz során már tapasztalhattunk a mostanihoz hasonló állapotokat az online térben, azonban a platformok szerepe azóta jelentősen nőtt. A jelenlegi orosz-ukrán konfliktus az első, amelyet szinte élőben közvetítenek a közösségi médián, és az, aki jobban tudja használni ezt a fórumot, az jobban tudja a háborút érintően befolyásolni a nemzetközi közvéleményt. Hogy mennyire fontos ez a front, azt jól mutatja az orosz médiumok szankcionálása, az orosz olvasat erőszakos és szisztematikus kiszorítása a nyugati információs térből. E téren egyértelműen Ukrajna áll jobban, ami persze érthető is, hiszen megtámadott országról van szó, ráadásul mögötte áll a fejlett nyugati információs gépezet.
„Az is megfigyelhető ugyanakkor, hogy ukrán-nyugati hátterű narratíva a maga erőszakos és erőltetett felsőbbrendűségével, az áldozati szerep túljátszásával lassan visszaüt, és veszít erejéből. Legutóbb például Volodimir Zelenszkij San Remo-i bejelentkezése kapcsán hördült fel a fesztivál ilyetén átpolitizálása miatt, és keltek ki sokan az ukrán elnök ellen”
Ez a háború sokkolta az európai társadalmakat. Kevesen számítottak a modern diplomácia működése mellett ilyen súlyos fegyveres konfliktus kialakulására Európa területén, a közösségi média korában pedig az állampolgárok sosem tapasztalt módon voltak képesek hangot megdöbbenésüknek az interneten. A háború kérdése egyfajta új térdeléssé, az identitáspolitika részévé vált. Míg az egyik oldal valamiféle felsőbbrendűséget sugározva a civilizált ember velejárójának tartja, hogy kitűzi az ukrán zászlót, addig a másik a ló túlsó oldalára átesve harcosan és dacból sokszor magát ezt a háborút hajlandók elítélni. Az egyik buborék mindenért Oroszországot, míg a másik egyértelműen Amerikát teszi felelőssé a történtekért. Az átlagember ilyen reagálását a jelenlegi kommunikációs viharban még akár meg is érthetjük, a szurkolóvá átvedlő elemzők, újságírók védelmére azonban még ez sem hozható fel.
„Az orosz hivatalos kommunikáció aligha lephetett meg bárkit is, hiszen ennek alapvető sajátossága történelmileg és nem alaptalanul a külső beavatkozás megakadályozása, az uralkodó elit és ideológia védelme”
Az elmúlt két évtizedben a posztszovjet térségben gerjesztett „színes forradalmak”, az ebből leszűrt tapasztalatok a nemzetbiztonsági stratégia szintjére emelték az információs hadviselést, így egyre hatékonyabbá vált a Kreml által kifejlesztett „offenzív védekezés”. Az orosz információs térben így például a Facebook lekapcsolása vagy a külföldi ügynökké minősítés beleillik az orosz biztonságpolitikába. Az azonban sokakat meglephetett, hogy az igazán informatív, és talán leginkább sokszínű tájékoztatást éppen az orosz „vojenkorok”, a katonai tudósítók Telegram csatornáin olvashatjuk. Talán nem véletlen, hogy miközben a Facebook felhasználókat veszített, addig a TikTok és bizonyos mértékig a Telegram váltak „a” közösségi platformokká, és ezeknek a csatornáknak köszönhető, hogy a világ közvéleménye át tudta érezni, illetve egyáltalán tudomást szerzett a háború pokláról.
A másik oldal – és most foglalkozzunk inkább ezzel, hiszen mi is a Nyugat részei vagyunk – ugyanakkor szembe megy mindazzal, amit eddig fennhangon hirdetett. Az ukrán kommunikációról most nem értekezünk, hiszen megtámadott országként talán megérthető az oroszhoz képest is egycsatornás és brutálisan leegyszerűsítő propaganda – az ellenzéki pártok és médiumok betiltását persze ez nem magyarázza –, csak nem kellene akkor Kijevet az európai demokrácia védőbástyájaként beállítani.
„Paradox módon az európai sajtó egyre több szempontból kezd emlékeztetni az egykori szovjetre. Megjelent az ideológiai alapú tiltás, a fősodor gondolkodástól eltérő narratívák kigyomlálása. Az egyik pillanatról a másikra ukránná lett, morális felsőbbrendűségtől áthatott nyugati burokból a kék-sárga zászlók mögött inkább csak az Oroszországgal kapcsolatos előítéletek, ellenérzések, a ruszofóbia bugyog fel”
Ennek jegyében gőzerővel folyik az oroszok folyamatos dehumanizálása a nemzetközi porondon, amelynek hatására elnémítás és kirekesztés sújthat mindent, ami orosz. Oroszország démonizálása és az áldozat morális erősítése érdekében a nyugati média Ukrajna rassz alapú felemelésétől – kék szemű, szőke hajú európai embereket ölnek, vagy falat kell emelni a civilizáció és a barbárok közé – sem riad vissza. Azon kevésbé csodálkozhatunk, hogy ezt a fajta megközelítést az ukrán kommunikáció aztán csúcsra járatta.
