//Égyicska, az örök lázadó
78 éves korában elhunyt a vörös-nacionalista Eduard Limonov #moszkvater

Égyicska, az örök lázadó

Egy másfél évtizeddel ezelőtti beszélgetés felidézésével emlékezünk a 78 éves korában elhunyt író-politikusra, a vörös nacionalista, nyughatatlan lelkű Eduard Limonovra.

A Szovjetunióban vált az ellenzéki irodalom ismert alakjává. Lázadt a kommunista rendszer ellen, és 1974-ben disszidált Amerikába, ám a nyugati kapitalizmusból is elege lett. Hazatért Oroszországba, de a vére hamar a jugoszláviai háborúba hajtotta. Aztán megfordult a posztszovjet térség tűzfészkeiben, hazatérve pedig pártalapításban és lángoló politikai publicisztikáiban élte ki anarchizmusát. Igaz hazafiként ismerték el még ellenfelei is, ennek ellenére szembe került Putyin rendszerével is. Az örök lázadó most letette fegyvereit, a kardot és a tollat. Elhunyt Eduard Limonov. A 78 éves korában elhunyt író-politikusra, az örök lázadóra egy a 2000-es évek közepén megejtett személyes találkozó felidézésével emlékezünk.

78 éves korában elhunyt a vörös-nacionalista Eduard Limonov #moszkvater
78 éves korában elhunyt a vörös-nacionalista Eduard Limonov
Fotó:EUROPRESS/Ramil Sitdikov/Sputnik

Eduard Limonov a személyét ismertté tevő regénye után sokak számára egyszerűen csak „Égyicska”. Akár szeretni is lehetne ezt a bolondos örök lázadót, ha hagyná. Megjelenésének külsőségei, flegma cinizmusa, minden ízében provokatív fellépése azonban pillanatok alatt száműzi az érzelmeket. Nem is beszélve a pártvezér bőrfejű harcosairól. Ennek ellenére legfeljebb a titkos találkozó izgalmával ballagtam Moszkvában a megadott címre. Az illegalitás romantikája elűzte félelmemet. A megbeszélés szerint utcai telefonról kellett bejelentkeznem, leírva helyzetemet és ruházatomat.

Legyen a szemben lévő sarkon, a rendőrőrsnél! – hangzott a vonal túlsó végéről.

Két rocker kinézetű, húszas évei vége felé járó férfi jött elém, és az őrssel közös háztömb pincéjébe kísértek. „No, ennyit a rendszer ellenségeiről!” – futott végig rajtam, s ha lehet, még magabiztosabb lettem. Kísérőim sokat nem beszéltek, néhány rövid szóval jelezték az irányt, így aztán sikerült ismét kicsit elbizonytalanítaniuk. A főhadiszállás puritán helyiségében körülpillantva a harmincas években éreztem magam.

„A falnak támasztott hatalmas transzparensek, zászlók mintha csak egy, a nácizmussal elegyedő bolsevizmusról készülő film kellékei lettek volna. Volt valami abszurd e szimbólumok keveredésében”

A fiúk kávéval nem kínáltak ugyan, a párt kiadványaival azonban bőven elláttak. Köztük a társadalmi türelmetlenség és a nemzeti gyűlölködés szítása, valamint az államhatalom erőszakos megdöntésére irányuló felhívások miatt két-három évre betiltott Limonkával, a párt újságjával. Többszöri figyelmeztetés után az illetékeseknél akkor telt be a pohár, amikor Szalman Radujev csecsen hadurat magasztaló írások jelentek meg a lapban. Bár a föderáció további feldarabolódása ellen van, Limonov most is úgy véli, hogy Csecsenföldnek el kell szakadnia Oroszországtól. Addig is szerencsésnek tartja, hogy a kaukázusi és ázsiai törzsek nem hagyják elaludni és változtatásokra ösztökélik Moszkvát.

A Limonkát, a nacionalizmus, az anarchizmus és a kommunizmus, helyenként a nácizmus elemeit ötvöző nemzeti bolsevikok hivatalos szócsövét 1992 és 1994 között, a párttal egy időben alapították. Akkor, amikor Limonovval az élükön a radikálisok egy csoportja kivált a Vlagyimir Zsirinovszkij vezette liberális demokrata formációból. A nyughatatlan Limonov nem sokkal korábban, 1991-ben tért haza csaknem húszéves nyugati emigrációjából. Ott sem tetszett azonban neki a rendszer. Két éve szívta a szabadság levegőjét, amikor elege lett.

