„Ezüstkor” – kihunyt csillagok

2021. dec. 11.

Földeák Iván

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz költészet „ezüstkorába” kalauzol minket. Alekszandr Dobroljubovtól Nyikolaj Minszkijen át Konsztantyin Balmontig olyan költőket idéz meg, akik úttörők voltak a költészet megújulásában, ám a történelem kataklizmáiban – amelyeket jórészt nem értettek meg – elfeledték őket.

Konsztantyin Balmont

Puskin és Lermontov, az „aranykor” után a századforduló felé közeledve új évszámlálás kezdődik az orosz lírában. Az általános kiúttalanság új érzéseket, gondolatokat hív életre. Pesszimizmus, halálvágy, vonzódás a különleges, szélsőséges, patologikus jelenségek, a transzcendentális dolgok iránt, irónia, elvont, befelé forduló eszmélkedés, dezilluzionizmus. Az, amit manapság dekadenciának hívnánk.

„Már nem mindenkihez szól a költő. Sőt, nem szól senkihez. Alkot, magának. „A kinyilatkoztatott gondolat – hazugság”. A nagy előd, Tyutcsev szavai ezek. Költőkről lesz szó, akik úttörők voltak a költészet megújulásában, ám a történelem kataklizmáiban – amelyeket jórészt nem értettek meg – elfeledték őket”

Varsói cári tisztviselő „tényleges államtanácsos” gyermeke. Apja halála után az északi fővárosba, Szankt-Peterburgba utazik, és mi mást tehetne, verselni kezd. Kora szimbolistái, Baudelaire, Verlaine, Mallarmé, Maeterlinck, Edgar Allan Poe ejtik rabul. Az orosz lírában akkor kibontakozó a Merezskovszkij-házaspár meghirdetette mozgalom, a szimbolizmus mögé sorol be.

„Alekszandr Dobroljubov (1876-1945) (távoli rokona a forradalmi demokrata Nyikolaj Dobroljubovnak) az élet célját hedonisztikusan fogta fel”

Hasist szív, a halál kultuszát terjeszti a petrográdi egyetem bölcsészkarán, ahonnan kicsapják. 1898-ban meggyónja bűneit, és a kereszténységben keres megváltást. Még a híres szoloveckij-szigeti kolostorba is elzarándokol. Majd útnak indul, hogy az állammal és a hivatalos egyházzal szemben szektát alapítson. Nem hajlandó bevonulni, még le is tartóztatják.

Verseskötete, az első és utolsó, melyet Brjuszov állít össze – a „Könyvek a láthatatlanságból” – már jelzi életbeli törekvéseit, a földi javak és az irodalom iránti közömbösséget. Tolsztoj is fogadja, ám költészete nincs különösebb hatással az írófejedelemre.

A forradalom után az alig bemutatkozó költő eltűnik. Belső emigráció? Szibériában, Közép-Ázsiában is megfordul. Még az NKVD börtöneit is megkóstolja. 1945-ben hal meg, nem tudni hol. Mint költőt, csak most kezdik felfedezni.

„Az orosz szimbolizmust mások emelték piedesztálra. Filozófiáját egy olyan költő alapozza meg, aki élete jó részét emigrációban töltötte, s végül ismeretlenül, Párizsban halt meg. Nyikolaj Minszkij (1855-1937) a jogi egyetem után ügyvédkedik, mígnem sokatmondó című könyvében, <A lelkiismeret fényében> lefekteti sajátos filozófiájának, a meonizmusnak az alapjait”

Szerinte az élet igazságain, felfoghatatlan jelenségén túlmutató „nemlét” a legfontosabb. 1905-ben együttérez a forradalmárokkal, Gorkijjal szerkeszti a „Novaja zsizny” szociáldemokrata napilapot. Itt jelenik meg Lenin meghatározó cikke „A pártszervezet és a pártirodalom”. Minszkij, a szerkesztő börtönbe kerül. Kiszabadulva Párizsba költözik, s az orosz dekadens művészet és szimbolizmus elméleti vezéralakja lesz. Elítéli a háborút, mint a szépség kultuszának és élvezetének elpusztítóját.

1913-ban amnesztiával egy rövid időre hazatér, majd 1914-től élete végéig külföldön, előbb Berlinben, utána Londonban él. Itt még a szovjet külképviselet munkájában is részt vesz. 1937-es haláláig Párizsban fejt ki irodalmi tevékenységet. Versei manapság csupán adalékok az orosz líra fejlődéséhez.

