Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.

Egy imperátort elsősorban bölcs uralkodása alapján ítélünk meg. S miután nem ő dönti el, mikor hagyja magára birodalmát, ezt nem róhatjuk fel a számlájára. Oroszhonban a cárok többnyire nem a maguk választotta időben tették ezt, s mint törvényszerűség, egészen 1917-ig érvényes volt az orosz történelemre.

Ráadásul Oroszhonban nem könnyű a trónra kerülés. Ezt a históriai igazságot már levonhatjuk sorozatunk eddigi részeiből is. Cselszövés, dinasztikus ármány, gyilkosság, katonai puccs és még sorolhatnánk miféle aljas, ám a politikában hallgatólagosan elfogadott trükkre van szükség, hogy eljuss a hatalom csúcsára, és végre helyet foglalhass a hőn óhajtott trónszékben.  Most egy újabb, meglehetősen kusza és kalandos trónra lépésnek lehetünk tanúi.

„Miklós (1796-1855), minden oroszok császára, lengyel király és finn nagyherceg, sorozatunk következő orosz uralkodója nehéz örökséggel a háta mögött jutott el céljához”

Négy éves, amikor elégedetlenkedő alattvalói megölik apját, I. Pált. Anyja féltésből mindent megtesz, hogy eltérítse a katonai pályáról, azonban az ifjú Miklósnak borsódzik a háta a humán tudományoktól. Inkább érdekli a mérnökség, erődök építése. Közben kitör a háború, Bonaparte Napóleon és az Orosz Birodalom között felbomlik az amúgy is ingatag békékre épülő szövetség, és a Grande Armée betör Oroszországba.

„Az ifjú, még pelyhedző állú trónörökös képtelen egy helyben ülni, mindenáron részt akar venni a harcokban. Anyja ezúttal sem enged. Csupán annyit ér el, hogy 1814-ben bátyja, I. Sándor cár kíséretében a győztes csapatokkal bevonulhasson Párizsba”

Ez azért nem az a harci dicsőség, amire vágyott, de végül mégiscsak sikerül puskaport is szagolnia. Napóleon 100 napos uralmának vége felé, amikor másodszor is megindulnak a csapatok, Belfort közelében francia partizánok támadnak az imperátorra és kíséretére, amelyben ott a két fiú, Konsztantyin nagyherceg és Miklós. A tűzkeresztség után visszaúton Berlin felé veszik az útjukat, ahol Miklós, akkor még nagyherceg megismeri, és első látásra beleszeret egy német hercegnőbe, Friederike Luise Charlotte Wilhelmine von Preußenbe. Ez egybeesett a család akaratával is, mert a szülők őt szánták házastársának. Alakul az uralkodói frigy.

Közben tekintélyét növelő rangot nyer, ő lesz a finn egyetem védnöke. Anyja ösztönzésére beutazza Oroszországot, hogy majdan tisztában legyen, miféle feladatok várnak rá. Angliai útja másfajta lehetőségeket villant fel előtte, olyanokat, amelyektől Oroszhon még nagyon is messze van.

1817-ben összeházasodik Saroltával, aki felveszi az ortodox vallást, és így semmi sem állhat Miklós útjába, hogy trónra léphessen. A lehetőség 1819-ben jut a tudomására, s ettől fogva megfontoltan készülhet új szerepére.

„Eljön az idő, hogy beválthassa álmát. Ám nem akkor, és nem úgy, ahogy Miklós szerette volna. Véres és kegyetlen úton jut el a trónhoz”

A trónon ülő bátyja, I. Sándor váratlanul, és épp a legrosszabbkor költözik ki a túlvilágra 1825-ben. Vagy ahogy a legenda tartja, valahol egy szerzetes álarcát felöltve, átadja magát a békés eszmélkedésnek. Különösebb jelentősége nincs, hogy a kettő közül mi az igazság, a lényeg, hogy patthelyzet alakult ki a trón körül. A katonatisztek titkos szerveződése nem kívánja I. Miklóst a trónra, ők I. Sándor akaratával szembe menve a bátyját, Konsztantyin nagyherceget szeretnék cárnak. Kiszemeltjük azonban egyrészt rangon aluli házassággal meggyengítette trónörökösi pozícióját, másrészt nem is igazából kívánkozik a kényes és nagy leterheléssel járó uralkodói posztra. Pedig az Államtanács is felkérte rá, pénzérméket is nyomtak arcképével, és a közvélemény valamint a hadsereg mellette áll.