„Ennek lecsapódása az 1976-ban megjelent Én vagyok, Égyicska! című regény, amely már markánsan Amerika-ellenes, a burzsoá társadalommal nyíltan konfrontálódó mű. A könyv erősen forradalmi, anarchista, vulgáris, s van benne valami az élet elviselhetetlen igazságából”

Később Limonov Párizsba tette át székhelyét, ahol egyszerre publikált a kommunista párt és Le Pen lapjába. A kommunistáktól azonban hamar elvált az útja, mivel őket túlságosan burzsoának tartotta. Egyre anarchistább nézetei a jobb- és baloldali szélsőséges eszmék között csiszolódtak. A nyolcvanas évek végén azonban egyre több nyílt konfliktusba keveredett, és a Szovjetunió széthullása után hazatért Oroszországba. Kalandvágya hamarosan Jugoszláviába hajtotta. Az ostromlott Vukovárra még újságíróként vetődött, a Duna másik partján pedig megismerkedett Seselj vajdával.

„Boszniába már önkéntesként ment harcolni, Szarajevónál háromszor vett részt ütközetben, s helytállásával névre szóló pisztolyt érdemelt ki”

Ezután fegyverével a knini krajinát segítette, de megfordult a posztszovjet térség háborús tűzfészkeiben is, a Dnyeszteren túli területen és Abháziában. Eközben épült hazai politikai karrierje. Eleinte a neosztálinista, antiszemita Zavtra (Holnap) című lapban publikált, a szélsőséges kommunista Anpilovval kokettált, majd Zsirinovszkijnál kötött ki. Ezután a Nemzeti Radikális Párt elnöke lett, majd egy ismert jobboldali filozófussal, egy punkénekessel és egy rockzeneszerzővel megalapította a Nemzeti Bolsevik Pártot és lapját, a Limonkát.

Valahol itt jártam a gondolkodásban a Limonkát lapozgatva, amikor belépett „Égyicska”. Háttal ülve is éreztem, hogy nem akárki jelent meg a teremben. Kisugárzása, karizmája főként a fiatalokra hat mágneses erővel. Igazi vezéralkat, akinek közelében az ember elbizonytalanodik.

Ki gondolta volna, hogy a pártalapítás után két évvel társaival már a szaratovi börtönben várnak ítéletükre. A vád az államrend erőszakos megdöntésére irányuló felbujtás, terrorakciók előkészítése és illegális fegyveres csoport létrehozása.

„Hiába, Limonovnak lételeme a vibrálás, az erő, a harc! Hol tollal, hol pedig fegyverrel vív”

Ránézésre azonban nem tűnik agresszívnak. Határozott, ugyanakkor rendkívül készséges, s már az első szavakból kiderül műveltsége. Az író-politikus szívesen keveredik politikai, filozófiai vagy irodalmi vitákba. A liberálisok ki nem állhatják. Azt mondják, amit ő művel, az nem irodalom, hanem vérrel írt vagdalkozás, totalitarizmus, egyszóval „limonovscsina”. Égyicska hasonló ellenérzésekkel viseltetik bírálóival szemben, mondván, a vitákból őt kiszorító liberális totalitarizmus éppilyen vad és heves. A hivatalos sajtó általában máig nem nagyon polemizál Limonovval. Jellemző, hogy a vele a 2000-es évek közepén interjút készítő Gazeta című lapot a legtöbb párt bojkottal fenyegette. Limonov mint olyan tehát hivatalosan nem létezik, helyette ott van a nevetséges nacionálfasiszta politikus és ettől elkülönülve az érthetetlen avantgárd író képe.

„Vörös nacionalisták vagyunk!”

hangzik Limonov rövid ideológiai önmeghatározása. Legfőbb célként a szociális igazságosság és a nemzetállam megteremtését nevezi meg. A bolsevik szót ma sem tartja negatív tartalmúnak, még ha ijeszt is egyeseket. Mint mondja, valójában a nemzeti kommunista nevet akarták választani, de ezt elvetették, mivel semmiféle közösséget nem akartak vállalni a hatvanas években Hruscsovval kezdődő, később Brezsnyevvel folytatódó puha, Nyugat-orientált kommunizmussal, így inkább a forradalmi időkhöz nyúltak vissza. Megjegyzi azonban azt is, hogy sokakat nem is a bolsevik, hanem inkább a nemzeti jelző zavar. A névválasztás szempontjai között Limonov megemlíti, hogy a névnek harcosnak, realistának, hidegnek, sőt cinikusnak kell lennie.

