A Baltikum, illetve Kelet-Európa mellett immár a Fekete-tenger térsége vált az Oroszország és az Egyesült Államok közti geopolitikai és hatalmi konfliktus legújabb terepévé. Az ukrán és grúz NATO aspirációkkal, valamint a szervezet hamarosan elfogadásra kerülő új stratégiájával együtt ismét egy forró pont nyílhat meg Moszkva közvetlen környezetében.

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

Az elmúlt években a NATO és Oroszország – illetve bővebben a Nyugat valamint Moszkva – közti szembenállás egyik fő terepévé avanzsált a Fekete-tenger térsége. Részben a 2014 óta főszerepet kapó Ukrajna, illetve a Krím kérdése folytán, részben annak földrajzi közelsége miatt az orosz magterülethez.

„Az erősödő jelenlét mellett az elmúlt hetekben az északatlanti szervezet az új NATO 2030 stratégia ismertetése keretében a Fekete-tenger régióját – természetesen az orosz agresszióra hivatkozva – Oroszország feltartóztatásának legújabb terepeként deklarálta”

Milyen környezetben zajlik mindez, mik a NATO érdekei a Fekete-tengeren, és mit válaszol minderre Oroszország? Elsőként érdemes leszögezni, hogy a világtenger más régióihoz képest a Fekete-tenger térsége földrajzilag és jogi értelemben jelentősen eltér azoktól. Lényegében egy kétszeres beltengerről beszélhetünk, mivel a már alapvetően beltengernek számító Földközi-tengerhez kapcsolódik az Égei- és Márvány-tengereken keresztül. Az egyedüli bejárataként szolgáló Boszporusz pedig a legszélesebb ponton is mindössze 3,7 kilométer széles.

„A földrajzi elszigeteltséget geopolitikai téren kiegészíti, hogy a tengerszorost, valamint a környező területeket a 15-16. századtól hagyományosan Törökország ellenőrzi, ám a Fekete-tenger partjain már számos más, sokszor Ankarával nem éppen a legjobb viszonyt folytató állam osztozik”

Az orosz stratégiai gondolkodás máig meghatározó, Nagy Péterrel azonosított, ám annál jóval régebbi céljává vált a déli meleg tengeri kijárat létesítése, mellyel Moszkva erőterének kiterjesztése mellett bekapcsolódhat a világgazdaság és világkereskedelem működésébe. Itt jutunk el a török-orosz geopolitikai ellentétek alapját adó tengerszorosok feletti ellenőrzés kérdéséhez. Nem belemenve a török-orosz háborúk sorába, a helyzet bizonyos szinten történő rendezésére végül az 1936-os montreux-i egyezmény kerített sort.

„Az egyezmény értelmében Törökország remilitarizálhatta az első világháborút követően demilitarizált tengerszorosok környékét olyan mód, hogy mindeközben limitálja a nem-fekete tengeri haditengerészetek áthaladási jogát, valamint tartózkodásuk időtartamát”

A rendelkezések biztosítják a lehetőséget Törökországnak, hogy háború vagy azzal felérő fenyegetés esetén lezárhassa a tengerszorosokat, míg békeidőben szavatolnia kell a szabad áthaladást. További korlátozást jelent, hogy a nem fekete-tengeri országok hadihajói egyhuzamban mindössze 21 napot tartózkodhatnak a Boszporuszon, illetve Dardanellákon belüli vizeken, miután kötelesek visszatérni az Égei-tengerre. Mindezeken túl az ugyanezen államokhoz tartozó flották 10 ezer tonnánál nagyobb vízkiszorítású felszíni egységei nem haladhatnak át sem a Boszporuszon, sem a Dardanellákon, míg a tengeralattjáróikra komplett tilalom érvényesül. A nem fekete-tengeri haditengerészetek hadihajóinak össz vízkiszorítása egyidejűleg nem haladhatja meg a 30 ezer – kivételes esetben 45 ezer – tonnát, mely ismét erősen fékezi, hogy ki mit küldhet a régióba.