„A századfordulón jelentkezik egy fiatalember, aki közel félszáz könyvvel – költészet, próza, esszék és fordítások – írja be magát az orosz irodalom történetébe. Konsztantyin Balmont (1867-1942) szerencsés családban született”

Skót származásának igazolásához déd- és ükapai szintre kell visszamenni. Katonatiszti családból származó édesanyja amellett, hogy a helyi lapokba ír és művészeti szalont tart fenn, az irodalom szeretetét beoltja fiába is. Igaz, első verseit nem fogadja kitörő lelkesedéssel. Miként azt sem, hogy gyermeke részt vesz a Népakarat rendszerellenes szervezetében. Vlagyimiri gimnáziumi évei alatt 1884-től az akkoriban jeles író, Vlagyimir Korolenko támogatja Balmontot, akit a fiatalember keresztapjaként tisztelt.

Moszkvában Balmont a jogi egyetemre iratkozott be, ahonnan hamarosan távozni kellett, ismét csak szervezkedés miatt. Társaival tiltakozik a reakciós egyetemi reglama ellen. Magánúton folytatja tanulmányait, s megjelenteti első verseskötetét, ami annyira visszhangtalan, hogy eladhatatlan példányait ő maga égeti el. Házasságát szülei nem fogadják el, kilátástalan anyagi és egzisztenciális helyzetében öngyilkosságot kísérel meg. Kénytelen elválni fiatal asszonyától és felhagyni a politikai szervezkedéssel. Egykori harcostársai megorrolnak rá, nem fogadják el hogy az úgynevezett „tiszta művészet” felé fordult. Élnie kellett. Anyai ágon örökölt nyelvi készségét kamatoztatva a századfordulós években skandináv, francia és német szerzőket fordít, többek között Shelleyt, E. A. Poet. „Északi ég alatt” című kötetével tűnik fel igazából 1894-ben. Őt idézve „új teret, új szabadságot” keres a költészetben, „lehetőséget, hogy a költői szavakat zeneiséggel ötvözze”.

„Megmutattam, mire képes egy zenét szerető orosz költő, ha kihasználja a ritmus és a zeneiség összhangját”

Balmont hihetetlen munkabírással fordít, képezi magát, kínaiul, szanszkritül tanul. Már érett költőként javasolja kezdő sorstársának: „legyen erőd verőfényes tavaszi nap bölcseleti könyvek vagy angol szótár felett görnyedni, spanyol nyelvtant tanulmányozni, amikor pedig a legszívesebben csónakáznál, vagy csókolóznák kedveseddel. Legyen erőd 100, 300 vagy 1000 könyvet elolvasni. Lesznek köztük unalmasak, ne csak az örömet, de a fájdalmas munkát is szeresd.”

Megismerkedik a szimbolisták első nemzedékének másik nagy alakjával, a fordulatos életútra és költői pályára visszatekintő, litvánul és oroszul egyaránt alkotó Jurgis Baltrušaitis-szal, később társával az emigrációban.

Ekkor kezdődik hihetetlen népszerűsége. Verse a „Késő” a szerelem elmúltával játszik el,

.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }

A „Fantázia” azt érzékelteti, miben újította meg az orosz költészetet.

1901-ben részt vesz a diákok tüntetésében a Kazányi székesegyháznál, hősként ünneplik. Ezt tetézi, hogy bíráló verset olvas fel a cárról a városi duma olvasótermében. Száműzik a fővárosból. Egy év múlva visszatér, majd utazgat Európában. Párizsban előadást tart az orosz és nyugat-európai irodalomról. Otthon lelkes hódolók hada veszi körül. Komoly irodalmi folyóiratok is közlik. 1904-ben két kötetben adják ki verseit. Gorkij barátsága útmutató számára.

„Nyughatatlan lelke belesodorja az 1905-ös forradalomba. Pisztollyal a zsebében járja a várost, barikádot épít, buzdító beszédeket tart”

Gyilkos erejű verset ír Mikós cárról: A cár – ostoba vakság, /Börtön, korbács, vérbíró, halál,/ Akasztani kész alávalóság. Megjósolja az uralkodó dicstelen végét Ahogy kezdte – véres Hogyinka, /Ahogy végzi – várja a vérpad.

Ismét emigráció vár rá, de közben utazik a Baleár-szigetek, Egyiptom, eljut Indiába, Polinéziába Új-Zélandra is. Új Guinea és a Tonga-szigetek vannak rá a legnagyobb hatással, Egyik útitársa a diplomata és műfordító Sir John Oliver Wardrop, az első brit nagykövet a forradalom előtti Grúziában. Tőle szerez tudomást a Sota Rusztaveli nagyszerű, nemzeti eposzként tisztelt művéről „A tigrisbőrös lovag”-ról s le is fordítja. Később korszerűbb oroszra ülteti át az „Igor ének”-et is.

