„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
…Ez egy háború, így semmi örömtelit nem tudok mondani. Kemény harcok dúlnak, sok vér folyik…
Fotó:EUROPRESS/Roman PILIPEY/AFP
– Az alapítványa közvetlenül támogatja a „különleges katonai műveletet”, így gyakran megfordul a terepen. Hogyan áll a helyzet a frontokon?
– Ez egy háború, így semmi örömtelit nem tudok mondani. Kemény harcok dúlnak, sok vér folyik. Az újdonság ebben a háborúban a drónok használata, és ez bonyolítja a fronton lévők helyzetét. Az orosz erők a 2024-es évben sikeresen törtek előre, egymás után foglalják el a falvakat. Én a keményebb fellépés híve vagyok, így a 2022-es isztambuli tárgyalások összeomlása után szerintem csapást kellett volna mérni az ukrán katonai-politikai vezetésre. Fizikailag meg kellett volna semmisíteni őket, és ezzel párhuzamosan felszámolni az infrastruktúrát. Putyin ezt nem tette meg, és nem is fogja megtenni.
– Így van, a Nyugat és az ukránok valójában örülhetnek annak, hogy Oroszországnak ilyen óvatos, visszafogott vezetője van. De mivel magyarázza Putyin óvatosságát?
– Csak találgatni tudok. Úgy gondolhatja, hogy egy ilyen lépés nem lenne helyes. De az is lehet, hogy valakiknek tett ezzel kapcsolatban ígéretet. Az úgynevezett globális Dél országai például aligha néznék jó szemmel az események ilyetén alakulását. Nem zárok ki egy kulisszák mögötti megegyezést sem. Ez a helyzet minden esetre bonyolítja a helyzetet. Ezt a háborút már le lehetett volna zárni, Putyin azonban ilyen kegyetlen lépésre nem hajlandó. Már csak azért sem, mert ez mindkét oldalon sok áldozatot követelne. A történelem majd eldönti, kinek volt igaza.
– Térjünk vissza frontokhoz, ahol az orosz erők lassan, de biztosan haladnak előre…
– Így van. Amikor a Nyugat elkezdte fegyverekkel és zsoldosokkal – mintegy 20-30 ezren lehetnek -támogatni Ukrajnát, akkor úgy gondolta, hogy az orosz hadsereg és a társadalom ez alatt a nyomás alatt összeomlik. Ez nem következett be.
– Sőt, inkább összerántotta az orosz társadalmat. A döntő többség nem örül a háborúnak, de veszíteni sem akar. Így aztán kitart a folytatás mellett…
– Igen. De térjünk vissza egy pillanatra a Nyugathoz, amely a megegyezés helyett a konfrontációt választva lényegében elveszítette Oroszországot. Az oroszok többsége nem volt nyugatellenes, európainak tartotta magát. Ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Oroszország hatalmas bónusz volt a Nyugat számára, amelyet megkapott a Szovjetunió felbomlása után. Ezt elveszítette.
– Mint ahogy Oroszország elveszítette Ukrajnát.
– Igen, de ez a kettő Oroszország súlya, befolyása, tartalékai miatt nem összehasonlítható. Oroszország nem Ukrajna.
– Ráadásul ebben a játszmában is Európa a nagyobbik vesztes. Sok igazság van ezekben a kijelentésekben, de rossz hallgatni, ahogy az oroszok manapság Európáról beszélnek.
– Európáról nagyon rossz manapság a vélemény. Sokkal rosszabb a megítélése az orosz társadalomban, mint Amerikáé.
