Kik között folyik valójában az ukrajnai háború? Miért akar Európa a végsőkig harcolni, miközben Amerika lassan már kilépne belőle? Milyen hatással lehet a háború menetére az amerikai elnökválasztási kampány? Miért nem képes az érdekeit a jelenlegi helyzetben megvédeni Németország? Miért sírhatjuk vissza Angela Merkelt? Mikor kezdődhetnek tűzszüneti tárgyalások? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Alexander Rahr német politológussal.

– Európa szánalmas helyzetben van. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a perifériáján dúló háború Ukrajnán kívül talán legnagyobb vesztese. Úgy tűnik, hogy az európai fősodor mintha nem értené, mi történik a világban. Vagy csak nem akarja megérteni? Miért?

– Nem venném egy kalap alá Európát. Európa nagyon sokszínű. Vannak olyan országok, így például Olaszország, Franciaország, Ausztria vagy éppen Magyarország, amelyek nem akarnak a végsőkig konfrontálódni Oroszországgal. Teljesen másképp állnak a történtekhez a lengyelek, a baltiak, és részben a németek, hiszen Berlin sok tekintetben támogatja ezt az Oroszországgal szemben rendkívül kritikus, sőt ellenséges politikát. Ezek az országok a saját katonáikon kívül minden erővel és eszközzel támogatják Ukrajnát.

– Mindezek fényében kijelenthetjük, hogy ez a háború lényegében a Nyugat és Oroszország között folyik?

– Igen, sokan mondják azt – főképp azért, mert maga Oroszország is ezt kommunikálja -, hogy ez a háború a Nyugat és Oroszország közötti háború. Ez a retorika rendkívüli módon kiélezte a helyzetet, és Brüsszel, valamint a vezető államok már úgy gondolják, Oroszországnak semmiképpen sem lehet megengedni, hogy győzzön. Azt kommunikálják, hogy ez végzetes csapás lenne a Nyugatra, az európai biztonságra, valamint a NATO-ra. Azt sulykolják, hogy Ukrajna előbb-utóbb győzni fog. Ezzel szemben Amerikában, ahol a felderítés professzionálisan dolgozik, a vezetés pedig alapvetően stratégiai módon gondolkodik, tökéletesen megértették, hogy ez nem így van. Ezért aztán elkezdtek beszélni a békéről, Kijevet pedig szép lassan készítik fel a tárgyalásokra. Berlinnel vagy Párizzsal ellentétben nem akarnak még két évig „háborúzni”, önteni a fegyvert Ukrajnába. Az Egyesült Államokban lassan kezdődik a választási kampány, és a republikánusok nem akarják a végsőkig támogatni Kijevet. Washingtont tehát szorítja az idő, s amennyiben az év végéig Kijev nem tud a harctéren jelentős sikert felmutatni, a megegyezés felé fogják terelni Kijevet, értésére adva, hogy az eddigihez hasonló hatalmas támogatásra már nem számíthat. Ha Donald Trump lesz a republikánusok jelöltje, akkor már a kampányban elkezd úgymond „békecsinálóként” viselkedni.

– Nem gondolja, hogy túl sok az illúzió Trumppal kapcsolatban? Ő szintén Amerika érdekeit védi, legfeljebb más eszközökkel.

– Ez így van, ám ő úgy látja, hogy Amerika pozícióira sokkal veszélyesebb Kína. Pekinggel tehát kemény lesz, Moszkvával azonban megállapodhat már csak azért is, mert ebben a háborúban Oroszország katonai értelemben azért csak meggyengült.

– S ebben a helyzetben mit akar Németország? Egyet mond a külügyminiszter Annalena Baerbock, s mást Olaf Scholz kancellár. Nem látom ugyanakkor a kormány határozott álláspontját. Miért?

– A Zöldek már jó évtizede ellenségként tekintenek Oroszországra. Alapvetően eltérő az értékrendszerük, így már jó ideje, nem csupán 2014 óta az emberjogi kérdéseket, a jogállamiságot kérik számon Moszkván. A Zöldek álláspontja tehát eleve ellentmondást nem tűrő jó ideje Oroszországgal szemben. Ehhez jött a háború kirobbanása, így a Zöldek a baltiak és a lengyelek álláspontján vannak, és mivel az ő kezükben van a külügyi tárca, ez az Oroszországgal szemben ellenséges attitűd rányomja a bélyegét az egész német külpolitikára. Minderre még ráerősít, hogy a Zöldeket Angela Merkel után egyenesen az amerikaiak követelték a kormányba. Így akarták biztosítani a szempontjukból egyértelmű külpolitikai irányvonalat. Nem akartak engedményeket tenni, nem akarták, hogy megismétlődjön az iraki háború kapcsán tapasztalt szembenállás Berlin és Washington között. Mindenképpen el akarták kerülni, hogy Európa nagy része szembe forduljon az amerikai akarattal. Berlin értésére adták, hogy biztonsági, geopolitikai kérdésekben elvárják, hogy Németország gondolkodás nélkül beálljon az Egyesült Államok mögé. A német elit ezt megértette, és ennek megfelelően cselekszik. Ezt a két faktort tehát figyelembe kell venni, ha meg akarjuk érteni a jelenlegi német külpolitikát. Ráadásul mindezt megfejelve, a németek fejében az amerikaiak és német értelmiség ruszofób része elültették, hogy a német Ostpolitik egyszerűen árulás volt Európával szemben. Árulónak tartják Egon Bahrt, de Helmut Schmidtet is, s még inkább Gerhard Schrödert, és most azt követelik, hogy Berlin ezért vezekeljen.

