Felforgatta a világot a háború

Felgyorsította a világrend átalakulását, kiélezte a hatalmi viszonyokat, és újrapozícionálta több ország helyzetét is az orosz-ukrán háború. Az elmúlt egy évnek vannak nagy vesztesei és nyertesei egyaránt, ám mivel sem ennek a háborúnak, sem pedig a világrend átalakulásának nem látszik a vége, még további meglepetésekre számíthatunk. Ne felejtsük el, a geopolitikai átrendeződésnek csak egyik terepe Ukrajna. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

„Ezért aztán vannak, akik egyenesen stratégiai hibának tartják, hogy a Fehér Ház teljesen elidegenítette magától, és Kína karjaiba lökte a Kremlt”
Fotó:EUROPRESS/Alexander Zemlianichenko/POOL/AFP

Átalakulóban van a világ. Az egypólusú világrend felől a többpólusú vagy multipoláris berendezkedés felé mutat a trend. Ez az átalakulás már nem most, hanem legkésőbb a 2000-es évek végén elkezdődött, tény azonban, hogy ezt a folyamatot a háború felgyorsította. Ukrajna most a legfontosabb terepe ennek az új világrend körüli, adott esetben Oroszország és a Nyugat, ezen belül is az Egyesült Államok között kiéleződött szembenállásnak. Tehát két nagyhatalom között folyik a harc, és amerikai oldalról egy proxy háborúról beszélhetünk. Ám ha erről a háborúról lepusztítunk minden rárakódott sallangot, akkor klasszikus 19. századi párbajt látunk magunk előtt, amelynek a valódi tétje, hogy a két nagyhatalom vagy két tömb között hol húzódjon a határ. Erre aztán különböző gazdasági, nemzeti és egyéb érdekek rárakódnak, ám a megmérettetés alapvetően geopolitikai.

„Az, hogy az egypólusú világrend hegemónja miért vállal fel akár proxy módon is egy ilyen háborút, az egyértelműen gyengülő pozícióinak a megtartásával magyarázható”

Háborúkba menekül előre, mert ezzel egyik oldalról eltereli a figyelmet növekvő problémáiról, megerősíti és felsorakoztatja maga mögött a táborát, közben a másik oldalon szándékai szerint az ellenlábasokat gyengíti. A cél tehát egyfelől a hegemón szerep megtartása, másfelől a jelenlegi világrend lebontása. Joggal merül fel ugyanakkor a kérdés, hogy Washington miért Oroszország meggyengítését tartotta fontosnak, mikor az első számú kihívója Kína.

E tekintetben a vélemények megoszlanak. Vannak, akik szerint emögött jelentős mértékben hidegháború berögződések állnak. Ebben is van valami, hiszen mind Moszkva, mind pedig Washington a kelleténél jobban fókuszál a másikra, ám e geopolitikai szembenállás okai inkább racionálisak. Az Egyesült Államok egyre nagyobb nyomást gyakorolt Oroszországra, folyamatosan szűkítve az érdekszféráját, míg a Kreml elérkezettnek látta az időt a befolyási övezet visszaépítésére. Logikusnak tűnhet az is, hogy Amerika előbb a gyengébbnek vélt Oroszországot hozza olyan helyzetbe, hogy aztán Peking és Washington egymásnak feszülésébe már ne tudjon beleszólni. Ezzel viszont az a baj, hogy a jelenlegi helyzet éppen Moszkva és Peking szövetségét erősíti, ami még akkor sem szolgálhatja Amerika érdekeit, ha Oroszország túlzottan kiszolgáltatottá válik Kínának.

„Ezért aztán vannak, akik egyenesen stratégiai hibának tartják, hogy a Fehér Ház teljesen elidegenítette magától, és Kína karjaiba lökte a Kremlt”

A három szuperhatalom világrendben elfoglalt pozícióit ugyanis alapvetően meghatározza, hogy közülük melyik kettő fog össze a harmadik ellen. Ráadásul az ukrajnai háború nemcsak Oroszország, hanem az Egyesült Államok erőit is jelentős mértékben leköti. Így aztán Washington most nem tudja a kívánt tempóban felfegyverezni Tajvant, ezzel Peking időt nyer, ami fontos lehet az Egyesült Államok és Kína elkerülhetetlennek tűnő ütközetében.