– Ha arról beszélünk, ki hogyan és mikor számította el magát, akkor vissza kell menni egy kicsit az időben. A Kreml 2022. február 24-én aligha gondolkodott ilyen kiterjedt háborúban. Hatalomváltást akart Kijevben, és így Ukrajna felett a befolyás visszaszerzését. Ez a forgatókönyv az ukrán ellenállás és az elkövetett hibák miatt dugába dőlt. Erre megérezték a vérszagot az angolszászok, és megakadályozták a megegyezést Isztambulban, mert azt hitték, hogy most kifektethetik, meggyengíthetik Oroszországot. Mind a két fél tévedett, és most itt tartunk…
– Oroszország tényleg különleges műveletben gondolkodott, és nem volt felkészülve egy ilyen háborúra. Rosszul mérte fel a helyzetet, sokat hibázott, nem volt elég kemény. Mikor kiderült, hogy ez egy klasszikus háború, úgy kellett volna viselkedni, mint egy igazi háborúban. A Kreml azonban ezt szépen, elegánsan akarta megoldani. Ezzel szemben belesodródott egy egyáltalán nem kívánt nagy háborúba. Nem kellett volna Kijev alól sem kivonulni. De nem szabad devalválni a „vörös vonalak” átlépésével járó fenyegetéseket sem. Persze értem, Putyin nem akart keménykedni, mert végig nyitva hagyta az ajtót a párbeszéd előtt. Ez azonban egy háború, amelyben senkiben sem lehet megbízni. Az eredeti cél, ha nem is okvetlenül egy hatalomváltás, de mindenképpen az volt, hogy az ukrán vezetést politikájának a megváltoztatására kényszerítse. Mindenek előtt a NATO, az atlanti integráció kérdésében. A Kreml még a Minszk-II. megállapodás alapján kész lett volna ez esetben lemondani Donyeckről és Luganszról is. Voltak ilyen tervek, amelynek értelmében Moszkva elengedte volna az LNR-t és a DNR-t, ha Ukrajna örök időkre semlegességet fogad. Úgy gondolom, ez Ukrajna számára is jó verzió lett volna. Ennél ma már csak rosszabb megállapodást köthet. Közben a Nyugat sem éri el a céljait, hiszen nem sikerült 2-3 hónap alatt térdre kényszeríteni Oroszországot. Aki egyébként ebben reménykedett, az egyáltalán nem ismeri az oroszokat. Ehhez minimum meg kellene támadni Oroszországot, de még ez sem hozná a kívánt eredményt. A háború így zsákutcába jutott. Oroszország nem adhatja fel az eredeti céljait, a Nyugat pedig nem engedheti meg magának, hogy Putyin győzzön. Így aztán minden oldal keresi a lehetőségeket arra, hogy a helyzetet győzelemként adhassa el a világnak és saját társadalmának.
– S mi lehet ebből a helyzetből a kiút?
– Mindenek előtt szögezzük le, hogy a világ közelebb került a világháborúhoz. A legfontosabb, hogy ennek a kitörését megakadályozzuk. A megoldás előfeltétele szerintem ennek felismerése, és annak tudatosulása, hogy nem lehet Oroszország felett stratégiai győzelmet aratni. Úgy gondolom, lehet olyan kompromisszumot találni, amelyben mindkét oldal, az Amerika vezette Nyugat és Oroszország is azt mondhatja, hogy győzött. A két úgynevezett győztes között azonban kell lennie egy egyértelmű vesztesnek, ez pedig Ukrajna. Ha Zelenszkij rendszere veszít, akkor Trump elmondhatja, hogy megmentette a világot az atomháborútól, míg Európa az ukrán állam megmentésére, Finnország és Svédország atlanti integrációjára hivatkozhat. Oroszország eközben azt mutathatja fel, hogy Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz évtizedekre kitolódik, a megszerzett területeket megőrizte, ezzel megvédte az ott élő oroszokat. E forgatókönyv megvalósulásának a legfőbb akadálya, hogy Kijevben még ott ül az illegitim Zelenszkij és csapata. Valamilyen módon el kell tűnniük a színről. Ez történhet politikai vagy fizikai úton. Elismerem, ez meglehetősen meredek szcenárió, ám az alternatívája a háború elhúzódása, és európai, esetleg világháborúvá szélesedése. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni. Felelősségteljes politikus idáig nem engedheti fejlődni a dolgokat. Ennek érdekében véleményem szerint be kell áldozni Zelenszkij rezsimjét.
– Ezzel azonban még csak egy lépést teszünk az európai biztonság erősítése felé. Ráadásul az európai vezetés még erre a lépésre sem igazán kész. Inkább átvenné az Egyesült Államoktól a háború terhét…
– Egy Ukrajna kapcsán elért kompromisszum után azért úgy ahogy normalizálódhat Európában is a helyzet, ehhez azonban ott is elitváltásra van szükség. Európa jelenlegi vezetői ugyanis öngyilkos politikát folytatnak. A háború lezárásának egyik legnagyobb akadálya az európai vezető elit inkompetenciája és a kompromisszum készségének a hiánya. Pedig Putyin a végsőkig kitartva meg akart egyezni Európával. Sajnálatos módon azonban egymásra talált kialakulatlan, tehetetlen ukrán kvázi állam, és a működésképtelen Európai Unió. Ennek az őrületnek, Európa „elukránosodásának” a betetőzése lehet, ha Ukrajna az Európai Unió tagja lesz. Ukrajna, az Ukrajna körüli konfliktus maga alá temeti az Európai Uniót. Európa és Ukrajna azt sem értik, mi történik velük. Olyanok, mint a szovjet vezetés, elhiszik a saját fals propagandájukat, és a történelem vicce, hogy ezzel lényegében mindkettő felajánlkozott az Egyesült Államoknak. A háború csak Amerikának jó, ezt nem akarja felfogni az európai elit. Nem is értem, hogyan lehetett így elveszíteni a szuverenitást. Az Európai Unió potenciálisan a világ egyik pólusa lehetne, ehelyett jelenleg marginalizálódik. Mindenek előtt azért, mert teljesen alárendelte magát Amerika érdekeinek. Ez így kényelmesebb az elitnek, ezért aztán nem is akar önállóan gondolkodni. Ez nagyon komoly probléma. Ukrajnában Európa csak veszíthet. Amerika ugyanis ebben a proxy háborúban nemcsak Ukrajnát, hanem Európát is kihasználja. Ez a helyzet csak tovább romolhat, hiszen Trump számára a Közel-Kelet és Kína sokkal fontosabb, így a háború folytatódása esetén annak terhei alapvetően Európára maradnak. Európa ezt nem fogja bírni.