De ha már a paradoxoknál tartunk, akkor meg kell említeni, hogy a nyugat-európai pacifistákból – gondoljunk csak a német zöldekre – a legelkötelezettebb háborúpártiak lettek, amelyhez a sajtó lelkesen asszisztál.
„Ezt megalapozandó, az ukrajnai háború nyugat-európai médiareprezentációjának másik iránya a szenvedés árucikké tétele”
Mint egyes elemzők, köztük a London School of Economics médiával és kommunikációval foglalkozó professzora Shani Orgad megállapítják, a nyugati médiatérben a lerombolt épületek, holttestek és menekülő emberek képeinek áradatával központi szerepet játszik az ukránok már-már irreálisan és egyoldalúan felnagyított szenvedéstörténetének ábrázolása. Nem elvitatva, hogy az ukrán nép az agresszió, a háború áldozata, a cél ezzel elsősorban az emberek érzelmeinek irányítása, a morális felsőbbrendűség erősítése. Az efféle reprezentációk a kutató szerint tökéletesen alkalmasak a valós dinamika és a helyszínen tapasztalható valóság elkendőzésére, így a fősodorbeli média például szinte egyáltalán nem foglalkozik az Egyesült Államok és az Európai Unió szerepével a konfliktus kiélezésében, az európai militarizáció megalapozásában. A kattintás vadászat hajszolása mellett a fenti cél elérésével is magyarázható tudatos média felhajtás és félelemkeltés, hiszterizálja a közbeszédet, tovább rontja a háború miatt amúgy sem virágos európai közhangulatot.
„A háború tehát kétes megbízhatóságú, nem egyszer hamis információk közlésével, vagy éppen a kényes információk elhallgatásával, a tudatos kiszivárogtatásokkal, egyszóval a manipulációval az információs térben is zajlik”
Még egyszer szögezzük le, a stabil hátország biztosítása, a szövetségesek megnyerése érdekében mindkét, a háborúban közvetlenül érintett oldalon. Ezt még talán el is fogadhatnánk, a nyugati média viselkedésére, mélyrepülésére azonban nincs magyarázat. Azon csak mosolyoghatunk, hogy az egyik oldalról Tom Cooper, míg a másikról Scott Ritter a legapróbb sikerből képes három lépesben levezetni az ukránok, illetve az oroszok végső győzelmét, mint ahogy a két buborék is megdönthetetlenül független szakértőkként beállítva őket támasztja alá erősen egyoldalú elemzéseikkel a saját narratíváját.
Ugyanebben a szellemben tálalta a sajtó „Kijev Kísértetét”, az orosz repülőgépek sorát lelövő soha nem látott pilóta, az orosz katonák tucatjait felrobbantó zaporizzsjai kecske, vagy a Szu-35-öst sörétes puskájával állítólag leszedő ukrán nyugdíjas történetét. Ezeket még talán sorolhatnánk a megbocsájtható bulvár „színesek” közé, a brit titkosszolgálat által Vlagyimir Putyin betegségeiről, a moszkvai puccs hangulatról terjesztett, a fősodor média által kritikátlanul átvett „hírekkel” azonban már nincs mit kezdeni. Mint ahogy semmi köze a szakmaisághoz a Szergej Szurovikin „bukásáról”, vagy a nyugati „csodafegyverek” érkezéséről, és az orosz készletek állítólagos kifogyásáról értekező beszámolóknak sem.