De nézzük, hogyan alakította az elmúlt év a három vezető hatalom globális pozícióit. Oroszországot középtávon mindenképpen gyengíti a globális versenyben, hogy nem sikerült gyorsan elérni a céljait, és belesodródott egy hosszú háborúba. Az is igaz ugyanakkor, hogy jó eséllyel messze nem olyan mértékben, ahogy ezt az Fehér Ház stratégái elképzelték. Az első évet a folyamatos újratervezés, a presztízs veszteség ellenére is jobban zárta, mint azt sokan gondolták, az elszigetelésére irányuló nyugati nyomásból fakadó kényszer pedig hosszú távon már erősíti a szuverenitását. Ráadásul tíz éven belül a jelenlegi nagyjából egymilliós hadsereg helyett egy kétszer ekkora, harcban megedződött hadsereggel kell a világnak szembenéznie.

„A fenti hármast nézve azonban az orosz pozíciók jelenleg a legrosszabbak. Az háború első évének nyertese egyértelműen az Egyesült Államok”

Mindenek előtt azért, mert ha átmenetileg is, de elérte régi stratégiai célját, és a háborúval, valamint az eurázsiai geopolitikai térség két pólusa között kapcsolatok megszakításával egyértelműen gyengítette mind a németek vezette Európai Unió, mind pedig Oroszország globális pozícióit. Legalább ilyen fontos eredmény, hogy Washington az új helyzetben felsorakoztatta maga mögé a nyugati világot, eltüntette az utóbbi időben az euroatlanti világon belül megjelent repedéseket. Emellé még megerősítette a pozícióit az európai energia- és fegyverpiacon. Ez amerikai szempontból akkor is komoly siker, ha közben gazdasága járulékos veszteségeket is szenved, vagy túlságosan egymáshoz nyomja Pekinget és Moszkvát, agresszivitása pedig felgyorsítja a globális Dél önszerveződését.

„A nyertesek közé kell sorolni Kínát is, amely jelenleg legfőképpen tapasztalatot szerez az Amerikával megvívandó saját nagy csatájához”

Ezért most „felment a hegyre”, és onnan figyel. Közben csendben és óvatosan, de segíti Oroszországot, ugyanakkor kihasználja a szankciók miatti orosz kiszolgáltatottság előnyeit, olcsón és nagy mennyiségben vásárol Moszkvától olajat és gázt, amellyel erősíti gazdasági versenyképességét. Ez rá is fér, mert a globalizáció kedvezményezettjeként előbb a kovid, majd a háború miatt a kereskedelmi útvonalak és termelési láncok tovább szakadozása azért érzékenyen érinti. Ráadásul Pekingnek magában Ukrajnában is voltak érdekeltségei, amelyek elvesztéséért Moszkva biztosan kárpótolni fogja. Akár Ukrajnán belül is, ha ezt megteheti.

„Az elmúlt egy év legnagyobb vesztesége kínai szempontból egyértelműen az Új Selyemút szárazföldi útvonalának megszakadása, de a függőségtől megnövekedett félelem, a megnövekedett bizalmatlanság, és az amerikai nyomás miatt egyébként is romlottak Kína és az Európai Unió kapcsolatai”

Aligha állunk messze a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy Amerika az ukrajnai háború kirobbanásakor – finoman szólva sem tett meg mindent annak elkerüléséért – számolt a kínai pozíciók ilyetén romlásával. Tovább rontotta ezeket, hogy az Új Selyemút szempontjából kulcsfontosságú Pakisztánban külső segítséggel fordulatot hajtottak végre, és megbuktatták a Moszkvával és Pekinggel jó viszonyt ápoló miniszterelnököt. Ebből is látszik, hogy Washington egyáltalán nem csak Moszkvára, hanem Pekingre is nagyon figyel.

