A hét elején lezajlott a 17. Bledi Stratégiai Fórum,  Szlovénia legnagyobb presztízsű nemzetközi politikai rendezvénye.  A részvétel szintjéből következtetve némileg ugyan megkopott a fénye, de a vendéglátók nagy sikerként könyvelték el, hogy sikerült elérni Ursula Von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének részvételét. Ami pedig az európai és a szlovén külpolitikához a hozzáadott értékét illeti, az folyamatosan csökken.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

A mostani Bledi Stratégiai Fórum bizonyos szempontból reveláció értékű volt. Egyrészt, mert látványosan kevesebb volt a szponzor. Jóllehet, elsősorban közpénzekből gazdálkodó támogatói voltak eddig is, mostanra azonban a jelek szerint nekik sincs elég nélkülözhető forrásuk, hogy a külügyminisztériumét a magukéból kiegészítsék. Nem biztos tehát, hogy ez a hagyomány még sokáig folytatódik. Másrészt pedig egyes politikusok megnyilatkozásai okán.

Elsősorban Borut Pahor, szlovén államfő beszéde méltó a kiemelésre, aki – teljesen jogosan, bár kissé naivan –

„Szerbia jelentőségét emelte ki a Nyugat-Balkán európai integrációja számára”

Mint fogalmazott, tekintettel Szerbia hagyományos szoros kötődésére Oroszországhoz, segíteni szeretne a belgrádi politikának abban, hogy a Nyugat-Balkánt Nyugat-Európa oldalán tartsa. Ez sokat lendítene számos térségbeli probléma, mint például a bosznia-hercegovinai helyzet megoldásán,  és a Koszovóval szükséges párbeszéd folyatatásán. Hangsúlyozta azonban, ez nem megy anélkül, hogy Szerbia  konkrét ígéretet ne kapna arra nézvést, hogy helye van az Európai Unióban. Ám az EU-nak is ragaszkodnia kell saját elvárásainak teljesüléséhez, elsősorban ahhoz, hogy Belgrád felhagyjon az úgynevezett „szerb világ” ideájának megvalósításával.

A rendezvény háziasszonyának, Tanja Fajonnak, Szlovénia szociáldemokrata  külügyminiszterének beszéde minden eddiginél jobban tükrözte az unión belüli megosztottságot, az úgynevezett autokratikus, a nemzeti érdekeket az unióé elé helyező  és az „összeurópai értékeket” képviselő kormányok között.

„Európának – mondta Fajon – kötőanyagra van szüksége, ami összetartja, a jóléten felül is. Ezek közül a jogállamiságot, az emberi jogokat és a média szabadságát emelte ki”

Von der Leyen szinte hisztérikusan, karját magasba emelve harsogta, hogy az Európa keleti részén  most folyó háborút „Oroszország nem nyerheti meg”. Mellesleg felvázolta azt a szép „zöld” jövőt, aminek megvalósítása végleg romlásba dönti az európai gazdaságot (és vele együtt a Fajon által emlegetett jólétet, aminek híján már semmi kötőanyag sem lesz), de cserébe függetleníti az orosz energiától és nyersanyagforrásoktól.

Pahor beszédére nem maradt el a szerb válasz. Alekszandar Vulin,  belügyminiszter, Vucsics elnök „megmondó embere”azzal vágott vissza, hogy a „szerb világ” ideája” nem azonos a hivatalos szerb politikával, hanem a szerb nép természetes törekvése az egységre, például a németek is egy államban élnek.

