„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Gyimesi Zsuzsanna írása a #moszkvater.com-on
„A regény megírásával Ehrenburg politikai küldetést teljesített. Negatív képet kellett festenie az I. világháborúban lepusztult Nyugat-Európáról”
Fotó:EUROPRESS/Berliner Yakov/Sputnik/AFP
Ilja Ehrenburg élete tele volt a fentiekhez hasonló turbulenciákkal a tér-idő-eszme kontinuumban, ami tetemes életművében is nyomon követhető. Önéletút összegzésében, a három kötetre rúgó Emberek, évek, életem-ben Ehrenburg a Julio Jurenito-t nevezte meg élete legjobb műveként. A 3×11+2 fejezetből álló kalandregény óriási érdeklődést váltott ki a megjelenéskor, és vitathatatlan volt a sikere. Főleg akkor, ha a negatív kritikát is eredménynek tekintjük. Rengetegen olvasták és rengetegen írtak róla.
„A regény megírásával Ehrenburg politikai küldetést teljesített. Negatív képet kellett festenie az I. világháborúban lepusztult Nyugat-Európáról”
Ez nem volt nehéz, hiszen a nagy háború után számos értelemben valóban rettenetes volt a helyzet a kontinensen, a végeredmény azonban nem egy vonalas, hanem egy egész Európát bemutató ironikus-szatirikus körkép lett. Valódi műalkotás, ami természeténél fogva szétfeszíti az adott, és elvárt ideológiai kereteket, túlmutat önmagán, és magáról az életről szól.
Így persze a Julio Jurenito természetesen nem tetszett sem az anti-, sem a pro-szovjet érzelmű aktivistáknak és elvhű irodalmároknak. Tetszett viszont az olvasóknak, köztük Jevgenyij Zamjatyin írónak, aki ekkor már túl volt a Mi című, műfajteremtő antiutópia megírásán (1920), ami egészen George Orwell 1984-éig mutat.
„És – Nagyezsda Krupszkaja rá a tanú – levette a lábáról a Julio Jurenito magát Lenint is. Ennek ellenére a kisregény 27. fejezete, amelyben Jurenito mester találkozik a nagy inkvizítor Leninnel, az 1923-as első oroszországi megjelenés után ki lett gyomlálva a kéziratból, és csak 1989-ben került vissza a mű szövetébe”
Nyilvánvalóan tetszett a regény a szerzőpáros Ilfnek és Petrovnak, hiszen a tárcaregény műfajának kiemelkedő darabja, a Tizenkét szék írásakor (1927–28) jól érzékelhetően merítettek belőle. A főhős, a nagy kombinátor Osztap Bender sok tekintetben a nagy provokátor Julio Jurenito köpönyegéből bújt ki. Nyilvánvalóan tetszett a regény Mihail Bulgakovnak is, hiszen Jurenito maga is egy nagybetűs Mester, bár alakja közelebb áll Wolandéhoz a Mester és Margaritá-ban.
Ehrenburg 30 évesen írta meg a regényt, és mi tagadás, életkorát meghazudtoló óriási műveltséganyagról tesz benne tanúbizonyságot. Ám ádáz kritikusai éppen a klasszikus orosz irodalmi hagyományok elsilányulását vették benne észre. De ne felejtsük el, hogy a 20. század elején a tudatos formai silányság minden művészeti ágban lázadást jelentett, ami a megújulást szolgálta.
„A Julio Jurenito tele van az európai kultúrkincs nagy neveivel, eszméivel, áramlataival”
Igaz, meglehetősen profán megközelítésben, de éppen ez a telítettség teszi idézőjelbe a regény cselekményének egyik mozgatórugóját, miszerint mindent tagadni kell. A sok nevesített alkotás mellett eszünkbe juthat olvasás közben Ragyiscsev Utazás Pétervárról Moszkvába című fiktív útleírása, Voltaire Candide-ja, Goethe Faust-ja is.
És persze az Evangélium, hiszen Julio Jurenito mester köré az első 11 fejezetben csak gyűlnek és gyűlnek a tanítványok. Egy orosz emigráns író, egy kapzsi amerikai pénzember, egy naiv afrikai bálványimádó, egy enervált orosz értelmiségi, egy gondtalan olasz naplopó, egy szorgos francia sznob, és egy őrjítően pedáns német diák. Szóba kerül pénz, szerelem, vallás, művészetek, és számos egyéb fontos és izgalmas kérdés, ami mindig mindenhol mindenkit érint – bárhol is vagyunk a tér-idő-eszme kontinuumban.
„A mai olvasónak is igazi reveláció lehet a Julio Jurenito. Könnyedsége, humora nem vesztett erejéből, hanem teljesen más hangsúlyokat domborít ki, mint mondjuk 30, 70 vagy 100 évvel ezelőtt”
Olyan, mintha a szöveg egyenesen aktualizálva lenne a mára. Pedig inkább arról van szó, hogy a 20. század elejének nagy társadalmi rákfenéi kiújultak. Ez derült ki a Panorama Rossica Műhely keretei között folytatódó Ruszisztikai Könyvklub 2022. január 26-án megtartott első idei beszélgetésén.
(Az írás először a Panorama Rossica Műhely Facebook csoportban jelent meg)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