„A helyzet nem egyszerű. A tisztek egy része a francia forradalom renitens eszméitől megfertőzve másfajta Oroszhont képzel el, felszabadított jobbágyokkal és elnyomás, cári önkény nélkül. Ám a régi rend még mindig erős, a kezében vannak a hatalom egyelőre legyűrhetetlen eszközei”

Ágyútűz, szuronyroham a peterburgi Szenátus téren felsorakozott lázadó csapatok ellen, és a dekabrista felkelés elbukik. A megtorlás nem marad el. Az újonnan trónra került I. Miklósnak köszönhetően nem olyan kegyetlen, mint lenni szokott. Bár az ágyútűzben sokan halnak meg, ám a vezetőket, minő kegy, nem felnégyelik, hanem csupán akasztják. A többiekre a szokásos száműzetés várt.

I. Miklós koronázásra 1826 szeptemberében kerül sor. Az eseményről az időközben a száműzetésből a fővárosba visszaengedett Puskin epésen emlékezik meg: „a három verszta hosszú ünnepi asztalsorra kitett koronázási pirogokat már hetekkel korábban megsütötték és szökőkutakból ömlik az ital, hogy könnyebben lecsusszanjanak a tisztelt publikum torkán – minő örömök”.

„A költőt egyébként az a megtiszteltetés éri, hogy a frissen felkent cár vállalja verseinek megjelenés előtti jóváhagyását, magyarán cenzúrázását”

Ez több okból sem okozott nagy gondot a költőnek. Egyrészt a cári rezidenciától, az Ermitázstól pár lépésre rendezkedett be Volkonszkij herceg Mojka parti palotájában, az arisztokrata által felajánlott lakásban, s innen pár perces sétával átvihette inasa  a kéziratot az uralkodónak tanulmányozásra. Másrészt – minő öröm a költő számára – gyatra humán műveltségének köszönhetően az uralkodó roppant felületes cenzor volt, és nem igazán vette észre a versekben elrejtett engedetlen gondolatokat és gúnyt. A cár halála után is kegyes volt a költőhöz, az államkincstár megtérítette Puskin felhalmozódott adósságait. Egyébként I. Miklós önös érdektől vezérelve gondoskodott a dekabristák gyermekeiről is. Igaz, nem kellett megerőltetnie magát, 5 felakasztott, 31 életfogytiglani szibériai kényszermunkára ítéltről, és 253 lázadóról volt szó, szorozd be a fiúgyermekek számával. Ingyenes katonai, tiszti oktatásban részesítette őket, remélve, hogy hűséges alattvalókra tesz szert bennük.

„Ebből is látható, hogy Miklós sajátosan egyéni liberális módon kezdte uralkodását, melynek fő alapelve volt az addig kialakult és megcsökönyösödött rend fenntartása, a törvényesség megőrzése, de kínosan ügyelve, hogy ezekbe rajta kívül más bele ne szólhasson”

És jóllehet az általa elkövetett megtorlás méreteit össze sem lehet hasonlítani azzal, ahogy Nagy Péter ezrével, majd fia, II. Sándor százával számol le ellenfeleivel, a rendőrállam kiépítése, melyet később oly sikeresen tovább fejlesztenek, kétségkívül I. Miklós érdeme. Személyes kancelláriájának harmadik ügyosztályát az az Alekszandr Benkendorf vezette, akinek neve történelmi védjegye lett a rendőri elnyomásnak. Az imperátor úgymond szabadelvű jogalkotására csak egy beszédes példa, törvényben tiltotta meg a jobbágyok gyermekeinek felvételét a gimnáziumokba és egyetemekre.

Ugyanakkor I. Miklós maga is érezte a hűbéri rend tarthatatlanságát. Számos, a jobbágyság felszabadítását megelőlegező intézkedést foganatosított, többek között megtiltva száműzetésüket a földesuruk által. Az állami fennhatóság alá tartozó parasztok helyzete jelentősen javult, földet kaptak. Uralkodása alatt több ezerre nőt a falusi iskolák száma, és beindult a szakmai képzés alap és középfokon. Kijevben, Vilában, Tartuban egyetemet nyitottak, Peterburgban műszaki főiskolát. De lett egyetem Kazanyban és Harkovban is. Német származású, később pénzügyminiszterré előlépő kiváló gazdasági szakembere, Jegor Krankin bevezette a fémen alapuló pénzrendszert, a monometalizmust, melynek az ezüstpénz lett az alapja. Egy korabeli történész megállapítása szerint az alattvalókban az a kissé téves benyomás alakulhatott ki, hogy „Oroszhon a reformok útjára lépett”.

