//El Dorado
Üres, elszórt dobozok a Union Pacific kifosztott tehervonata mellett Los Angeles belvárosában 2022. január 14-én #moszkvater

El Dorado

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Mit tudok én Amerikáról? Semmit. Mit tud rólam Amerika? Nem szeretném megtudni!”

(Shayat Cout Pho)

Üres, elszórt dobozok a Union Pacific kifosztott tehervonata mellett Los Angeles belvárosában 2022. január 14-én #moszkvater
Üres, elszórt dobozok a Union Pacific kifosztott tehervonata mellett Los Angeles belvárosában 2022. január 14-én
Fotó:EUROPRESS/Patrick T. FALLON/AFP

Tudjuk mi az az El Dorado? Röviden a történet: Dúsgazdag, arannyal teleszórt mitikus ország Dél-Amerikában, amelyet az európai konkvisztádorok (conquistador – hódító), és kalandorok kerestek az amerikai kontinens szerte. Mivel e jóemberek nem találtak ilyesmit, de még hozzá hasonlatos helyeket sem, így a semmiből, a jelenlegi helyén (nemzetközi segédlettel) létrehozták az Egyesült Államokat – szorgos munkával felépítettek egy létező El Doradót. Sajnos, a helyi lakosság (őslakosok) nem figyelt fel időben a bevándorlók komoly szándékaira, s most fogyatkozó számban – a demokrácia jegyében, népviseletüket és felejtésbe merülő szokásaikat ugyan megtartva – zárt közösségekben éldegélnek.

„A napokban láttam egy dokumentumfilmet, melyen bemutatják, hogy a legendás Union Pacific vonatot miként rámolják ki arra illetéktelen személyek. Nem a klasszikus, holivudi vesztern pénzrablásról, vagy annak felújított (remake) változatáról van szó, hanem a XXI. század egy új találmányáról a dézsmálásról”

Történik ugyanis, hogy a világ nagy karbantartójánál bejárnak a spájzba fosztogatni. Persze, nem törvényesen, de nem is illegálisan. Az elkövetők – legrosszabb esetben – kapnak egy nap elzárást. Egy Rodrigez névre hallgató amerikai állampolgár például már 58 napot kénytelen volt így elviselni. Pedig ő (több száz, tán’ ezer sorstársával együtt) nem tett mást, mint a lassan haladó konténer vonat egy-egy konténerét megfeszítve, annak tartalmát fogyasztásra kölcsönvette. Többnyire iparcikkek és egyéb alkalmi termékek válnak martalékul.

Los Angeles rendőrsége – ahol számos odavalósi filmsztár is teljesített (vagy még ma is teljesít) szolgálatot – tátott szájjal áll, és nem hisz a saját szemének. Azt, hogy nem hiszünk a szemünknek, már megszokhattuk a filmekből, az azonban új dolog, hogy tátott szájjal állni ott, ahol bármikor berepülhet egy avatar, egy drón, vagy egy kisebb helikopter, esetleg a Titanic az ember fejébe. Nem feltételezném, hogy a Fehér Házból kaptak volna a rendőrök közvetlen utasítást, hogy – miután megmentették a világot és az amerikai elnököt – egy darabig tartsák nyitva a szájukat. Nem. Ők – a Black Lives Matter óta – egyszerűen már azt sem merik észrevenni, hogy nyitva van a szájuk. Törvény van ugyanis arra (is), hogy abban a naaagy országban mindenki (bőrszínre, korra, nemre, vallási felekezetre való tekintet nélkül!) akkor nyitja ki a száját, amikor akarja – miért pont egy loszandzseleszi rendőr ne tarthatná nyitva a száját!

„Egyszóval, mindenki csak néz. Nézi, amint egy birodalom eljut arra a pontra, hogy felemészti létrehozóit, megélőit és örököseit – a világ szeme láttára. Súlyos szavak ezek! Így, ha valaki valami ebből az egészből rám szeretne kenni, előre szólok, hogy én mindent tagadok!”

A velem egy korban mozgók még jól emlékeznek egy szenzációs dokumentumfilmre 1976-ból, az volt a címe, hogy „Ez Amerika” (That is America). Mi itten a posvány legvastagabbjában, anno szintén tátott szájjal álltunk, hogy mik nincsenek arrafelé! Iszapbirkózás, Las Vegas, body building, Coca Cola, Mc. Donalds, autós üldözés, szépségverseny, halleluja, Ku-Klux-Klan, stb. Emlékszem nagyot nevettünk egy műfallosz készítő manufaktúrán, amely százszámra készítette a gumi imitátorokat. Mi, itt a függönyön túl, csak az eredetit ismertük. Nem is értettük, hogy mire lehet használni a másolatát, mikor mi még az eredetinek sem találunk helyet…

Autócsodák, pucér nős autómosó, kábítószer és hígítatlan rakendrol. Szabad ország, feketének, fehérnek, tarkáknak fegyveresen és puszta kézzel. Tán’ még mindig nyitva lenne a szánk e sok érdekesség láttán, ha a mozis néni ki nem zavart volna bennünket a film végén. Mi történt azóta, az elmúlt negyvenöt évben? El sem hinnénk! Minden, amin anno tátottuk a szánkat, megjelent nálunk is. Már meg is untuk. Odaát is megunták – egyszóval, mindenki megunt mindent.

