Kosztur András írása a #moszkvater.com számára
„Az igazi problémát az ukrán hadsereg jövője, annak Nyugat általi felfegyverzésének folytatása, valamint általában az ukrán-nyugati katonai kapcsolatok további alakulása jelenti”
Fotó:EUROPRESS/Genya SAVILOV/AFP
Az egyik megvizsgálandó gondolat Szergej Karaganové, aki előbb a Profil nevű, kevéssé ismert lapban közölt egy cikket, amelyet később egy jóval befolyásosabb geopolitikai szakportál is átvett, hogy végül újrakeverve a RIA Novosztyi állami hírügynökség oldalán is megjelenjen. Karaganov írásainak lényege, hogy Oroszországnak lejjebb kell vinnie a nukleáris csapásmérés alsó küszöbét, mivel éppen a jelenlegi magas küszöb miatt – tehát azért, mert Oroszország csak a végső esetben vetné be atomfegyvereit, és ezt többször hangsúlyozta is – az eszkaláció megállíthatatlanul növekedhet, egy korlátlan atomháborúhoz és nukleáris apokalipszishez is vezetve.
„Adott esetben Karaganov azt sem tartja elvetendőnek, hogy Oroszország megelőző taktikai atomcsapást mérjen, ráadásul nem Ukrajnára, hanem valamelyik európai országra – itt egyértelműen Lengyelországra utal –, amelyik jelentős támogatást nyújt Kijevnek”
A szerző szerint biztos, hogy az Egyesült Államok válaszként nem fog atomcsapást mérni Oroszországra, viszont egy ilyen lépés felébresztené a nyugati vezetőkben az önfenntartás ösztönét, hiszen megértenék, hogy mi is a valódi tétje a konfliktusnak. Ezáltal Oroszország – véli Karaganov – csökkentené egy nukleáris világháború kockázatát, és tulajdonképpen megmentené a világot.
Karaganov írásának jelentőségét a központi állami médiában való közlésén túl az is adja, hogy a Védelmi és Külpolitikai Tanács nevű, nagy befolyással bíró think-tank egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke, és nem mellesleg az Oroszországi Föderáció Biztonsági Tanácsa mellett működő tudományos szakértői szerv tagja.
„Sokak szerint Karaganov egyike azoknak, akiknek a nézetei valóban hatással vannak az orosz elnökre”
Egy másik fontos cikk orosz oldalról az elmúlt napokból Dmitrij Medvegyev volt elnöké és miniszterelnöké, aki a Rosszijszkaja Gazetába írt A szembenállás kora címmel egy programadónak szánt írást. Medvegyev kijelentéseit ma már az orosz médiában sem veszik feltétlenül komolyan, hiszen picit túltolta a háborús héja szerepét, miközben a Kreml lépései egyáltalán nem az általa hangsúlyozott vonalat követték. Azonban egyrészt még mindig ő az orosz Biztonsági Tanács helyettes vezetője, és ebben a minőségében tehát Putyin helyettese (emellett ő vezeti a kormányzó Egységes Oroszország pártot is), másrészt a háború ideje alatt a közvélemény-kutatások szerint a személye iránti bizalom az orosz társadalomban közel kétszeresére nőtt.
„Teljesen ignorálni tehát hiba lenne. Már csak azért is, mert Medvegyevet egyesek már 2021-ben sem vették komolyan, amikor a Kommerszant lapjain arról írt, hogy az ukrán vezetéssel nincs értelme tárgyalni. Mint kiderült, véleményével nem volt egyedül az orosz politikai elitben”
Medvegyev a cikkében először is cáfolja azokat az állításokat, amelyek Oroszországgal kapcsolatban a nyugati sajtóban napjainkban még mindig megjelennek. A stílusa persze ezúttal sem kifinomult, első két állítása azonban, miszerint Oroszország nem szigetelődött el és az orosz gazdaság nem omlott össze, vitathatatlan.
Finnország NATO-csatlakozását azzal intézi el, hogy egyrészt már eddig is szorosan együttműködött az észak-atlanti szövetséggel, másrészt pedig Oroszország csak a volt részeivel szemben, és főleg azokkal szemben kifogásolta a NATO-csatlakozást, akikkel területi vitája van. Medvegyev ezen állításai már problematikusabbak, hiszen egyrészt – ahogy később ő maga is megjegyzi – Finnország is az Orosz Birodalom része volt 1917 előtt, másrészt pedig 2021 végén éppen az oroszok álltak elő egy olyan szerződéstervezettel, amely a NATO 1997 utáni, korábban a Szovjetunió és az Orosz Birodalom részét nem képező tagjait illető követelésekkel állt elő (bár a tagság megszüntetéséről, ellentétben egyes sajtótermékek állításaival, valóban nem volt szó).
Medvegyev ezután kifejti, hogy a jelenlegi konfliktus valójában a nyugati hegemóniával szembeni globális ellenállásról szól, és a Nyugattal ellentétes oldalon nemcsak Oroszország, de a globális Kelet és Dél is ott áll. Medvegyev itt orosz szempontból kedvezőbben állítja be a helyzetet, mint ahogy az valójában kinéz. Tény, hogy a globális Kelet és Dél szembefordult az amerikai hegemóniával, azonban az ő elsősorban diplomáciai és gazdasági játékuk csak érintőlegesen esik egybe Oroszország és a Nyugat nyílt konfrontációjával, és ezek az országok a saját játékukat játszák.
