Kezdőlap » x-demokrata » Egy katasztrófa margójára
A lángoló Superjet a moszkvai Seremetyjevo kifutóján 2019. május 5-én #moszkvater

Egy katasztrófa margójára

Most a gyász, a főhajtás ideje van. Az ítélettel várjuk meg a vizsgálatok végét. Annyi tanulság azonban a történtekből már most is levonható, hogy az érzelmek, az átpolitizáltság, az információk megszűrése nem segíti a tisztán látást.

A lángoló Superjet a moszkvai Seremetyjevo kifutóján 2019. május 5-én #moszkvater
A lángoló Superjet a moszkvai Seremetyjevo kifutóján 2019. május 5-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/RUSSIAN INVESTIGATIVE COMMITTEE

Minden katasztrófa valahol sorsszerű, metaforikus, önmagán túlmutató. Különösen akkor, ha egy birodalom nagyságú ország első számú repülőterén, egyenesen a kifutópályán tele utassal ég egy repülőgép. S nem is akármilyen gép. Az orosz repülőgép ipar büszkesége, a Szovjetunió felbomlása utáni első utasszállító fejlesztés. A talpra állás, a nagyság egyik szimbóluma. Mert a Superjet az, még akkor is, ha nem olyan kelendő a világban, mint a Tu-154-es. Érthető tehát, ha nehéz erről beszélni.

„Ez a tétovaság, az átpolitizáltság érződik a katasztrófa kommunikációján. A rendszer hívei hallani sem akarnak arról, hogy az SSJ-100-as típussal valami baj lehet, míg ellenfelei az egész tragédia mögött a putyini állam problémáit látják”

Pedig a legtöbb légi katasztrófa több tényező együttállása miatt következik be.  Így volt ez most is. A felszállás után nem sokkal villám csapott a gépbe, emiatt a rádiókapcsolat megszakadt az irányító toronnyal, az elektronika is sérülhetett, s a pilóták úgy döntöttek, hogy kényszerleszállást hajtanak végre. Visszarepültek Seremetyjevóra, ahol kézi vezérléssel úgynevezett kemény leszállásba kezdtek. Teli tankkal, műszeres segítség nélkül, a szemükre hagyatkozva próbálták letenni a gépet. Az háromszor visszapattant a betonról, a kifutó kilyukasztotta az üzemanyag tartályt, és a második után a kerozin begyulladt. A megállás után a személyzet mentette a menthetőt, de a lángoló farokrészben nem sok esély maradt a menekülésre. A 73 utasból és az 5 fős legénységből csak 37-en kerültek ki élve a Superjetből.

A média elbizonytalanodott, leginkább a közösségi portálokra feltett részletekből lehetett sejteni a valóságot. A központi sajtó órákig csak 13 halottról beszélt, és inkább a túlélőkre, a személyzet hősiességére koncentrált. A tragédia okai közül a villámcsapást, és egyes, a csomagjaikat is kimentő utasok felelőtlenségét emelték ki. Csak éjfél után derült ki, hogy 41 áldozatot követelt a katasztrófa. Érezhető volt, hogy a központi média valamiféle óvatosságból, felsőbb utasításra várva visszatartja az információk egy részét. Ezért aztán máig az emóciók, a személyes történetek uralják a híreket, a repülési szakemberek a lehetséges okokat találgatják, végső soron meglehetősen nagy a homály a történtek körül.

„Ebben a helyzetben a társadalom két részre szakad. A tragédia nem összefog, hanem szétválaszt”

A patrióták bizonygatják, hogy a Superjettel semmi gond, s a katasztrófa emberi tényezők miatt – a pilóták rossz döntése, az utasok felelőtlensége – következett be. A rendszer bírálói az ország 30 éve tartó degradációját, a projekt erőltetéséből eredő konstrukciós hibákat, egyszóval a politikai elitet hibáztatják a történtekért. Elfelejtve például azt, hogy a típust a Boeinggel együttműködve fejlesztette ki a Szuhoj. Ez a megközelítés logikus, emberi szempontból azonban elfogadhatatlan.