– S miképp gyakorolnak ilyen nyomást Németországra?

– Például a médián keresztül. A német sajtó kimondottan ellenséges Oroszországgal, és szinte kivétel nélkül és kritikátlanul Ukrajna pártján áll. Ez a morális alapú hozzáállás semmiféle realista megközelítést nem enged meg, azt például elvből kizárja, hogy Oroszország akár győzhet is. Így aztán azt sulykolják a németek fejébe, hogy a végsőkig harcolni kell Oroszországgal, hiszen megengedhetetlen, hogy győzzön.

– Mindehhez jön, hogy régen volt ilyen gyenge kancellárja Németországnak. Olaf Scholz csak sodródik, és nem hogy Amerikának, de a koalíciós partnereinek sem mer ellentmondani.

– Ez így van. Mentségére hadd hozzam azért föl, hogy gondolkodásában a szociáldemokrata hagyományokat követi, mindig is a béke pártján állt, nem adja meg azt a segítséget Ukrajnának, amit Kijev követel, és Baerbockkal ellentétben tisztában van azzal, hogy nem lehet a végsőkig provokálni Oroszországot, hiszen ez végzetes konfliktushoz vezethet.

– Lehet, de gyenge politikus. Csupán véletlen, hogy éppen ilyen nehéz időkben áll Németország élén egy ilyen koalíció, mint a jelenlegi?

– Scholznak két éve óriási szerencséje volt. Senki sem gondolta, hogy győzni fog, és főképp azt, hogy egy ilyen koalíció élére áll. Armin Laschet azonban hibát hibára halmozott, így a kereszténydemokraták elbuktak. A CDU akkori kancellár jelöltje Scholznál erősebb politikus, ám olyan hibákat vétett, amelyeket a németek büntettek. A szociáldemokraták így lényegében véletlenül kapták a kezükbe a kormányalakítás lehetőségét. A többit látjuk. A nagyjából egy évtizede dúló belső harcoktól meggyengült SPD nem volt kész az ország irányítására. Scholz pozíciói még a párton belül is gyengék – nem is ő az SPD elnöke –, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy ezt a koalíciós partnerek is látják. A szociáldemokrácia egyébként nem csupán Németországban, hanem egész Európában válságban van. A zöld gondolkodásra nyitottak ma az európaiak, nem a baloldalira.

– Hamar eljött az idő, amikor visszasírjuk Angela Merkelt…

– Igen, én visszasírom. Merkelnek más kategória, volt politikai érzéke. Biztos vagyok benne, hogy másképp tárgyalt volna Putyinnal is. Scholz 2022 februárjában nagyon arrogánsan viselkedett Moszkvában. Merkel értette Oroszországot, tisztában volt az Oroszország jelentette veszéllyel is, így másképp tárgyalt volna. Ahogy Trumppal szemben is meg tudta védeni a német érdekeket. Jobb lett volna az utolsó pillanatban megállapodni Putyinnal, és Merkel képes lett volna rá.

– S ha már Európa állapotával kezdtük a beszélgetést, térjünk ide vissza. Sokat elárul a nyugat-európai elitről, hogy Európa reménye jelenleg az az Emmanuel Macron, aki a globalista erők élén került hatalomra…

– Macron már nem Európa reménye. Már nem. Eljátszotta a bizalmat. Már nem hisznek neki. Ráadásul utolsó ciklusát tölti, így kicsit már béna kacsa. Az is látszik, hogy Európa élére sem tud állni. Nincsenek igazán komoly, és főképp hiteles elképzelései. Hiába beszélt Európa stratégiai autonómiájáról, Európa nagy része felsorakozott Amerika mögé, és nem veszi komolyan a francia elnököt. Németország szintén gyengül, erősödik viszont Lengyelország, és Európa hátsó udvarában Nagy-Britannia.

– Tehát Amerika meghosszabbított két karja erősödik. S mit gondolnak Németországban manapság Magyarországról?

– Ha azt mondom, hogy a német politikában manapság mindent az értékek, a morál mentén ítélnek meg, és a reálpolitika eltűnt, akkor sejtheti. Orbán Viktort nem tartják demokratának, úgy beszélnek róla, mint diktatórikus vezetőről.

– S mi lesz a háborúval? Hogy lehet kijönni ebből a helyzetből?

– Mindenek előtt reálisan fel kellene fogni, hogy immár több mint egy éve patthelyzet van. Oroszország nem olyan erős, hogy ellenőrzése alá vonja egész Ukrajnát, vagy akár megbuktassa a kormányt. Ukrajna pedig nem tudja áttörni az orosz védelmi vonalakat, és visszaszerezni az elvesztett területeket. Ez egyértelmű patthelyzet, így aztán be kellene fejezni ezt a háborút.

– S mikor nyílik erre esély?

– Amikor igazából elkezdődik az amerikai választási kampány.