Bár az eredeti szöveg nem foglalkozik az időközben kifejezetten fontossá vált repülőgép-hordozók kérdésével, ám a méretkorlátok miatt az amerikai, brit vagy francia egységeknek lehetőségük sincs behajózni a Fekete-tengerre.

„A megállapodás azon ritka esetek egyike, mely egyaránt szolgálta – illetve szolgálja – a török és orosz érdekeket”

Előbbinek megadva a szorosok korlátozásának jogát, utóbbi áttételesen így limitálhatja a konkurens hatalmaknak a Fekete-tengeren egyszerre jelenlévő egységeinek számát. Bár orosz-török összhangról hiba lenne beszélni a Boszporuszt illetően az időről-időre felmerülő török lezárási kísérletek miatt, ám 85 éves fennállása alatt Montreux egy kifejezetten sikeres megállapodásnak számít.

Innen érkezünk meg hát 2021 elejére és egy, a sajtóban keveset hangoztatott eseményhez. Bizonyos értelmezésben ugyanis az Egyesült Államok flottája idén januárban megsértette a montreux-i egyezmény feltételeit, mivel a Fekete-tengeren tartózkodó hajóinak vízkiszorítása a 30-45 ezer tonna helyett 54,7 ezer tonnát tett ki. Bár erős jogi illetve terminológiai viták tárgyát képezheti, hogy a két Arleigh Burke osztályú romboló mellett az önmagában 40,9 ezer tonnás USNS Laramie tanker a flotta állományába tartozva pontosan milyen kategóriának minősül, de ez a kis incidens kellő alapot ad a jelenlegi feszültségek megértéséhez.

A NATO új stratégiája és a világpolitikai változások az orosz-nyugati kapcsolatok újabb hullámvölgyét hozták el. A nyugati kormányok sora által 2014 óta annyiszor megfestett tájkép középpontjában újfent a keleti fenyegetés csillant fel, mely ellen az északatlanti szervezet tagjainak védekezniük kell.

„A Biden-kormányzat Oroszországot első számú külpolitikai ellenfélként megnevező stratégiája pedig csak újabb muníciót adott a térség oroszellenes erőinek”

A NATO főtitkára, Jens Stoltenberg nem titkoltan többször büszkén hangoztatta, mennyivel növelte meg az elmúlt időszakban a NATO a jelenlétét a térségben, valamint együttműködését Ukrajnával és Grúziával. Itt jön velünk szembe a jelenkor orosz külpolitikájának másik elemi félelme, az esetleges bekerítés lehetősége nyugati és délnyugati irányból. Ennek egy része már a balti államok 2004-es NATO felvételével megtörtént, a hangsúly immár a posztszovjet térségen van. Bár Ukrajna esetében maga az ország általános állapota miatt is a NATO tagság kérdése még messzinek tűnhet – noha az alkotmányosan rögzítve van – Grúziában már jóval előrehaladottabb a helyzet. Szinte már a nyílt titokként kezelik diplomáciai körök Tbiliszi felvételét a Tagsági Cselekvési Tervbe (MAP), mely a NATO tagság előszobája.

„A máig alapvetően instabil kaukázusi térségben egy Oroszországgal konkurens nagyhatalmi erő megjelenése beláthatatlan következményekkel járhat, mely Eurázsia egészére kihatással lehet”

Az Egyesült Államok igazán intenzíven 2016 óta, a Tailored Forward Presence keretében növelte meg jelenlétét a NATO délkeleti szárnyán, kiemelten kezelve a Fekete-tengert. Immár folyamatos váltásokban tartózkodnak az egyszerre akár 96 Tomahawk cirkáló rakétát befogadni képes amerikai rombolók a régióban, melyek a szövetségesi hadgyakorlatok ürügyén törnek sorra borsot Moszkva orra alá. A helyzet a legújabb amerikai-török hadgyakorlat keretében februárra olyan mód eszkalálódott, hogy az orosz külügyminisztérium diplomáciai körökben erős megfogalmazású közleményben szólította fel Washingtont a „meggondolatlan kardcsörtetés” felfüggesztésére. Bár gondolhatja az olvasó milyen foganatra lelt a felkérés Washingtonban.