„Limonov számára a legszentebb dolog az orosz nemzet”

Mint mondja, mindig ezt szolgálta. Verseivel, prózájával és politikájával is. Az orosz lelket látja példaképeiben, a filozófus Konsztantyin Leontyevben és Mihail Bakunyinban is. S ebben az ideológiai kavalkádban előfutárai, idoljai között ott vannak természetesen a bolsevikok, Lenin és Dzerzsinszkij. Lelkesíti Mao is, mint a kulturális forradalom atyja.

– Tetszik, ahogy a fiatalokat csatába vezette a gyűlölt csinovnyikok ellen – mondja.

Eduard Limonov 2004-ben #moszkvater
Eduard Limonov 2004-ben
Fotó:EUROPRESS/DENIS SINYAKOV/AFP

A pártvezér szép szavakkal emlékezik Sztálinról.

Az ország legdicsőségesebb korszakának volt a vezetője, az az időszak fűződik a nevéhez, amelynek csúcsa Berlin elfoglalása volt – fejti ki Limonov, hozzátéve, hogy a Szovjetunió ekkor a világ leghatalmasabb országa volt. – Sztálin persze despota volt, de mi más lehetett volna Hitler, Franco, Mussolini mellett?!

„Generalisszimuszként e korban nagyon is a helyén volt, s ne feledjük, mindenkit az eredmény minősít”

A Szovjetunió felbomlása utáni időszak ezzel szemben szerinte a demokrácia kompromittálása, s a liberális demokraták néhány év alatt több szenvedést hoztak az országra, mint a kommunizmus hét évtizede. Az ország a harmadik világ szintjére süllyedt. Limonov úgy véli, ha erre ráébred a nép, jöhetnek ők, a nemzeti bolsevikok.

– Célunk a liberáldemokrata kapitalista rendszer megdöntése. Európa megveszett, s a veszett kutyát, mint tudjuk, agyon kell ütni! – mondja „Égyicska”.

S a forradalmi hév látványosan hajtja előre Limonov egyre dagadó, fekete egyenruhás, bakancsban masírozó, bőrfejű táborát. A párt taglétszáma csaknem húszezer, s mint akcióik sora jelzi, nem ijednek meg semmitől. Három éve rövid időre elfoglalták Putyin választási kampányának egyik irodáját, a Rosszija szálló tetejére elnökellenes feliratot feszítettek, és ha úgy szerepel az orosz válogatott, mint tette azt néhány éve a portugálok ellen, akkor narancslével öntik le a szövetségi kapitányt.

A radikálisok – az utcán legalábbis – egyre inkább átveszik a stafétabotot a politikától szép lassan elforduló, abba belefáradt liberális értelmiségtől. Garri Kaszparov rendszeren kívüli ellenzéki mozgalmának ezért van szüksége a nemzeti bolsevikokra, s nem számít, hogy azok egyszerre bal- és jobbszélről támadják Putyint. Az sem zavarja e szövetség vezetőit, hogy szó szerint irtóznak egymás ideológiájától. A hatalomellenesség egyelőre összetartja őket. Nem kizárt persze, hogy idővel ez is változik, hiszen a mérsékelt ellenzéki liberálisok most is elhatárolódnak „Égyicskától”. A szélsőségek ellen hozott törvény alapján betiltott párt tekintélyét ugyanakkor jelzi, hogy valójában ellenük vonult fel majd tízezer rendőr a fővárosban. S nemcsak Kaszparovot, hanem Limonovot is előállították.

A hatalom elleni akcióik széles nyilvánosságot kapnak a nyugati sajtóban is. Hiába, a mégoly értékvezérelt világban is érvényes, hogy az ellenségem (vetélytársam) ellensége a barátom. Ilyenkor kevesen törődnek azzal, hogy a fejlett Nyugat egyáltalán nem „Égyicskához” hasonlóan gondolkodik a demokráciáról.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.