„A helyzet azonban nem volt ennyire egyértelmű.  Bár az ipar jelentősen fejlődött és a modernebb technikai megoldásoknak köszönhetően az orosz gyári munkások termelékenysége a korábbinak a többszörösére nőtt, még mindig elmaradtak a fejlettebb nyugati országoktól”

Duplájára nőtt a városi lakosság, ami nem volt túl örvendetes jelenség az uralmát és az önkényuralmi rendet féltékenyen őrző cár számára, aki továbbra is a földbirtokos osztályban látta hatalmának támaszát. Így például a fejlődés ellenére nem az ipar, hanem döntően a földbirtokosok részesültek az állami hitelből.

Bár I. Miklós alatt kezdődött meg a szilárd burkolatú utak építése, és ő helyezte le az első vasútvonal talpfáit is, a folyamat később érezhetőn lelassult. Ezt a később kitörő krími háborúban érezték, ahol kénytelenek voltak szekerekkel megoldani a csapatok ellátását. Uralkodása vége felé azért nekiláttak a Peterburgot Moszkvával összekötő vasút, és az Új Ermitázs építésének.

„A napóleoni háborúk utáni időkben Oroszország a kontinens <békéjét> kíméletlen elnyomással garantáló Szent Szövetség oszlopos tagja és támasza lett”

Ennek talán legszemléletesebb példája az a „baráti” segítség, amit az orosz cár nyújtott Ferenc Józsefnek, osztrák császárnak, magyar és cseh királynak a magyar szabadságharc leverésében. Hogy valóban kezet csókolt-e segítségért könyörögve Ferenc József az orosz imperátornak 1849. májusi varsói találkozásukon, arról viták folynak a szakirodalomban. Mindenesetre az osztrák-magyar uralkodó később, a krími háború idején nem volt túl hálás orosz megmentőjéhez.

Igazából nagyszabású katonai hadműveletre nem került sor. Egy kamcsatkai származású tiszt naplója amolyan unalmas kirándulásnak írja le az orosz csapatok fellépését, melyek jobban szenvedtek, több embert veszítettek az országon végig pusztító kolera járványban, mint hadi cselekedetekben. A magyar tábornokok hibáinak, részint Dembinszki katasztrofális temesvári vereségének, Bem késésének és lovas balesetének köszönhetően a hadi helyzet végzetessé vált, így a jelentős emberi és harcászati túlerőben lévő orosz csapatok már jelenlétükkel megadásra késztették az ekkor már Görgei Artur kezébe került magyar hadvezetést. Aki zseniálisan kikerülte a minden bizonnyal rettenetes következményekkel járó közvetlen összecsapást a számbeli fölényben levő orosz csapatokkal, és látva a kilátástalan helyzetet, letette a fegyvert.

„Az orosz katonatisztek magyar sorstársaikat nem igazán tartották ellenségnek, ők csupán teljesítették az uralkodó parancsát. Ez azzal is magyarázható, hogy soraikban ott voltak az egykori dekabristák leszármazottai, akik tisztában voltak vele, hogy miféle <békemissziót> hajtanak végre”

A fogságba került magyar tisztek búcsúztatására bált rendeztek, sejtve, hogy átadván őket Haynaunak, miféle sors vár rájuk. Görgei részint hadvezetői tekintélyének, és az orosz seregek egyébként hadi tudományokban jelesül képezett, és őt tisztelő parancsnokának, a cárral igen jó viszonyban lévő Iván Fjodorovics Paszkevicsnek köszönheti, hogy nem került az aradi tizenhárom közé. A tábornokok, valamint a rég lemondott magyar miniszterelnök Battyhány Lajos kivégzése felháborította  a kontinens  számos vezetőjét, közöttük az Egyesült Királyság miniszterelnöki posztját közel hat évtizedig sikeresen vivő Lord Henry Palmertsont. I. Miklós még a cárevicset is elküldte Bécsbe, hogy kijárja az ítéletek enyhítését. Később azért a londoni dokkmunkások ezt a galádságot leverték az osztrák vérbírón, Haynaun.

