Az 1915. április 24-én az Oszmán Birodalom fővárosában a kétszáznál is több örmény értelmiségi letartóztatásával elkezdődő népirtás sok tekintetben a holokauszt előzményének tekinthető. Sőt, a másfél millió örmény szisztematikus kiirtása, majd annak állami szintű tagadása bizonyos szemszögből még felül is múlja azt.

Megosztott a világ az 1915. április 24-én kezdődött törökországi örmény népirtás ügyében. A török állam azóta is tagadja a genocídiumot, ás maximum annyit hajlandó elismerni, hogy önvédelemből kellett fellépnie az I. világháború éveiben a keresztény örmény kisebbséggel szemben. Egészen tavaly október végéig csupán 29 állam tartotta népirtásnak az örmények lemészárlását, és ezek közé sajnos egyik magyar kormány sem tartozott.

„Maguk az örmények – éljenek bárhol a világban – az elmúlt száz évben végig azért küzdöttek, hogy a világ előtt feltárhassák és elismertessék történelmük egyik, talán legfájdalmasabb tragédiáját”

Igaz ugyan, hogy vélhetően a napi politikai érdekek miatt – a török elnök, Recep Tayyip Erdoğan észak-szíriai hadjárata miatt az Egyesült Államok viszonya kiéleződött Törökországgal – 2019. október 30-án az amerikai képviselőház szokatlanul nagy arányban (405-11) határozatban népirtásként ismerte el a törökök által a múlt század elején végrehajtott örmény tömegmészárlást. Az Egyesült Államok lett tehát az első szuperhatalom, amely az örmények oldalára állt ebben a kérdésben, ez könnyen megváltoztathatja majd több ország hozzáállását is. Hogy valóban jelentéktelen politikai lépésről van-e szó, vagy egy kényes témában megfordíthatja a világ eddigi hozzáállását, majd az elkövetkezendő hónapok, esetleg évek eldöntik.

„Ám addig is nézzük, mi állt a megközelítőleg másfél millió örmény – még a törökök is elismernek megközelítőleg 300 ezer áldozatot – szisztematikus legyilkolása mögött”

Egy biztos, az örmények már az ókorban is a kelet-anatóliai térségben éltek, és amikor 301-ben a római protektorátus alatt álló III. Tiridátesz királyuk államvallássá tette a kereszténységet, ők lettek az első keresztény nép. A törökökkel 1453-ban kerültek igazán közeli kapcsolatba, amikor az oszmán szultán elfoglalta Konstantinápolyt, és a birodalom központjává tette. Az itt élő, egy teljes városrészt elfoglaló, kereskedelemmel és kézművességgel foglalkozó keresztény örmények elfogadták a szultán hatalmát,így zavartalanul élhették tovább addigi életüket. Ez egy évszázaddal később sem változott, miután az örmény anyaország is török fennhatóság alá került. Sőt, az örmények a birodalom leglojálisabb keresztény alattvalóinak számítottak, kereskedőcsaládjaik és bankjaik behálózták az egész államot, és a szultán egyik legfőbb hitelezőivé váltak.

Ezt az „idillt” kavarta fel az új birodalom, a cári Oroszország megjelenése. Az oroszok ugyanis a keleti keresztények, és a szláv népek megmentőjének szerepében léptek fel. Az 1877-78-as orosz-török háború aztán végképp összezavarta a török-örmény viszonyt.

„A harcokat lezáró berlini békeszerződés nagyfokú örmény autonómiáról rendelkezett, és egyre több örmény tekintett felszabadítóként az oroszokra”

Amikor pedig 1894-ben a szaszuni örmények nem fizették be a kötelező „hafirt”, vagyis a védelmi hozzájárulást, a török kormány az állam elleni felkelésként minősítette mindezt. II. Abdülhamid (1876-1909) szultán egyrészt vérbe fojtotta a lázadást, másrészt a több mint tíz évig elhúzódó pogromok során hozzávetőleg negyedmillió örményt mészároltatott le. Csak a kilíkiai Adanában, az 1909-es örményellenes pogromban 30 ezer ember esett áldozatul. Érdekesség, hogy a bosszú ökleként a kurd lovasságot küldték az örmények ellen, akik majd 1915-ben is jelentős szerepet játszottak az örmények kiirtásában.

Az 1908-1909-es „ifjútörök forradalom” hamar megmutatta, az örmények nem sok jóra számíthatnak, amit aztán az 1913-as puccs tett teljessé. A három pasa, a nagyvezír Mehmed Talât pasa, a hadügyminiszter Iszmail Enver pasa és a flottaügyi miniszter, Ahmed Dzsemál pasa már nem az oszmanista ideológiát tartotta a birodalmat egyben tartó erőnek, és új utat jelöltek ki, mégpedig a pánturkizmus ideológiáját. Ez a türk népeket emelte piedesztálra, és célként egy, a Balkántól Közép-Ázsiáig húzódó, a türk népeket egyesítő állam megvalósítása szerepelt.

„Nem véletlen, hogy ebben az időben a legszűkebb vezetésben már felmerült az örmény kérdés „végső megoldásának” gondolata. Ám a végső lökést a kitörő I. világháború, és az újra kitörő orosz-török háború adta meg”

Az első világháborút megelőzően mintegy 2-3 millió örmény élt az Oszmán Birodalom területén, míg a cári Oroszországban ennek nagyjából a fele. Ugyanakkor rengeteg örmény szolgált a cári hadseregben, akiknek tevékenységére hivatkozva magyarázták később a törökök az örményellenes tetteiket. Miután az oszmán had ismét vereségeket szenvedett el az oroszoktól, ennek okát elsősorban az örmények nyakába varrták. Előbb a török hadseregben szolgáló, mintegy 250 ezres örmény katonaságot fegyverezték le, és küldték munkaszolgálatra, majd minden örményt felszólítottak a fegyvereik beszolgáltatására. Megkezdődtek a letartóztatások, valamint az örmény lakosság deportálása.