1913-ban a Romanov-dinasztia fennállásának 300. évfordulóján kihirdetett amnesztiával Balmont hazatér, s folytatja diadalútját. Elméleti írása „A költészet, mint varázslat” 1915-ben jelenik meg, melyben mágikus erőt tulajdonít a verseknek. „A nap, méz és a hold”szonettjei” rajongó forró fogadtatásban részesül. A kritika a Gorkij szerint „ördögien neuraszténiás költő” egzaltált, túlfűtött verseit bőbeszédűnek, unalmasnak, banálisan szépkedőnek tartja.

„Balmont üdvözli a februári forradalmat, ám gyorsan kiábrándul. A háború folytatása mellett érvel, és fél a káosztól. A bolsevikok szerinte elnyomják az egyéniséget, a költő saját útját kell, hogy járja”

Nyomorog, s hogy megélhessen, Moszkvába költözik. Próbálkozik, 1920 május elsején a szakszervezetek oszlopcsarnokában felolvassa versét „A munkás kalapács”-ot. A moszkvai irodalmárok üdvözlik, ám a szépség illuzórikus világában élő költő helyzete kilátástalan a polgárháború éveiben. Lunacsarszkij közbenjárásával sikerül elutazni a nyomorgó Oroszországból.

Az emigráció gyanakodva fogadja. 1923-ban Romain Rolland Gorkijjal és Bunyinnal együtt Nobel-díjra javasolja. Balmont ekkor így ír támogatójának. „Higgye el, nem vagyunk a világ csavargói. Azért hagytuk el Oroszhont, hogy felemelhessük hangunkat a haldokló anyák mellett, hogy az érzéketlen, süket fülek, akik csak saját magukkal vannak elfoglalva, meghallják szavunk.”

Ennek ellenére élete végéig az emigráció visszafogottabb, liberális szárnyához tartozik. Felháborítja a nyugat-európai irodalmi élete közönye az iránt, ami Szovjet-Oroszországban történik. Ugyanakkor kínozza a honvágy. Egy ideig komolyan foglalkozik a hazatéréssel, ami aligha lett volna elérhető számára.

Az emigráció publikációs lehetősége az 1930-as években rohamosan csökkenek, Balmont nyomorog. Elméje elborul, ideggyógyintézetben kezelik. Élete végén pár évet a francia ellenállásban részt vevő és Ravensbrückben, gázkamrában meggyilkolt Kuzmina-Karavajeva által fenntartott szeretetházban tölti. Végképp elszegényedve 1942-ben a Noisy-le-Grand-ban az „Orosz ház”-ban (orosz emigránsok menhely) hal meg tüdőgyulladásban. A francia irodalmi élet a német megszállás alatt megjelenő „Párizsi hírlap”-ból szerez tudomást halálról, amit a lap méltó büntetésként aposztrofál. A költőnek nem tudták megbocsátani, hogy támogatta a forradalmárokat.

„Balmont az ezüstkor emblematikus alakja volt. Megújította az orosz költészetet, de értetlenül szemlélte a gyorsan változó eseményeket”

Szépségre áhítozó, érzékeny lelke nem értette és nem fogadta el a forradalmat. Elszakadva hazájától, egykori rajongó olvasói számára ismeretlenül halt meg. Az emigrációs lét megölte benne a költőt. Ezen már az sem segített, hogy a ’60-as évektől ismét megjelentek versei. Az ezüstkort mások folytatták, szebb lapokat írva az orosz irodalom történetébe.

Marina Cvetajeva, emigrációban sokáig egyetlen barátja így emlékezett meg róla:

„Ha egy szóval kell jellemeznem, töprengés nélkül kimondom: költő. Amit sem Jeszenyinről, sem Mandelstamról, sem Majakovszkijról, sem Gumiljovról, de még Blokról sem mondanék. Valamennyiükben volt még valami költőn kívüli. Több-kevesebb, jobb vagy rosszabb, de még valami. Benne nincs semmi, ami túlmutat a költőn. Adekvát lírikus. Minden gesztusában, lépésében, szavában ott a költő jegye, pecsétje, csillaga.”

Egy csokorra való versét élvezhetjük Dmitrij Nazarov előadásában.

MEGOSZTÁS

Földeák Iván

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.