„De az objektivitására oly kényes nyugati fősodor egyetlen kérdést nem tett fel Bucsával, vagy a legutóbb a dnyiprói házba csapódott rakétával kapcsolatban sem. Szó és hang nélkül elfogadták és terjesztették az ukrán narratívát”
Még a kijevi propaganda ellentmondásai sem nagyon zavarták az objektív médiát. Sütött e médiumok vágyvezérelt híradásaiból az elfogultság Szoledar elestekor is. Napokba tellett, amíg elfogadták ezt a realitást. A háborút kísérő, a történteket tudatosan eltakaró, manipuláló és összezavaró információs zaj illusztrálására példákat hosszan sorolhatnánk. Ismerjük az ezt a hozzáállást morális alapon védő érveket is, ám a lényeg, hogy a médiának el kellene döntenie, hogy az információs háború terepeként, részeseként fogja fel a szerepét, avagy maradva a feladatánál, szakszerűen, érzelmi túlfűtöttségtől mentesen igyekszik bemutatni és értelmezni a háború fejleményeit. A háború sűrű ködét érzékelve ez sem egyszerű feladat.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
A náci németek hatékonyságuk és erejük ellenére a saját tévedhetetlenségükbe és felsőbbrendűségükbe vetett hit áldozatai
lettek (hmmm… ismerős?). Vagy redukáljuk ezt inkább Dolfira. Addig még élesen figyeltek amikor a finn háború történéseit
elemezték de innentől ezt statikus állapotnak vették. Pl. a Sztálin esetleges fegyverszüneti ötletére már fittyet hánytak. Annál
sokkal kínosabb volt amikor a szövetséges m.kir. katonai hírszerzés figyelmeztette a Wehrmacht-ot, hogy a szovjet ipar nem
semmisült meg és az uráli üzemek előbb-utóbb indulni fognak. A japán támadás elmaradásával meg komoly erők válhatnak
szabaddá. A japánok azt várták el a németektől, hogy legalább Moszkváig jussanak el, aztán lesz offenzíva, pedig pont fordítva
működött volna. De hát egy „cigány” magyar ne mondja már meg a tutit az áriáknak! Mindenesetre Dr. Sorge ismét jó munkát
végzett. Ha tévedtem úgyis ki fogok kapni.
Más. Bucsa már egy lezárt ügy?
Azért az sem árt, ha a médiát ostorozó újságíró nem veti el ugyanúgy a sulykot a médiában. Bucsával kapcsolatban nagyon is sok szó esett a fősodorban is, és a végére pont nem kis mértékben a fősodorhoz tartozó nyomozás vezetett el oda, hogy mára tényleg csak a legmegátalkodottabb oroszpropagandisták próbálják még mindig azt állítani, hogy nem az oroszok felelősek érte.
Én Önt nem minősítem, így Ön se tegye. Főképp ne az ismeretlenség homályából. Kinyilatkoztathat, de ettől még sok a megválaszolatlan kérdés Bucsa körül.
Drága Péter! Próbáljon meg tájékozodni egy picit, hátha sikerül reálisabban, tisztábban látni (bár, ha pl. ezt a cikket elolvasva sem sikerült…) Bucsával kapcsolatban csak akkor derül ki a teljes igazság, ha a terület valaha megint orosz ellenőrzés alatt lesz – nagyon sok jel utal arra, hogy a történetet durván fabrikálták az ukránok. Ahogy ez számtalan alkalommal történt, pl. a mariopuli színház esetén: ott háromszáz civil áldozatról ment a mese… gyerekek feliratot raktak ki az épület mellé az ukránok… videófelvételen viszont egyetlen gyerekjáték – vagy ruha nem látható. Egy sem. Viszont van ukrán katonai egyenruha, és több civil is nyilatkozott, az ukrán Azov katonai bázisként használták az épületet (viszont fenntartással kell fogadni a civilek nyilatkozatait, tudom). Tavaly nyáron az orosz vizsgálat megállapította, hogy a színház romjai alatt kb. egy tucat halott van – nem nyilatkoztak, hogy fegyveres vagy civil. Nyilván az oroszok (ahogy az ukránok is) elkövettek háborús bűnöket, ez tagadhatatlan. DE: ápr. 1-én már egy orosz sem volt Bucsában. Ápr. 3-án jelent meg a legelső ukrán fegyveres (a többség 4-én). Ezt megelőzően a polgármester videóüzenetet adott le – amelyben EGY SZÓT SEM EMLÍT AZ ÁLDOZATOKRÓL. Azaz nem voltak, és később vitték oda őket? Egy kivétellel (egyetlen polgári áldozat) NINCSENEK FELVÉTELEK, amelyek az ukrán állítást bizonyítanák. A három megkérdezett helyi személyt én nem tartom hitelesnek – miért nem ápr. 3-a előtt nyilatkoztak? Az ukrán vezetés rengeteg alkalommal hazudott már, minden idők legnagyobb demagóg (oroszellenes) lejárató kampánya zajlik – talán nem olvasta el Stier Gábor cikkét? Mint ha a Tanú c. filmet nézném… Bucsa óta több eset volt, amikor az ukránok halottakat szállítottak egyes helyszínekre, és orosz háborús bűnöket próbáltak fabrikálni. Egy kicsit tájékozódjon… A konfliktus legfontosabb dokumentumát, az egyoldalas Minszki egyezményt ön például elolvasta (tudom a választ)? E nélkül szerintem senki ne nyilvánítson véleményt, mert ez önmagában kifejezi, hogy semmi alapja nincsen, hogy a témában bármilyen véleménye lehessen. (Én gyorstesztelek: meg szoktam kérdezni, ha valaki hozzá akar szólni a témához, hogy elolvasta-e a kemény egyoldalas szerződést – ha nem, szimplán ignorálom.)