Végezetül, néhány gondolat a most sokak által kárhoztatott Superjetekről. Igen, presztízs beruházásról van szó, s kezdettől világos, hogy a befektetett tőke – kétmilliárd dollárba került maga a fejlesztés, ötbe pedig a gyártás – nem fog megtérülni. Azonban a baj nem igazán a típus minőségével, biztonságával, hanem a szervizelés infrastruktúrájának gyengeségével és az árával van. Alapvetően ezért nehéz eladni, no meg azért, mert a 98 férőhelyes befogadóképessége messze nem a legoptimálisabb. A konstrukció gyermekbetegségeit a rendszerbe állítás óta eltelt nyolc évben sikerült kiküszöbölni, s ha valami baj van a típussal, akkor ugyanaz, mint az SSJ-100-ashoz hasonló kanadai CRJ-kkel, vagy a brazil Embraerekkel.

Most a gyász, a főhajtás ideje van. Az ítélettel várjuk meg a vizsgálatok végét. Annyi tanulság azonban a történtekből már most is levonható, hogy az érzelmek, az átpolitizáltság, az információk megszűrése nem segíti a tisztán látást. No, meg az, hogy mennyivel jobb volt, amikor az osztotta meg az orosz közvéleményt, hogy miért és hogyan nyerhette meg a népszerű tévés gyermek tehetségkutatót az ismert énekesnő Alszu lánya.

                                                                                                                              ♦

Oroszország gyászol. A murmanszki repülőtér előtt spontán emlékhely létesült, a megyében három napos gyászt hirdettek. A kormányzó döntésére azonnal egymillió rubeles segélyben részesül az elhunytak családja, míg a sérültek hozzátartozói 500 ezer rubelt kapnak. A felszállás után nem sokkal, 28 percnyi repülés után 73 utassal és 5 fős személyzettel a fedélzetén kényszerleszállást hajtott végre Seremetyjevón az Aeroflot Moszkvából Murmanszkba tartó járata. Az SSJ-100-as gépet az utasok beszámolója alapján villámcsapás érte, ez okozhatta az elektronika meghibásodását, de a szakértők nem zárják ki a hajtómű problémáját, és a rövidzárlatot sem. A vizsgálat eddigi szakaszából azonban a leginkább az rajzolódik ki, hogy a pilóták a tele tankkal végrehajtott kényszerleszállásról hozott rossz döntése vezetett a tragédiához. A katasztrófa – amelyben 41-en meghaltak és 37-en élték túl – tovább rombolja a Superjetek enélkül is megtépázott presztízsét. Több politikus is követelte, hogy állítsák le a típus repülését. A kapitány cáfolta azokat a híreket, miszerint a gép még a levegőben kigyulladt volna. Mint elmondta, a gép a leszálláskor többször a földhöz ütődött, és többek között a kifolyt kerozin miatt a hátsó része azonnal lángba borult, majd az egész gép kiégett. Az utasokat a kemény – rádiókapcsolat és elektronika nélkül, tele tankkal végrehajtott – leszállás után 55 másodperc alatt kimenekítették a gépből. A szemtanúk szerint a személyzet mindent megtett azért, hogy akit lehet, a lehető leggyorsabban kimenekítsen az égő, füsttel, gázokkal teli fedélzetről. Az egyik utaskísérő, Makszim élete árán mentette az utasokat mindaddig, míg a szén-monoxid mérgezésbe bele nem halt. Előtte még szerelmének sms-t küldött: “Szeretlek!” A gép lángoló farokrészében reménytelen volt az evakuálás, mindössze két utast sikerült kimenteni. Az evakuálást nehezítette, hogy – ez a felvételeken is látszik – az utasok egy része az ülések felett elhelyezett poggyászait is kihozta a gépből.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.