„De ha már a világrend alakulása szempontjából nézünk vissza az orosz-ukrán háború egy évére, akkor megállapíthatjuk azt is, hogy felgyorsult a nyugati tömbbel szembeni alternatíva formálódása, az úgynevezett nem nyugati világ egyre érezhetőbben alakítja ki az intézményi kereteit”

Jól mutatta ezt a Sanghaji Együttműködési Szervezet tavaly őszi szamarkandi csúcstalálkozója, ahol az agresszív amerikai politikával szembeni elégedetlenség, a hegemón alá szervezett világrend átalakításának igénye az egymás közötti vitákat felülírva közös frontba tömörítette az úgynevezett globális Délt, és utat nyitott a Nagy-Eurázsia, ezzel a szárazföldi hatalmak felemelkedése felé. De említhetnénk azt is, hogy Szaúd-Arábiától Algérián át Iránig egyre többen kopogtatnak egy másik régiók feletti összefogás, a BRICS ajtaján is. A világ ezen fele egyértelműen megmutatta elkötelezettségét egy többpólusú világrend kialakítása mellett. Közben Amerika megerősítette a kontrollt a nyugati tömb felett, így egyre valószínűbb, hogy a második világháború után kialakított intézmény rendszer és uralkodó ideológia csak ebben a pólusban marad erős, míg vele szemben alakul egy másik, a regionális integrációk laza hálójaként is leírható másik világ, amelyben az első számú hatalom egyértelműen Kína, míg a motorja inkább Moszkva.

„Ezen a póluson belül Kína és a szintén felemelkedő India önmagában hatalmas súllyal bír, míg maguk körül befolyási övezetet alakíthat ki, illetve erősíthet meg Oroszország, az egyik lábával itt álló Törökország, vagy Irán és Szaúd-Arábia”

Utóbbi fordulata mutatja, hogy az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseinek, pártfogoltjainak egy része felett is elveszítette a kontrollt. Rijád egyértelműen a BRICS és a sanghaji együttműködés felé kacsingat, és csatlakozásával lehetővé válna, hogy a többi közel-keleti ország is szorosabb együttműködésbe kezdjen e két szervezettel. Arról nem is beszélve, hogy ez a térség szénhidrogén kincse révén mennyire megnövelné a BRICS súlyát. De Szaúd-Arábia beszállt a petrodollár gyengítésébe is, miután Kínával például jelentős mértékben már nemzeti valutára tért át a kereskedelmi elszámolásban. De a BRICS felé tart a szaúdiak regionális ellenlábasa Irán is, amely tavaly már bebocsátást nyert a sanghajiak közé, és az elmúlt egy évben látványosan szorosabbra fonta a kapcsolatait Oroszországgal és Kínával.

„Nagyon alakul tehát a Moszkva-Teherán-Peking háromszög, amelynek a későbbiekben komoly súlya lehet a globális Délen belül”

Törökország is lát fantáziát ezekben a szervezetekben, és csatlakozása automatikusan hozza magával a mögötte álló türk világot is. Erdogan Törökországát most komoly nehézségek elé állítja a pusztító földrengés, ám ha ezt most nem nézzük, akkor Ankara sikeres évet tudhat maga mögött. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a háború egyik legnagyobb nyertese. Egyre szorosabbra fonja maga mögött a türk világot, ezzel úgy erősíti a befolyását a posztszovjet térségben, hogy közben Moszkvát sem haragítja magára. Erdogan elnöknek azért is óvatosan kell erősítenie a befolyását, mert amennyiben nem ismer mértéket, azzal felborítja a regionális egyensúlyt, amelyet már nemcsak Moszkva, de Washington sem nézne jó szemmel. Törökország már a karabahi háborúban egyértelműsítette, hogy számolni kell vele, most pedig a katonai erő mellett diplomáciai képességeit is megvillantotta, és jó eséllyel majdan egy ukrajnai tűzszünet tető alá hozásával emeli a presztízsét. Közben nagyot nyert azzal, hogy nem csatlakozott az Oroszországgal szemben kivetett szankciókhoz, és energetikai elosztó központként (hub) is megnöveli regionális súlyát.