„Ám a hidegháborúhoz hasonlóan jelenleg is főképp a részletezett montreux-i egyezmény áll az Egyesült Államok jelentősebb haditengerészeti csapat összevonásának elébe. Washington így környékbeli partnereihez fordul, őket egyfajta előretolt helyőrséggént felhasználva”

Ebben a NATO tag Románia és Törökország mellett kiemelkedő szereplőnek számít a már említett Grúzia, valamint Ukrajna. A Kijev által nemrégiben elfogadott külföldi erők állomásoztatásáról szóló törvény szerint a súlyos ukrajnai járványhelyzet ellenére csak idén 11 nagyobb hadgyakorlat várható, összesen 11 ezernél is több külföldi katona – amerikaiak, lengyelek, románok, britek – részvételével. Ezek a többi hasonló művelet mellett további indokot adhatnak Washingtonnak a hatodik flotta kvázi részleges átcsoportosítására a Fekete-tengerre.

„A hadihajók viszont sosem érkeznek egyedül. A nyílt tenger mellett a környező légtérben hasonlóan növekvő intenzitású repülések sora figyelhető meg. 2020-ban összesen 40 százalékkal emelkedett a fekete-tengeri, míg 60 százalékkal a Krím környéki NATO felderítő repülések száma, ahol a hatályos nemzetközi tengerjog értelmében akár 22 kilométerre is megközelíthetik az orosz szárazföldet”

Legutóbb február 17-én a Francia Légierő két Mirage 2000 vadászgépe és a hozzájuk tartozó KC-135 tanker tett afféle látogatást az orosz partok közelében, melyeket a Légi-Kozmikus Erők Szu-27 egységei kísértek a határtól távolabb. Lényegében nincs olyan hét, mikor valamelyik NATO tagállam gépe ne közelítené meg felderítési célzattal akár a Krím, akár Krasznodar térségét, ám erről a Baltikummal szemben ezekről szinte alig hallani a nemzetközi sajtóban.

Francia Mirage 2000 vadászgépek és az őket kísérő KC-135 tanker elfogása a Fekete-tenger felett február 17-én.

Orosz szempontból további aggodalmat okoz az Ukrán Flotta újrafegyverezési kísérlete nyugati segítséggel. Nem annyira meglepő módon az Egyesült Államok mellett ebben épp az a Törökország a kiemelkedő partner, amely a feszültségeket kihasználva, saját érdekei mentén harmadik erőként szerez geopolitikai és védelmi ipari pozíciókat Ukrajnában. Többek közt az ukrán hajtómű iparban felhalmozott tudást és még meglévő termékeket hasznosítja Ankara saját fejlesztéseiben, míg korvetteket és a Karabah óta hírhedté vált Bayraktar drónokat ad el Kijevnek. Tevékenyen az ukrán kormányzat is tesz a feszültség növeléséért olyan intézkedésekkel, mint az általa évek óta nem ellenőrzött krími légtér használatának engedélyezése a NATO repülői számára, vagy a brit pénzügyi segítséggel épülő haditengerészeti bázisok az Azovi-  és Fekete-tengeren.

„Még a realitásokat minimális szinten figyelembe véve épeszű pilótának is rögtön világossá válik, hogy nem repül be az említett területekre orosz engedély nélkül, de az ilyen lépések jól jellemzik Ukrajna ismételten erőre kapott, Moszkvát minden lehetséges helyen gáncsolni szándékozó álláspontját”

Keresve azt a fenyegető erőt, amit Washingtonban és a médiában lefestenek, az orosz Fekete-tengeri Flottára rápillantva valahogy hiányunk támadhat. Bár az elmúlt évek folyamán megindult a fejlődés útján, ám állományban vagy kapacitásban mégis messze elmarad a nagy Északi vagy Csendes-óceáni Flottákhoz képest. Majd három évtizednyi hiátus után a 2016-ban átadott Projekt 11356R osztályú Admiral Grigorovics osztályú fregatt volt egyáltalán az az első nagyobb méretű új hajó, amivel frissülhetett a flotta állománya.