– Ha már az európai elitnél tartunk, akkor el kell ismerni, hogy régen nem volt ilyen gyenge minőségű ez az elit. Ráadásul nem élt át háborút, így sokszor fel sem fogja, hogy az mivel jár. De amikor a szuverenitás elvesztését emlegetjük, akkor nem gondolnám, hogy ezt az elitet Amerika megvette. Még csak megvenni sem kellett…
– Ezzel a leírással egyetértek, és kiegészíteném azzal, hogy maga a demokrácia, mint berendezkedési modell is a szemünk előtt degradálódik. Lassan, de szisztematikusan felzabálja önmagát. Ennek egyik látványos jele, hogy egyre kevésbé megfelelő politikusokat dob a felszínre. Bohócokat, showmaneket, akiknek nincs szakértelmük, mélységük, nem érzik a felelősségüket, csak kiszolgálnák a tömeget a hatalom megtartása érdekében. Ennek kapcsán mindenki felemlegeti Annalena Baerbockot. Az, hogy ő az Európai Unió legerősebb országának külügyminisztere lehet, az nemcsak nevetséges, de veszélyes is. A demokrácia, mint intézmény tényleg válságban van. Nem tett jót neki a Szovjetunió szétesését követő eltunyulás. A Nyugat felsőbbrendűnek érzi magát, miközben beleveszett a jólétbe, a fogyasztásba, a hedonizmusba. Úgy viselkedik, mint a hanyatló Róma patríciusai, ül a forró medencében, a kezében bor, körülötte hetérák, felvágja az ereit, és szép lassan elvérzik. Európa sajnálatra méltó állapotba került.
– A beszélgetés során elő-előjön, hogy Oroszország nem akart háborút, nem akarja megtámadni Európát, de belekényszerült ebbe, és szükség esetén az európai elit észhez térítése érdekében csapást mérhet európai objektumokra is. Hogy van az, hogy az elmondottak szerint Moszkva soha nem a saját eredeti elképzeléseit követve cselekszik?
– A történelemben ez gyakran előfordul. Adott eseteben ez következett Oroszország saját hibáiból, de ugyanígy elszámolták magukat mások is. Arról már nem is beszélve, hogy voltak, akik éppen errefelé terelgették a dolgokat. Most már Moszkvának nincs más választása. Nem mondhatja, hogy nem így gondolta, így feladja. Legalább a minimális célokat valahogy el kell érnie.
Szergej Mihejev
Forrás:miheev-politolog.ru
– Putyin azt is sokat hangoztatja, hogy ez nem területszerző háború, négy területet (oblaszty) mégis Oroszország részének tekint már Moszkva. A célok területszerzés, Ukrajna gyengítése nélkül már nem elérhetők, de hol állhat meg ez a hódítás? Biztonsági szempontból Oroszország számára igazából az jelenthetné a nyugalmat, ha a Harkov-Umany vonaltól délre eső területeket uralná. Reális ez? Van erre erő?
– Erő még csak lenne erre, lehetne akár egymillió embert is mozgósítani, ám ez sok áldozattal járna. Putyin nem akar amerikai módra – lásd Drezda vagy Falludzsa -, városok sorának teljes lerombolásával háborúzni. Ez ugyanis bizonyos értelemben, történelmi megközelítésben egy polgárháború. Testvéri népekről van szó, egy nyelven beszélünk, egyek a gyökereink, a kultúránk, a vallásunk, ezért aztán Oroszországban sem fogadnák el sokan ukránok tömegeinek legyilkolását.
– S ha már itt tartunk, mikor kezdődött ez a szembenállás?