„Egyébként az orosz sereg, miután dolga végeztével kivonult, senkit nem vitt magával Szibériába. Abszurd és elképzelhetetlen, hogy I. Miklós szövetségese, Ferenc József állampolgárait elhurcolja. Ezt az ungvári egyetemnek a kort igen jól ismerő professzora, Várady-Sternberg János is egyértelműen kijelentette. Így a Petőfi további sorsa köré font mendemondáknak igazából semmi alapja”

Egy apró adalék ehhez. Amikor a Barguzinban kiásott állítólagos Petőfi maradványokat bemutatták a moszkvai egyetem nemzetközi hírű antropológus professzorának, az kijelentette, hogy ezek egy nő maradványai, és megbuktatná azt a diákját, aki férfiként azonosítaná a csontvázat. Hasonló véleményen voltak amerikai szakemberek is. Ezzel az ügyet mind a magyar, mind az orosz történészek lezártnak tekintették, és a magyar kormány helyesen nem engedélyezte azt az őrült ötletet, hogy Petőfi fiának sírját megbontva, a női holttestből vett mintát összevessék a családi DNS-sel. Fekete Sándor egy térképen jelölte meg azt a másfél száznál is több helyet, ahol ál-Petőfik a segesvári csata után megfordultak. A rossz, de lehet, hogy nem is annyira rossz nyelvek, inkább az igazságot ismerő kortársak szerint beesett arcú, borostás, sovány, nélkülöző fiatalemberek szívesen adták ki magukat a nagy költőnek egy-egy falusi kocsmában, fogadóban – szerény vendéglátás, némi étel és ital elfogyasztásának reményében.

„Térjünk vissza az oroszországi történelem fontosabb eseményeihez. I. Miklós lelkesen részt vett nem csak az országát megrázó zavargások, de az európai forradalmak, így az 1830-31-es lengyelországi felkelés könyörtelen elfojtásában is. És szorgosan bővítette birodalmát a Perzsia és Törökország elleni háborúban, és próbálta biztosítani az orosz flotta jelenlétét a Fekete- és Földközi-tengeren”

Ez természetesen nem tetszett sem Törökországnak, sem a franciáknak és az angoloknak, akik nagyhatalmi érdekeiket követve, hogy Oroszország terjeszkedését visszaszorítsák, a törökök mellé álltak, és megkezdődött a kor egyik legvéresebb, nemzetközi dominanciáért vívott összecsapása, a három évig elhúzódó (1853-56), több földrészre is kiterjedő, félmillió áldozatot követelő krími háború. Az orosz történelem e nem túl dicsőséges fejezete rámutatott a cári birodalom gyengeségére.

„Bármennyire is paradox megállapítás, de a vereség arra kényszerítette a kontinensen már nagyhatalomként jelen levő Oroszországot, hogy végre hajtsa az elodázhatatlan reformokat”

Ám ez már nem I. Miklós feladata lett, ki a háború vége előtt 1855 márciusában megint csak vitatott körülmények között elhunyt. Ezúttal nem összeesküvés, vagy fellázadt alattvalói végeztek vele, hanem igencsak prózai tüdőgyulladás vitte el. Egy úti baleset során szerzett, és rosszul kezelt kulcscsonttörés volt a fő okozója. Szeretett felesége alig öt esztendővel élte túl urát, de ezeket az éveket is mély gyászban töltötte.

Mint szinte minden esetben, ezúttal is legendák fonódtak az imperátor halála köré. Egyesek szerint a katasztrofális hadi helyzetben az uralkodó sajátos öngyilkosságot követett el, a téli hidegben lenge öltözékben mustrálta csapatait, és megfázott.

„Bár más szemtanúk szerint ebből felépült, ám amikor futár jelezte, hogy az orosz csapatok Jevpatorijánál részint az ő hibás döntése következtében tragikus vereséget szenvedtek, állapota hirtelen rosszabbra fordult, és másnap elhalálozott. Állítólag így próbált menekülni a felelősség elől”

A hivatalos történetírás tagadja ezt. Ugyanakkor az orosz história alapos ismerője, Jevgenyij Tarle és még sokan mások megfontolandónak tartják ezt a lehetőséget. Ugyanis a korabeli orvosi szakvélemény pontatlansága, és a boncolási jegyzőkönyv ellentmondásossága, valamint az, hogy a cár udvari orvosa, aki a boncolást végezte, kenyéradó gazdája halála után észtveszejtő gyorsasággal hagyta el az udvart, ébreszt némi kételyeket.

Summa summárum, I. Miklós sem a legszerencsésebb időben távozott az élők sorából, és nehéz örökséget, súlyos feladatot, kötelezően végrehajtandó reformok sorát hagyta az őt a trónon követő fiára, II. Sándorra.