Olvastam, azért írtam. Ezek az újra és újra előhozott téves adatok annyira unalmasak már. Mind a mai napig fenn van a neten az első, a legelső videó, ami április 1-jén került fel. Nem három nappal, nem öt nappal később, hanem aznap este, láthatóan napközbeni felvételek. Igen, a polgármester egy nappal előtte adott interjút. Igen, tévedett, nem tudta, hogy még folynak a harcok, a helyi ukrán parancsnok másnap (ez volt 1-je) helyesbített, hogy aznap még javában folytak a harcok. És, ahogy az imént írtam, már *aznap* megjelent az első, elhíresült videó.
Igen, mindkét fél manipulál eleget. De Bucsán ez már nem fog segíteni, túl sok a bizonyíték.
Egy valamikori ismert humorista azt ajánlotta a fiának, hogy amennyiben lelepleződne a felesége előtt kényes kérdések tekintetében, akkor nincs más lehetőség: „Hazudni, hazudni, és újra csak hazudni”‘…. Nem új dolog ez, hiszen mindig, minden háborút hazugságokkal robbantottak ki, és fejeztek be. Így volt ez a II. Világháborút megelőzően is, és a mostani háború kirobbantása előtt is ez történt. A cikk nagyon is valós problémát boncolgat: a média felelősségét. Azonban a médiatevékenység szerves részévé váltak volt katonatisztek, biztonságpolitikai, és katonapolitikai elemzők megnyilvánulásai is… A minap volt (bal)szerencsém megnézni egy ilyen vitaműsort. Elnézést kérek, mert általában nem szoktam neveket említeni, de most kénytelen vagyok megtenni, hiszen az említett vitaműsorban Bendarzsevszkij Antonból „szakértőileg” annyira dőlt az oroszgyűlölő csőlátás, hogy két másik kollégájának reális ellenérvei sem bírták megyőzni álláspontjának tarthatatlan voltáról. Vagy egy másik eset: az illető „elemző”, akinek álláspontját az üléspontja határozza meg, kijelenti, hogy:..”Mind a két fél (ukrán és orosz) egyformán hazudik”…Tessék mondani: a brit hírszerzés, a CIA, NATO EU, és a Merkel-Holland duó nem hazudnak?…Hazugság lenne a többezer bizonyíték, hogy ukrán katonákon is teszteltek HIV-és más vírusokat?… Végül, egy utolsó elemző, a volt hírszerző kijelenti, hogy „a NATO védelmi céllal, válaszként, a Varsói Szerződés megalakítására jött létre”… Mindezt mondja egy nyilvános közönségtalálkozón…. A történelmi hűség kedvéért megjegyzem: a NATO 1949-ben, a Varsói Szerződés 1955-ben jött létre…
Ugye tudjuk, hogy a NATO célját Sir Hastings L. Ismay, a katonai szövetség első főtitkára állítólag így határozta meg: „Az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartani” Most is erről szól a dal.
Hát igen, nyelvében él a nemzet, de a nyelvével még senki sem nemzett. A ukrán propaganda ott sántít, hogy ma már becslések szerint 14 millióra tehető az elmenekült ukránok száma. Vagyis, az nem mondható el, hogy az ukrán nemzet a támadás hírére egy emberként ugrott talpra, hogy elhárítsa azt. Ez nem tűnik fel nyugaton?
Hát igen, ezt már megszokhattuk. Hitler is sikert sikerre halmozott a propagandában, aztán csúfosan megbukott.
A mai kommunikációs világban egyre sürübben derül ki a hírek turpissága, és ahol a kétely megvetette a lábát ott nehéz eladni a hitelességet.
Ehhez kapcsolódik, hogy a hazai baloldal mélységes hallgatásba burkolódzik Ukrajna kapcsán, vagy a brüsszeli korrupció feltárása folyamán.
Ők tudják miért, de mi se vagyunk hülyék!
Sajnos ez nem pontos. „Hitler is sikert sikerre halmozott a propagandában, aztán csúfosan megbukott.” Nos az a probléma, hogy Hitler csapatai a valóságban is sikert sikerre halmozott, és csak akkor lettek legyőzve amikor nekimentek a hatalmas erőforrásokkal rendelkező Szovjetuniónak. Jó kérdés, hogy mi lett volna, ha a szovjet-német meg nem támadási szerződést nem szegik meg. Európa nagyrészét sikerült megszállniuk. Egyes szerzők szerint, pl. Hannah Arendt is azt sugallják, hogy egy totalitárius állam fanatizmusra és vasfegyelemre épített haderejét csak egy másik totalitárius állam hadserege tudja legyőzni. Példának a franciák hihetetlenül gyors összeomlását szokták felhozni.