„Hasonló középhatalmi ambíciókat dédelget, és ezek megvalósításáért a sokat is tett az elmúlt egy évben a háború hullámára felülve Oroszország és Ukrajna nyugati szomszédságában Lengyelország”

Varsó az Egyesült Államok európai kezeként Ukrajna egyik legnagyobb támogatója, és egyértelműen ki akarja valamiképpen terjeszteni a befolyását Kijevre. Közben a baltiakat is felsorakoztatva maga mögé, és az ukrán tagságért lobbizva már a jövő Európáját is alakítaná, amelyet egyre kevésbé tolerálnak a németek. Varsó regionális érdekei azonban nagyrészt egybeesnek Washington európai céljaival, így a lengyel ambíciók komoly hátszelet kaptak. Így egyértelműen kirajzolódik, hogy Európa mélyrepülése közepette a háború legnagyobb uniós nyertesei a katonai téren is egyre erősebb, és energetikai hubként is bejelentkező lengyelek, ez azonban előre vetíti az Európai Unión belüli törésvonalak mélyülését is.

A nyertesek között nem feledkezhetünk el a posztszovjet térség olyan kis országairól sem, amelyek a háború szomszédságában például semleges magatartásukkal nyertek nagyot, mindenek előtt gazdasági értelemben. A szankciókhoz nem csatlakozó Kazahsztán, Grúzia és Örményország kedvezményezettje e helyzetnek, utóbbi kettő pedig a mozgósítás elől menekülő oroszoknak köszönhetően 10-13 százalék körüli GDP növekedést is elkönyvelhetett. Az elmúlt években már megerősödött és nyerő szériában lévő Azerbajdzsán pedig európai energetikai nyitásával nemcsak az imázsát, de gazdasági és geopolitikai pozícióit is javította.

„Összességében a posztszovjet térségről elmondható, hogy megrémisztette ezeket az országokat a háború, az orosz birodalmi ambíciók ilyetén megnyilvánulása, ám viszonylag gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez, és ez a pragmatizmus eddig meg is hozta az eredményét”

Sokkal rosszabbul jártak azok, akik felsorakozva Ukrajna mellé oroszellenes irányt vettek. Ilyen Moldova, amelyet a kezdeti visszafogottság után elragadott a hév, és így egyre közelebb kerül a háborúhoz. Chisinau már szintén csak a Nyugat védőszárnyaiban és fegyvereiben bízhat.

Közben a felturbózódott nemzetközi helyzetben egyre többen megérezték a geopolitikai pillanatot régi sérelmeik, függőben maradt játszmáik rendezésére. Jó példa erre a szerb-koszovói viszály kiéleződése, és nem lehetünk meglepődve azon, ha jövőben több befagyott helyi konfliktus is kiolvad. A háború ugyanakkor az elmúlt egy évben elterelte a figyelmet az olyan korábbi konfliktus zónákról, mint Afganisztán vagy Szíria, ahol nem lett jobb a helyzet, csak senki nem törődik vele, hogy a törökök például közben lerendeznék a kurd kérdést. Ázsiában is inkább csak Tajvan került előtérbe, pedig a háború ebben a térségben is sokakat felébresztett, csak ők – mindenek előtt Japán és Dél-Korea – a kínai ambícióktól tartva kezdtek el fegyverkezni.

„No, meg azért is, mert rájöttek, hogy az amerikai védőernyő sem tart örökké. Erre kellett rádöbbeniük az eddig a védelmi szférát bűnösen elhanyagoló, a jólétbe belekényelmesedett európaiaknak is”

Ukrajna felfegyverzésének lázában egyre inkább kiderül, hogy inkább már a briteknek vagy a németeknek kellene felfegyverezni magukat, ha meg akarják tartani regionális nagyhatalmi súlyukat. Különösen Németország presztízse és versenyképessége szenvedte meg az elmúlt évet, amelyhez jelentős mértékben hozzájárult az is, hogy éppen e kiélezett helyzetben irányítja az utóbbi két évtized legalkalmatlanabb kormánya. De nemcsak a németeket érte rossz állapotban, és minden értelemben felkészületlenül a háború – ez a helyzet egy éve akár még bátoríthatta is a Kremlt az invázió megindítására –, hanem egész Európát. Kiderült, hogy a vezetők magának egy háborúnak a valós természetével sincsenek tisztában, így aztán nem meglepő, hogy irracionális, az európai érdekekkel szembe menő lépések sorával lepték meg a világot. Ezért aztán az is kérdéses már, hogy az Európai Unió képes lesz-e jelenlegi formájában túlélni ezt a terhelési próbát.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com