„Most pedig unalmában az a sok-sok jóember felkapaszkodik a vonatra és lenyúlja más tulajdonát (kommunizmus: a társadalom tagjai szükségleteiknek megfelelően részesednek az anyagi javakból)”

Amint tovább néztem a dokumentumfilmet, arra lettem figyelmes, hogy egy magát szakértőnek nevező illetékes (rendőrfőnök – seriff) elmagyarázza nekem, a nézőnek, hogy nem is jelentős kárról van szó, hisz nagyjából 5 millió dollárnyi vesztesége van – valakinek. Viszont e jóemberek egész nap el vannak foglalva.

Hoppá! A munka, a rendszeres napi elfoglaltság, ugyanis egyre ismeretlenebb fogalom arrafelé. Helyét átvette a szociális háló, a támogatás, segély, a felkaroljuk és a „majd én helyetted”. Egy kényelmes életforma. Nincs ébresztőóra, nincs főnök, nincsenek kollégák – se felelősség, se motiváció, se jövő – csak részesülünk a közösből.

„ A kollektíva azokból áll, akiket melléd lökött a sors”

Nos, ezek a többnyire erejük teljében lévő fiatal amerikai állampolgárok, naphosszat tervezgetnek, tanácskoznak, meglepetésszerű akciót forgatnak bozontos fejeikben (project management) – majd lecsapnak. Nem megélhetésről, vagy vagyonosodásról van szó, hisz ki a fenének kell a harmadik O-LED TV, vagy huszonhetedik kávéfőző? Az értékesítésből származó bevételt sem kamatoztatják valami befektetési alapban.

El sem hinnék! Többnyire felszippantják, elszívják (ilyen olyan formában). Na, szépen nézünk ki! Ezért érdemes volt tanulni, akár egy órát is!? Tudom, nem teljes a kép. Vannak igenis tisztességes körülmények között, megkeresett fizetésből élő állampolgárok is. Persze, ők is felszippantják, elszívják, de az egészen más – ők kulturáltan teszik. És vannak olyanok is (egyre kevesebben), akik tátott szájjal nézik, hogy ezek mit össze nem szippantanak!

„Már meg ne haragudjon rám senki arrafelé, meg úgy a hatókörben, de én innen, Budapest mélyéről feltenném a kérdést: mi a fenét csinálnak maguk ott emberek? Csak nem a világot váltják megfele? Csak nem elindultak valami zavaros irányba? Csak nem azt szeretnék, hogy így nézzen ki a világ?”

Még mielőtt megjönne a válasz – hogy de! – én félreugrok és várom, hogy a következő generáció észre vegye magát. Tudom, nekem már nem kell mindent megértenem, de azért még figyelhetek, észrevehetek? Azt mondják, társadalmi átalakulás megy végbe a Nyugat berkein belül. Na, megnyugodtam! Én meg már azt hittem, hogy a nihil átvette az uralmat a demokrácia felett.

Emlékszem, anno nekünk (Lenin, és Trockij alapjain kifejtve) úgy magyarázták, hogy a társadalomban permanens forradalom megy végbe. Amint a nép azt veszi észre, hogy nem tud élni a régi módon, az uralkodó osztály pedig azon kapja magát, hogy nem képes a régi módszerekkel uralkodni, kitör a… és itt megakadtam a gondolkodás menetében.

„Ezek szerint, ottan, odaát, meg errefelé a nyugati társadalomban ki fog törni valami? Na, ilyesmire ne is gondoljunk! Majd a demokrácia zászlaja alá besöpörjük ezt a helyzetet is”

Megoldódik ez magától, csak hagyni kell erjedni, mint a cefrét. Gyerekkoromban szomszédunk, a Sanyi bácsi, a tiltás ellenére rendszeresen lefőzte magának a kisüstön. Tőle hallottam egy érdekes mondást: „Fiam, ami megerjed, annak a levét mi fogjuk meginni!” Innen és mostanról, nagy filozófusnak tűnik az öreg, de én egyre kevésbé vagyok rá kíváncsi, mi fog ebből kifőni.

Amerikai barátom meséli, hogy Európába szeretnék küldeni lányukat továbbtanulni, mert az amerikai felsőoktatás ma úgy néz ki, hogy – külföldi professzorok, drága pénzen okosítják a világ elitjét. Ők azonban, mint középosztálybeli amerikaiak, ezt nem engedhetik meg maguknak, hisz Európában a feléből is kijönnek.