„A volt orosz elnök szerint ez a konfrontáció hosszú ideig velünk marad, és két kimenetele lehetséges, a világot romba döntő nukleáris háború, vagy a hosszú és nehéz tárgyalások révén kialakított új, minden résztvevő érdekeit figyelembe vevő világrend”
Medvegyev szerint az első forgatókönyv nemcsak reális, de valószínű is, mivel egyrészt a nyugati államok tényleg szét akarnak verni egy atomhatalmat, másrészt pedig az atomfegyvereket egyszer már bevetették, így azok alkalmazásával kapcsolatban tabu nincs.
Ennek nyomán három feltételt szab meg, amelyek mentén Oroszország hajlandó tárgyalni. Először is, a „kijevi náci rezsimet” meg kell semmisíteni Medvegyev szerint. Érdekesség, hogy az ukrán államiságnak még így is hagy némi helyet a volt orosz elnök, hiszen azt írja „nem tudjuk, mi váltja majd fel, ahogy azt sem, mi marad az egykori Nezalezsnából” (az orosz politikai szlengben az ukrán Nezalezsna[ja], azaz független szó Ukrajnára, a mova [nyelv] szó pedig az ukrán nyelvre utal). Tehát Ukrajna teljes bekebelezése nem feltétlenül, a kijevi vezetés megdöntése viszont célja Moszkvának Medvegyev szerint. Az persze kérdéses, hogy Medvegyev állításai mennyire esnek egybe a hivatalos orosz állásponttal, miszerint Moszkva kész tárgyalni – a megdöntendő „kijevi náci rezsimmel”.
Medvegyev másik két feltétele szerint a totális szembenállás eredményeit a Helsinki Záróokmányhoz hasonló dokumentumban kell rögzíteni, az ENSZ-et és más nemzetközi szervezeteket pedig újra kell szervezni, előbbit a Biztonsági Tanács állandó tagjai jogainak figyelembevételével. Medvegyev azzal zárja a cikkét, hogy nem optimista, de remény mindig van.
Mi az, amit a két írásból a fentieken túl kiolvashatunk, már ha feltételezzük, hogy nem elszigetelt magánvéleményekről, hanem megfelelő szándékokkal közölt cikkekről van szó?
„Oroszország egyre inkább a nukleáris szembenállás vagy kompromisszum dilemmájában vázolja fel a jelenlegi helyzetet, újfent megpróbálva a Nyugat értésére adni, hogy a helyzet további eszkalációja, Kijev fokozódó támogatása esetén is felveszik a kesztyűt”
A tétek emelése persze kommunikációs szempontból két, egymással ellentétes célt is szolgálhat. Egyrészt felkészíti az orosz társadalmat az események elfajulásának lehetőségére, másrészt viszont a kockázatok növelésével egy esetleges szerényebb béke elfogadottságához is hozzájárulhat.
Ráadásul e kettő nem is zárja ki egymást, hiszen a felvetett dilemma nem teljesen hamis. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy az ukrán ellentámadás elakadásával lehetőség nyílhat valamiféle – legalább ideiglenes – megállapodásra, de legalábbis a tárgyalások megkezdésére a felek között. Amennyiben ez mégsem történne meg, az elhúzódó háború lezárására a feleknek egyre inkább csak az eddig még érintetlen határok átlépésével lenne esélye.
A dilemma kimenetele szempontjából pedig döntő kérdés, hogy a felek céljai mennyire esnek egybe a fennálló helyzettel. Drasztikus eltérés esetén ugyanis kicsi az esély a kompromisszumra. Bár a legnehezebb kérdésnek első ránézésre a területi vita tűnhet, hiszen mindkét ország társadalma számára ez lehet a legérzékenyebb – ráadásul mindkét alkotmány tiltja a területtel való alkudozást –, ez áthidalható, félretehető ideiglenes megoldásokkal, amelyek a fennálló status quo-t rögzítik anélkül, hogy bárki is elismerné a másik fennhatóságát az általa áhított területeken.
„Az igazi problémát az ukrán hadsereg jövője, annak Nyugat általi felfegyverzésének folytatása, valamint általában az ukrán-nyugati katonai kapcsolatok további alakulása jelenti”
Oroszország számára ugyanis a legfontosabb az ukrán hadsereg jelentette jövőbeli fenyegetés kiiktatása jelentheti – miközben Ukrajna számára egy esetleges újabb orosz támadás ellen éppen az erős hadsereg és a Nyugat által biztosított támogatás jelenthetne garanciát. Így, ha sikerülne is idén tárgyalóasztalhoz ülniük a feleknek, ahogy arra egyre több nyugati sajtótermék, de még Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök is utalt nemrég, a diplomatáknak sem lesz sokkal könnyebb dolga a hadseregeknél.
(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Rác Gábor says:
“„Adott esetben Karaganov azt sem tartja elvetendőnek, hogy Oroszország megelőző taktikai atomcsapást mérjen, ráadásul nem Ukrajnára, hanem valamelyik európai országra – itt egyértelműen Lengyelországra utal –, amelyik jelentős támogatást nyújt Kijevnek”… Nem tartom valószínűnek ezt a verziót, mert ezt követően, pl. a britek a markukba röhögnének, hogy aljaskodásukat megint megúszták következmények nélkül”…