– Valamikor a 20. század elején. Amikor a kommunisták nemzeti alapon, az orosz egységet megtörve felosztották tagköztársaságokra a Szovjetuniót, mesterségesen teremtve ezzel kvázi államokat. Mindez Lenin fantáziájából született, aki mint tudjuk, nem szívlelte az oroszokat. Nem gondoltak arra, hogy ez időzített bomba. Aztán elértünk 1991-hez, amikor a Szovjetunió szétesése után az új elitek elkezdik építeni a saját államukat. Igyekeztek hátat fordítani Moszkvának és igyekeztek barátokat találni a nyugati világban. A Nyugat azonban választásra kényszerítette őket, ezzel megnövelve a térségben a feszültséget.
– Szóval, akkor hiába mondta Putyin, hogy Odessza orosz város, nem lesz Oroszország része?
– Persze, az lenne az ideális, ha Ukrajnát elvágnánk a tengertől, aztán a többivel csináljon a Nyugat, amit akar. Maradjon Ukrajna, vagy vigyék a lengyelek, románok, magyarok…
– Hát igen, akadnak Magyarországon is, akik arról álmodoznak, hogy Putyin majd visszaadja Kárpátalját, ám az orosz erők eleve nem lesznek ott, ráadásul területeket nem ajándékozni, hanem megszerezni szoktak…
– Így van. Inkább azon kell elgondolkodni, ha Budapest és Kijev között netán fegyveres konfliktussá fajulna a mostani elhidegülés, akkor Magyarország nagy bajban lenne.
– Térjünk inkább vissza az orosz társadalomhoz és a realitásokhoz. Ha a négy alkotmányosan elcsatolt terület megszerzésével és Ukrajna NATO-tagságának távoli jövőbe tolásával befagyasztanák a háborút, azt az oroszok többsége elfogadná?
– Putyin a konfliktus befagyasztását, egyfajta Minszk-III-at nem fogad el. A befagyasztás ugyanis a konfliktus későbbi kiolvasztását is feltételezi.
– Ez esetben marad a háború folytatása, hiszen a terepen kell olyan helyzetet teremteni, amely közelít a célok eléréséhez. De megint visszajutunk oda, hogy akkor úgy kell fellépni, mint a háborúban, és el kell felejteni a „különleges katonai műveletek” terminust…
– Nehéz, mert ennek a háborúnak az egyik sajátossága, hogy bizonyos értelemben polgárháború. Egészen másként nézne ki egy háború mondjuk Afganisztánban. S nehéz azért is, mert a háború másik sajátossága, hogy az orosz vezetés a közvetlen érintettségtől lehetőség szerint meg akarja óvni a társadalmat. Vékony pallón egyensúlyoz. Egyfelől döntésre akarja vinni a dolgot, másfelől meg akarja őrizni a társadalom békéjét. Ez egyelőre sikerül. Az A-terv nem jött össze, ezután a Kreml valamiféle köztes megoldással próbálkozik. Egyszerre akar háborúzni és táncolni. Mindebből következik, hogy a háború intenzív szakaszát is le lehet egyfajta köztes megoldás révén zárni. Az elfoglalt területek megtartása és a NATO tagság kitolása egy ilyen verzió, hiszen magát a problémát nem oldja meg. Ennek az alternatívája most a háború kifulladásig, ami egy sor következménnyel – mindenek előtt a háború eszkalálódásával jár.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
A fentebbi cikk gondolatmenetét követve csak egész Ukrajna elfoglalása lenne az elfogadható megoldás. Az orosz csapatok ezt nem tudják megtenni erős légi támogatás nélkül.
Visszatérve egy régebbi háborúhoz: A II. világháborúban az amerikai bombázások nem véletlenül voltak ilyen súlyosak. Sztálin és a tábornokai felmérték, hogy Németországot csak a Hinterland teljes megsemmisítése után képesek legyőzni. A szövetségesek ezt fel is vállalták, különösen London bombázása után. Drezda csak egy volt a sok közül, inkább a méretei miatt lett megdöbbentő. Ebből tényleg az a durva következtetés jön ki, hogy az ukrán városokat, településeket, stb. szét kellene bombázni a harctéri sikerek érdekében.
hufi says:
Ha a Diktátort eltakarítanák a pereputtyával együtt, egy új pragmatikus vezető kerülne Ukrajna élére, vajon a tekintélyét vesztett Nyugat továbbra is támogatná Ukrajnát?
zz says:
Azért megütötte a szememet egy kemény gondolat: “Inkább azon kell elgondolkodni, ha Budapest és Kijev között netán fegyveres konfliktussá fajulna a mostani elhidegülés, akkor Magyarország nagy bajban lenne.”
Valószínűleg egy ilyen szituációban sem igazán számíthatnánk nyugati segítségre, ebben teljesen biztos vagyok (V. cikkely ide vagy oda…)