Az örmények szisztematikus kiirtása – az örmény népirtás történetének neves kutatója, Vahakn N. Dadrian szociológus szerint – az 1915. április 20-i Van városában kitört örmény fegyveres felkelés leverését követően kezdődött. A település török ostroma alatt a környező falvak örmény lakosait a török fegyveresek meggyilkolták, és a pogromnak a tavasz folyamán mintegy 50 ezren estek áldozatául.

„A török kormány fegyencekből álló speciális különítményeket hozott létre, amelyek feladata az örmény nép kiirtása volt. Április 24-én minden jogszerűséget mellőzve 235 örmény értelmiségi vezetőt tartóztattak le Isztambulban, majd még azon a napon a legtöbbjüket ki is végezték”

Talât pasa az eseményeket önvédelemnek állította be az őt kérdőre vonó amerikai nagykövetnek. Az első letartóztatási hullámot hamarosan még több követte. Az akkori feljegyzések szerint Daniel Varoujan költőt kibelezték, szemeit kiszúrták, míg egy egyetemi professzornak végig kellett néznie, ahogy kollégái kezéről és lábáról letépik a körmöket, aztán megvakították. Az első áldozatok között volt Komitasz, a szerzetes-zeneszerző, aki egész életét az örmény egyházi zene tanulmányozásának szentelte, valamint Siamantó, a híres költő is. Az örmények vagyonát elvették, a beszámolók szerint a törökök felgyújtották a holttesteket, hogy megtalálják a lenyelt értékeket.

„A különítmények 50-100 embert fognak el, összekötözik és egy félreeső helyre viszik őket. Aztán nemsokára puskaropogás hallatszik. Meztelenül temetik el őket, mert a törökök elveszik az összes ruhájukat” – olvasható Henry Morgenthau, az Egyesült Államok akkori török nagykövetének emlékirataiban.

„Az asszonyok könyörögtek, mohamedánná válnak, bármit megtesznek, de inkább a tóba dobták gyermekeiket, semhogy átadják őket a törököknek”

Az iraki-szíriai határ közelében koncentrációs táborokban – melyekben egyenként 70 ezer örményt zsúfoltak össze – szörnyűségesek állapotok uralkodtak. Tombolt a vérhas és a tífusz, és őrök a legtöbbször hagyták éhen és szomjan halni őket, vagy éppen arra kényszerítették a foglyaikat, hogy a halottak húsából egyenek. Ahogy azt egy amerikai szemtanú, a Szmirnából Isztambulba utazó Anna Harlowe Birge 1915 novemberében kelt levelében leírta, „minden állomáson, ahol megálltunk, láttuk ezeket a vonatokat. A marhavagonok apró ablakain kisgyermekek néztek kifelé”. Sok örményt már az összefogdosásnál lelőttek, de a legtöbben az út során vesztették életüket a kimerültség, a szomjazás és az éhezés következtében, vagy belefulladtak az Eufrátesz és a Tigris folyókba a táborokba vezető úton.

„A kegyetlen tömeggyilkosságokat aztán a szövetséges német hadvezetés már nem tűrte, és elérte, hogy a szmirnai örménység életben maradjon. Persze, csak időlegesen, ugyanis az örménytelenítést hét évvel később, 1922-ben Musztafa Kemál, a modern török állam megalapítója elvégezte a későbbi Izmir városában és környékén”

A török csapatok a bolsevik forradalom után átlépték az orosz határt is, hogy az Anatóliából oda menekült örmény lakosságot legyilkolják. Az áldozatok számát illetően az általánosan elfogadott nézet szerint 1,5 millióan estek áldozatul az örmény genocídiumnak, ám a végleges és valós számadatot nyilvánosságra kerülését jelentősen megnehezíti, hogy a török levéltárak nem kutathatók. Ráadásul a török állam az első pillanattól kezdve tagadta az örmény népirtást. A kormánypropaganda segítségével egyrészt minimalizálták az örmény halálozások számát, másrészt minden alkalommal kiemelték az örmények kártékony hatását az Oszmán Birodalomra, és

„a genocídiumot egyszerűen sikeres polgárháborúnak állították be”

A már említett Erdoğan török által bevezetett 301-es törvény – ami alapján a török nép rágalmazása címen bárkit bíróság elé lehetett állítani – miatt írók és újságírók ezreit fogták perbe, és akit „bűnösnek találnak”, azt még jelen pillanatban is két év börtönre ítélhetik. Ugyanis a török vezetés ma is polgárháborúként mutatja be az 1915 és 1917 között lezajlott eseményeket, s bőszen tagad minden népirtással kapcsolatos vádat.

„Az örmény genocídiumra széles körben tekintenek úgy, mint az egyik első modern, szisztematikus népirtásra”

Ha alaposan megvizsgáljuk az eseményeket, a török és kurd katonák cselekedeteit, az örmények fogvatartási és szállítási körülményeit, bizony igazat kell adnunk annak a nézetnek, hogy a törökök által elkövetett népirtás előzménye volt a nácik által elkövetett holokausztnak. A legnagyobb különbség a kettő között az, hogy később a németek legalább nem tagadták a zsidóság egy részének kiirtását.