E haveromon túl számos amerikai, és Amerikában élő (bevándorló) ismeretségem is van. Jól érzik magukat bőrükben, és köszönik kérdéseimet. Többségüket – vagy anyagi okokból, vagy érintetlenség híján – hidegen hagyja a felsőoktatás.

„Élik mindennapjaikat, és meg vannak győződve arról, hogy – apró hibák ellenére – a létező világok legjobbikában élnek”

Abban pedig száz százalékra biztosak, ha egy távoli pontról indított rakétatámadás elérné a Capitoliumot, az ellen tuti hatásos lenne egy kongresszus által jóváhagyott gazdasági szankció sorozat, esetleg Bruce Willis, vagy bármelyik thriller akcióhős. De, ha mindez nem jönne be, akkor egyszerűen törölnék a vízumát. Tudják, csak viccelek, hisz 911 óta mindenre fel vannak készülve.

Az viszont nem vicc, és nem én, hanem kutatók figyelték ki, hogy az amerikai politika változásai, és irányai nagyon jól lekövethetőek. Nem kell mást tenni, mint feljegyezni a gyárból kikerülő hadianyagok szavatossági és felhasználhatósági idejét. Elemzések kimutatták, nagyjából a lejárat előtt pár hónappal, valahol a világ egy random pontján Washington aggódni kezd a demokrácia és az emberi jogok aktuális állapota felől.

A napokban – talán, a közelgő politikai események kapcsán (mivel, úgy általában mindig közeleg valami), eszembe jutott gyerekkorom egy nagy vicce: Jóember, kezeivel fel-s-alá hadonászva halad az utcán. Meglátja ezt a rendőr és rákérdez: – Uram! Mifenét hadonászik maga itten? – Elkergetem a farkasokat. – De, hát itt a városban nincsenek is farkasok! – Nincsenek, mert már elkergettem őket…

„Jelenleg az Egyesült Államoknak – a Pentagon hevenyészett számításai szerint – körülbelül 750 katonai bázisa van. Ebből nagyjából 600 idegen területen”

Azt megértem, hogy a pontos számot nem közlik, hisz én sem tudom mindig, hogy mennyi apró van a zsebemben. El tudjuk képzelni, mi meló ezeket fenntartani? mi agy kell, hogy koordinálják, mi folyik ott és mi nem? Tudom, vannak rá elegen. Nem akadékoskodni szeretnék én itten, de azt hallottam „több szem többet lát” – egy idő után pedig annyi mindent látunk, hogy már nem látjuk azt, amiért nézni kezdtünk.

Leszögezem: a világot már nem szeretném megérteni, főleg azért sem, mert egyre több minden van, ami egyszerűen nem fér bele a fejembe. A napokban olvasom a Financial Times internetes hasábjain, hogy Japán rizs importjának 57 százalékát az Egyesült Államokból szerzi be. Ez derék! Ugyanakkor, rizs exportjának majd’ 9 százaléka az Amerikába megy. Ez is derék. Azonban a cikk megjegyzi, hogy a japánok szájukhoz sem emelik az amerikai rizst, annak gyenge mivolta miatt. Úgy, ahogyan van, egy jelentős részét segélyként szétszórják a világban, a maradékot pedig feletetik a haszonállatokkal. Végül is, takarékos nép a japán – nem vész kárba semmi.

„Mint megtudtam, az adott ügyletre azért van szükség, hogy a kereskedelmi szaldó meg ne boruljon a két ország között (WTO)”

2018 januárjában az Egyesült Államok akkori elnöke, hivatalosan is kereskedelmi háborút hirdetett ki Kína ellen. Ma már a szakértők jelentős része úgy véli, hogy az évszázad eddig legnagyobb tréfája volt. 2021 nyarára kiderült ugyanis, hogy az akción Amerika évente mintegy 10 milliárd dollárt veszít, de megérte, jót nevettek. Kiderült ugyanis, hogy a kínaiak, világszerte szétszórt, leányvállalataikon keresztül kezdtek beszállítani Amerikába. 2021-ben a kereskedelmi többlet 60 százalékkal ugrott meg a 2019-es évhez viszonyítva (676 milliárd dollár), ráadásul a kínaiak egy picit (25 százalékal) megdobták az árakat is, melyet az amerikaiak fizettek meg.

„Végeredményben sikerült növelni az import volument, fenntartani az amerikai feldolgozóipart, továbbá annak a nagy országnak belkereskedelemi láncolatát is”

Na, de ne feszegessünk ilyen komoly témákat hiszen, mindössze a fényes és reményteli jövőnkről van szó! Egy orosz anekdotát citálnék ide: „A kínai, az orosz és az amerikai iszogatnak egy londoni pubban. Hallottátok! Amerika vízre bocsájtotta a történelem legnagyobb repülőgép anyahajóját – büszkélkedik az amerikai. És azt a mondást hallottad már, hogy „a nagy szekrény nagyobbat szól?” – nevetett fel a másik kettő.

MEGOSZTÁS