Az Orosz Flotta nagyobb egységeit általánosan érintő elöregedés a Fekete-tengeri Flotta esetében kifejezetten szembetűnő, és ismét csak a Szovjetunió felbomlását követő hosszú pénztelen időszak következtében. A flotta zászlóshajóját adó Moszkva cirkáló 1982-ben állt hadrendbe, míg a Szíriába aktívan közlekedő többfeladatú deszant hajók közül több még a 1960-70-es évek gyártmánya. A flotta önálló tengeralattjáró-elhárító képessége, légvédelme és felszíni egységek elleni offenzív fegyverzete számos esetben nem éri el a kívánt szintet, jelentős hátrányba helyezve azt az esetleges ellenféllel szemben. Hajótörténeti különlegességként a még a cári időkben vízre bocsátott Kommuna mentőhajó is aktív szolgálatát teljesíti 107 évvel hadrendbe állítását követően.

„Hosszú út áll még a Fekete-tengeri Flotta előtt, hogy visszanyerje egykori képességeinek és erejének egészét”

Nem szabad elfelejteni a Krím stratégiai jelentőségét sem. Magának a félszigetnek a birtoklása lényegében a régió jelentős területeinek kontrollálását teszi lehetővé. Tekinthetjük akár a Krímet Oroszország állandó repülőgép hordozójának, amely mind felderítésben, mind a katonai erő kivetítésében kulcsszerepet tölt be a Fekete-tengeren. A Boszporusz mellett a Fekete-tengeren a második legfontosabb a Krím feletti kontroll, ahogy ezt már a történelem számos példájában láthattuk. Nem véletlenül jelentek meg a kijevi eseményeket követően 2014-ben tömegesen az udvarias emberek (vezslivie ljugyi), és az sem, ahogy Oroszország modernizálta majd bővítette a félsziget katonai infrastruktúráját.

„Lényegében Kalinyingrád mellett a mára a Krím vált Oroszország leginkább védett területévé”

Egyfajta erődként számos repülőgép század – állományában a Szu-25-től a legmodernebb Szu-35Sz-ig – többrétegű légvédelem – élén az Sz-400 rendszerrel –, Bal, Basztyion, illetve Utyosz partvédelmi rakétarendszerek biztosítják a félsziget védelmét, melyet a Fekete-tengeri Flotta egészít ki.

Objekt 100 „Utyosz” partvédelmi rakétarendszer indítása légvédelmi gyakorlat célpontjaként.

A fentiek alapján látható, hogy Moszkva pont a defenzív képességeit erősíti a Krím, valamint a Fekete-tenger vonatkozásában, és nem a NATO vagy más államok lerohanása a célja. A flotta hiányosságai egyben rávilágítanak arra, hogy az Egyesült Államok miért tud sokszor vakmerőként viselkedni saját partjaitól 9000 kilométerre. Minden esetre ez nem a Dél-kínai-tenger a maritim képességeit robbanásszerűen építő Kínával, ez egy teljesen más helyzet.

„A nyugati döntéshozóknak saját érdekükben is érdemes lenne belátniuk, hogy az Oroszország állítólagos feltartóztatását hirdető stratégia éppen a feszültség spirálszerű növelését hozza magával”

A közvetlen közelében erősödő NATO jelenlétet Oroszország már elhelyezkedésénél fogva a saját léte elleni fenyegetésként fogja értékelni, amire bizonyos szintű választ köteles adnia. Ám ahogy ezt már jól ismerjük, a defenzív célzatú orosz választ a NATO Washingtonnal az élén szándékosan offenzív lépésként interpretálja, melyet ellensúlyozni kell a saját erők megerősítésével vagy amerikai egységek áttelepítésével. Innen pedig visszajutunk az eredeti problémához, a körforgás kezdődik elölről. Nem tudjuk a feszültségnek mikor lesz egyáltalán enyhülése – nemhogy vége – viszont újabb terep válik aktívvá a geopolitikai küzdelemben.