„Az álláspont, hogy a szlovénoknak joguk volt kilépni Jugoszláviából, de a szerbeknek nincs joguk dönteni a saját sorsukról, képmutató és igazságtalan”

Ez Vulinhoz méltó reakció volt, de Pahor szavai inkább egy Don Quijote-i, bizonyos mértékig idejét múlt lovagiasságot tükröznek, mert a nagyhatalmi akarat teljes mértékben ellene hat. Az eredetileg amerikai találmány „Nyitott Balkán”, ami születésekor még „Mini Schengen” volt, de majdnem fedi a „szerb világot, élvezi az Egyesült Államok és az unió legbefolyásosabb országainak, sőt – horribile dictu – a Soros-féle intézményhálózat  támogatását is. Abban tökéletesen igaza van Pahornak, hogy Szerbia semmiért nem adja fel Oroszország támogatását – egyébként a „Nyitott Balkán” Moszkva terveivel is egybevág –, nagyon valószínű azonban, hogy a maródi Európai Unióba való betagozódás már nem elég vonzó a számára. A kiállás a „Nyitott Balkán” mellett alighanem abból a washingtoni (tév)hitből eredeztethető, hogy ez elégséges Belgrád megnyerésére Nyugat-Európa számára.

„Washington ezt azért is szívesen látná, mert megvalósulásával  új kedvencei, az albánok is nyernek, hiszen megvalósíthatják a nemzetegyesítést”

A szerbek lakta területek egyesítése hivatalosan valóban nem része a szerb politikának, legalább is nem mindig. Mindössze két kormány vállalta fel nyíltan, de búvópatakként évszázadok óta jelen van a szerb politikai gondolkodásban. Ilija Garasanin, szerb belügyminiszter vetette először papírra. Ráérzett, hogy az 1848-as forradalmak által előidézett felfordulás kedvez az évszázados szerb álom, Dusan cár birodalma visszaállításának. Nacsertanije (’tervezet’) című külpolitikai programjában megfogalmazta, nagy Szerbia létrehozására kell törekedni. Magyarországon és részben Horvátországban is a török hódoltság következtében keletkeztek szerb szórványok, illetve váltották fel albánok a korábbi szerb lakosságot Koszovóban. A lakosságcseréknek a történelem tanulsága szerint egyik legfontosabb előfeltétele a gyengülő vagy éppenséggel megszűnő központi hatalom, a kulturális, politikai értelemben vett nemzet egységének felbomlása.

„Belgrádnak nem volt szüksége a Bledi Stratégiai Fórum tanúságtételére, hogy rájöjjön, megint itt van az alkalom az újabb közös délszláv állam megvalósítására, amelyet egy megnövelt területű Szerbia gyűjthet maga köré”

Világméretű konfliktussal fenyegető „proxy” háború folyik az EU szomszédságában, az energetikai nyomán gazdasági válság van kibontakozóban, illegális bevándorlók tömegei áramlanak Európába, és – Christopher Clark könyvének címét kölcsön véve – a kontinens megint „alvajáróként” halad egy újabb háborús kataklizma felé. Ennek fényében megdöbbentő, hogy mi fontos most Európának:  az Europride. Annak elmaradását rója fel Szerbiának még az amerikai külügyminiszter és  145 EP képviselő (!), és nem azt, hogy Szerbia nem őrzi jobban a határait az illegális bevándorlók előtt, pedig egyre nagyobb összegeket költ a hadseregére.

Egy lehetséges válasz a szónoki kérdésre. Szót fogad Vasza Csubrilovicsnak, aki jócskán túlélte a trónörökös elleni szarajevói merényletet (1990-ben halt meg, ágyban, párnák között), amelyben bűnrészes volt. 1937-ben egy memorandumot készített a belgrádi kormány számára.

„Ebben kifejtette, milyen módszerrel lehet a legsikeresebben elüldözni az albánokat Koszovóból. Ennek egyik tétele, hogy a kulturálatlanabb népesség betelepítése távozásra bírja a kulturáltabbakat”

Koszovóban ez a „kolonizáció” nem volt különösebben sikeres, ám annál jobban működött (például velünk, magyarokkal szemben) a Délvidéken.  A két világháború között, de legnagyobb mértékben a II. világháború, illetve az 1990-es években, a délszláv háború után, amikor is Horvátország függetlenné válása után az ottani szerb lakosság, és az onnan kivonult jugoszláv hadsereg tisztjei, újabban pedig a koszovói szerbek is végleg ott telepedtek meg. Most a migránsok töltik be ezt a szerepet, legalább is a határ menti falvak maradék magyar lakosságát ráveszik a távozásra. Nincs az a rossz, ami valakinek jó ne lenne.